A „W-óra” és a magyar gazdaság, avagy; a gulyáskommunizmus csődje

Varsóban 1981. december 13-án, éjjel 1 órakor rendkívüli ülést tartott a Lengyel Államtanács, hogy törvényesen szentesítse a “W órát”, vagyis elfogadja a lengyelországi hadiállapot bevezetését. Mindez komoly hatással járt Magyarországon is, bár – a korra jellemző módon – nem hadiállapotról, hanem szükségállapotról szóltak a hírek. A pártközpontban azonban nagyon is tudták miről van szó…

Borítóképen: Ludas Matyi – 1983

Igen, ez az a kor, amikor kiütközik a keleti blokk gyengesége, de még korántsem olyan rossz a helyzet a legtöbb ide tartozó államban, mint Lengyelországban.

De érdemes azért egy kicsit elidőzni mégis azon, hogy mi volt az ok, amiért a hadiállapot bevezetését kellett elrendelni!

Az 1980 augusztusában kirobbant s futótűzként terjedő sztrájkok – ezek kiváltó oka a vészesen romló gazdasági helyzet, a bürokratikus hatalom önkénye, az áremelések miatti tiltakozás, illetve béremelés követelése volt – nyomán a hatalom meghátrált s beleegyezett szabad szakszervezetek megalakításába. Így jött létre a “Szolidaritás” (teljes nevén: “Szolidaritás” Független Önigazgató Szakszervezetek), amihez csatlakoztak a demokratikus ellenzéki csoportok, tömegesen a párttagok, valamint élvezte a lengyel katolikus Egyház, s a nemrégiben megválasztott lengyel pápa, II. János Pál támogatását is.

Jaruzelski tábornok egy 16 hónapja tartó válságnak kívánt ily módon véget vetni, amely alapjaiban rendítette meg nemcsak Lengyelországot, hanem – mint később kiderült – a Szovjetunió vezette szocialista tábort is.

Ilyen szintű probléma még közel sem volt Magyarországon, az úgynevezett gulyáskommunizmus működött, de az ország vezetése tudta, hogy már megindultak olyan folyamatok, amelyek arra mutattak, hogy sokáig már nem tartható fenn az a gazdasági modell, ami az új gazdasági mechanizmus 1968 körüli bevezetése után kialakult Magyarországon.

Mire gondolunk? Míg 1970-ben az államadósság 2,1 milliárd dollár volt, addig 1980-ra már 11,5 milliárd körül volt, miközben a gazdaság közel nem nőtt ilyen mértékben.

Volt persze növekedés, nem is alacsony szinten, de voltak tényezők, amelyek arra mutattak, hogy ez a növekedés nem túl egészséges… Miért? Mert az 1973-as olajválság negatív hatásait az akkori vezetés átmenetinek gondolta, így hitelfelvétellel kívánta az átmeneti időszak zavarait kezelni. Fontos tudni, hogy hozzávetőleg addig a magyar gazdaság fejlődését szinte kizárólag a belső erőforrásokra alapozták, így a hitelfelvételek csak alkalomszerűek voltak – azt gondolták, hogy ezúttal is így lesz.

Fontos tudni, hogy az életszínvonal folyamatosan emelkedett, hiszen erre nagyon vigyázott az akkori vezetés, dinamikusan nőtt a közép- és felsőfokú végzettségűek száma, és a ’70-es években nem egy év volt, amikor 100.000-et erősen közelítő darabszámú lakást adtak át, egyre több háztartási gép volt, és még a magánhasználatú gépjárművek száma is szépen emelkedett.

Éppen ez volt az akkori gazdasági rendszer lényege (ez később gulyáskommunizmusnak, az országot pedig a legvidámabb barakknak nevezték), ugyanis ’56 rámutatott, hogy az emberek tűrőképességének igenis van határa, de jóléti intézkedésekkel lehet a leghatékonyabban elcsendesíteni őket.

Igen ám, de ahogy a türelemnek, úgy a hitelfelvételnek is vannak határai! És nem is feltétlenül csak a mértéket tekintve, hanem más mutatóit nézve is!

Ennek egy mintapéldáját láthatjuk sajnos, amikor megnézzük, hogy miként is működött a hitelfelvétel akkoriban.  Fontos tudni, hogy az alacsony kamat politikája éppen úgy része volt az akkori gazdasági rendszernek, a hitelkamatok alacsony szintjét is egyfajta juttatásként kezelték, a hitelfelvételt pedig átmeneti jellegűnek gondolták, így rövid lejáratra vették fel. Ennek pedig komoly következményei lettek…

Az egyik ilyen probléma, hogy az MNB a 70-es években – az alacsony kamat politikáját követve – az alacsony kamatozású svájci frankban adósodott el, de a svájci frank árfolyama két és félszeresére erősödött a dollárhoz képest!

1978-ban a hitelek többségét, 3,8 milliárd dollárt (az akkori összesen 6,3 milliárdból!) egy éven belül kellett visszafizetni.

Akárhogy is nézzük, ezek a bakik bizony igen komoly veszteséget okoztak, és hozzá kell tenni, hogy az MNB (Magyar Nemzeti Bank), aki akkoriban a hitelek felvevőjeként jelent meg a nemzetközi piacokon, még kihelyezései, azaz hitelnyújtásai során is veszteséget szenvedett el, és az MNB ezen hiányát is természetesen szintén az állami költségvetés terhére kellett kiegyenlíteni.

Persze közben voltak ám más jellegű változások is; a KGST árucsreforgalmi megállapodásaiban rögzített cserearányok fokozatosan romlottak (praktikusan ez annyit tett, hogy mondjuk egy Ikarusért már nem kaptunk négy Ladát, csak hármat, majd pedig ez is csökkent kettőre), de persze az is gondot okozott, hogy a transzferábilis rubel, amiben a „baráti” országok kereskedtek egymással, igencsak negatív hatást gyakorolt a gazdaságra.

Ennek oka pedig az volt, hogy a transzferábilis rubel ára az aranyhoz volt kötve (0,987412 gr tiszta arany) – a fizetőeszközt Magyarországon az 1968. évi 2. törvényerejű rendelet vezette be – de az arany ára 1970-től 1980-ig drámai mértékben emelkedett.

Egyrészt tehát az az ország (Szovjetunió) volt a legnagyobb részarányban benne ebben a devizaszövetségben, ahol már akkor is igen jelentős volt az aranykitermelés, másrészt pedig a „belépő szintet” áruszállításokkal kellett teljesíteni, azaz a szovjetek tulajdonképpen módot találtak rá, hogy – Magyarország esetében a jóvátétel lezárása után… – további, ellenérték nélküli szállításokat teljesítsenek feléjük!

De az árucsere romlásának egyik formája a svájci frank hitelek felvétele is, ugyanis ezzel ugyan alacsonyan lehetett tartani a kamatokat, de a svájci frank árfolyamának erősödése miatt egyre több árut kellett termelni ahhoz, hogy egyáltalán kifizethetők legyenek a hiteltörlesztések!

Nos, ebben a helyzetben egyértelmű volt, hogy ez így nem mehet tovább, de – akkor mi sem természetesebb! – ezt persze nem „tálalták” így, az egyszerű honpolgár szinte semmit nem érzékelt még ekkor az egészből. Milyen lépéseket tettek ekkor a vezetők?

Nos, megjelent a 28/1981. (IX. 9.) MT rendelet, ami igen komoly lépésnek számított akkor, hiszen – többek között – ez a rendelet teremtette meg a lehetőségét (igaz elég sok korlátozással) a gazdasági munkaközösségek megalakításának.

Mi volt ezzel a cél, és miért volt ez válasz a kialakult helyzetre? Ez tulajdonképpen annak a vonulatnak az iparvállalatoknál is megjelenő formája, ami az úgynevezett második gazdaság kialakítását tette lehetővé. A mezőgazdaságban már a hatvanas években elismert gazdálkodási forma volt a háztáji gazdaság, de megjelent a magánóraadás, és ekkor alakult ki – mint egy vadhajtás, ami fölött mégis szemet hunyt a hatalom – az orvosi hálapénz…

Összességében több lényeges cél volt ezzel; az állam csökkenteni akarta a rá nehezedő kötelezettségekből eredő nyomást (ezért engedték még a hálapénzt is!), és remélték, hogy az állami és szövetkezeti szektor hiányait szüntetik meg ezzel, és persze megpróbálták az egyéni érdekeltséget megteremteni, mert az egyébként igen merev bérszabályozási rendszer erre egyre kevésbé adott lehetőséget.

Ezek mellett pedig rájöttek, hogy a hosszabb lejáratú hitelekkel nagyobb mozgásterük lehet arra, hogy aztán a hitel költségeit kitermelje a gazdaság, és azon felül is profitálhasson, ami már egészséges alapot ad az életszínvonal növelésének!

Igen ám, de a magas eladósodottság miatt a hosszú lejáratú hitelek is megdrágultak, és úgy tűnt, hogy hiába kap a gazdaság hosszabb időt, képtelen lesz kitermelni magas kamatköltségeket!

Ekkor azonban sikerült tető alá hozni az IMF és a Valutaalap tagságot, amit már évek óta egyébként nagyon is szerettek volna, de a Kreml nem engedte. Ebben a helyzetben viszont már a szovjetek sem akadékoskodtak, hiszen nem engedhették meg maguknak azt, hogy Magyarországon is hasonló események játszódjanak le, mint Lengyelországban, így végül engedtek…

A korai ’80-as években meghozott intézkedések egyébként jól hatottak, csökkent kissé az adósság, és egy esetleges csőd veszélye messzire került, ugyanakkor a gazdasági növekedés egyre csak lassult… Szinte teljeskörű megújulásre lett volna szükség, mint annak idején a ’60-as évek közepe-vége idején, aminek eredményeként jelent meg a RÁBA-Steiger, az Ikarus 200-as család, illetve a Rába kamionjai és még sok-sok más, akkoriban igazán a világ élvonalában, vagy ahhoz igen közel lévő termék.

Csakhogy míg a ’60-as évek vége felé ezt jobbára saját erőből meg lehetett oldani, addig a ’80-as években ez már szinte lehetetlen volt. Nem mondjuk, hogy nem lehetett semmit tenni, nem mondjuk, hogy az volt az egyedüli út a piacgazdaság felé, mint amit akkor leírt a magyar gazdaság (a lengyelek a hitelek elengedését kérték, és meg is kapták, a csehek kuponos privatizációja mintha jobban sikerült volna, több tradicionális gyáruk a mai napig szép eredménnyel működik), de azt kijelenthetjük, hogy nem volt lehetőség még egy olyan dobásra, mint a ’60-as évek vége felé.