A Weiss Manfréd gyár őstörténete
Weiss Manfréd történetét talán sokan ismerik, de azt talán kevesebben, hogyan teremtődött meg annak lehetősége, hogy 1882 és 1918 közötti időszakban ő váljon kora leggazdagabb ipari tőkésévé Magyarországon. A történet fonalait az 1810-es évekig tudjuk visszagombolyítani, mikoris a Weiss család ősapja, letelepedett Pesten, és Staffenberger János vaskereskedő házában, a Terézvárosban megnyitotta kis pipakupak műhelyét.
Borítóképen: Weiss Berthold és Manfréd „Első Magyar Conserv Gyára” a Lövölde téren
A derék mesterember sokat dolgozott, szinte éjjel-nappal fogadta pipás vendégeit, hogy ezüst, vagy acél sapkát illesszen az akkor általános használatban volt dohányzószerszámra.
Azt nem tudjuk, hogy mennyire ment jól az üzlet, de arról már tudomásunk van, hogy az „ős-Weiss” fia, egy bizonyos Adolf B. Weiss az 1850-es évek vége felé, mint terménykereskedő jegyeztette be magát. már komoly volumenben kötött árupiaci üzleteket, de amikor az értéktőzsde is megalakult és beindult a kereskedés, ezen a területen is kipróbálta magát!
Cikkünk az értéktőzsde épületének kereséséről, a gyakori költözésekről, egy kis városi sétával egybekötve:
Kipróbálta magát? Hát igen, olyat tett, amit addig senki! Megbízást adott 500 darab Magyar Földihitelintézeti járadékkölcsön vásárlására. Ez akkor olyan hatalmas tranzakciónak minősült, hogy a bécsi Presse külön foglalkozott a témával, és olyan volument jelentett, hogy a jegyzés a vásárlás hatására 10 ponttal felszökött!
Igen ám, de ezen az áron már nem mutatkozott kereslet a termék iránt, így hamar esni kezdett az ár, aminek komoly kárát látták azok, akiknek nem volt hozzá elég anyagi tehetségük, hogy tartsák az éppen lefelé tartó áron kereskedett papírokat.
Adolf B. Weiss azonban minden bizonnyal már ekkor is feltehetően elég gazdag volt, neki ugyanis volt ideje kivárni, amíg aztán az ár ismét növekedni kezdett, volt tehát ideje arra, hogy az általa megvásárolt papírok hiányában felszökő ár nyereséget hozzon számára.
Azt ugyan nem tudni, hogy az ezen a tranzakcióból elért nyereség, vagy a terménykereskedői tevékenységből származó pénz volt a fedezet, de tény, hogy Adolf két fiát Bertholdot és Manfrédot külföldön járatta iskolába. Erre futhatta is, ugyanis Weiss B. vagyona az 1880-as évek elején már negyedmillió forintra rúgott, ami akkoriban meglehetősen nagy vagyonnak számított.
De még mindig apróság volt a későbbi vagyonhoz mérten! De ne rohanjunk ennyire előre, előbb nézzük, hogy mibe fektette pénzét Manfréd és Berthold apja! 150.000 forint készpénzért megvette az akkoriban tönkrement Baugesellschaft telkeinek egy részét, 60 000 négyszögölet a Váci úton, továbbá az akkor Fegyvergyár utcának nevezett (később Lipót), ma Szent István körút XIII. kerületi oldalára eső telkek felét, 16 házhelyet. A Bécsi utcában 12 házra valónyi telket és még néhány kisebb ingatlant a város különböző pontjain. Ez egyik sem volt rossz befektetés!
Az 1857-ben született Manfréd 19 korában egy hamburgi exportcégnél helyezkedett el, és igazán nem volt a tervei között, hogy hazatérjen, de apja gyengélkedése miatt az 1870-es évek vége felé mégis hazatért. Sajnos apja nem sokkal később meg is halt, így testvére, Berthold mellett bekapcsolódott a családi vagyon gyarapításába.
Tudták jól; nem ülhetnek a pénzen, mert az előbb-utóbb értékét veszti, ahhoz bizony, hogy fialjon be kell fektetni!
Ezért a vagyon alapján a két testvér „bádogszelencékben eltartható húsáru” készítésére kért engedélyt 1882-ben a VII. kerületi elöljáróságtól és a jogosítványt a Lövölde tér 3. szám alatt indítandó üzemre meg is kapták. Még ugyanannak az évnek júniusában Weiss Manfréd a IX. kerületben, a Soroksári út bal oldalára, a Közvágóhíd és a vasúti töltés közötti telekre kérte az üzem áthelyezésének engedélyezését.
A Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Konzervgyára nevet viselő társascéget 1882. december 28-án jegyezte be a cégbíróság.
A konzervüzem kezdetben fél tucatnyi emberrel működött, de – evés közben jön meg az étvágy – a Weiss fiúk rájöttek, hogy a huzamos időre tárolt húsra elsősorban a hadseregnek van szüksége. 1885-től a megnövelt kapacitású gyár már a közös hadsereg és a honvédség konzervszükségletét látja el; nyáron 50-60, télen 2-300 munkással dolgoztak.
És ezen a ponton jött az első olyan komoly fordulat, ami aztán elvezetett a későbbi nagy ipari komplexum kialakításához!
Egyrészt a fenti foglalkoztatási adatokból jól látható, hogy erősen idényjellegű volt a konzervgyárban a foglalkoztatottság, másrészt tudni kell, hogy akkoriban még a konzervdobozokat külső gyártótól vették. Márpedig mindkét tényező negatívan hatott a nyereségre, így a jobb jövedelemzőség érdekében ki kellett találni valamit!
Miután a hadsereggel már megvolt a kapcsolat, logikus volt, hogy ebbe az irányba lépjenek. De mit gyártsanak? Nos, konzervdobozokat már biztosan akartak gyártani, mert ennek már volt értelme ilyen üzemméretnél, és olcsóbban kijöttek a csomagolóanyaggal, mintha külső gyártótól vették volna azt. Ez máris segített az idényjellegű foglalkoztatottság jelentette többletköltségek problémájának megoldásában (a dobozokat nem feltétlenül a nagymennyiségű élelmiszerfeldolgozás idején gyártották), de még így is sok embert kellett elküldeni nyár elején, és ősszel ugyanennyit – vagy még többet! – felvenni!
Miután a fémmunkában már gyakorlatot szereztek, és volt néhány olyan célszerszámjuk és gépük, ami már fémmunkában is használható volt, logikusan jött az újabb kapcsolat a hadsereggel:
Az „ércáru gyártásának engedélyezése” annyit tett, hogy a konzervdobozok gyártása mellett a hadsereg számára töltényhüvelyek és tölténytárak gyártása!
Ezzel pedig a korábbi szerény keretek között dolgozó konzervgyár egyre nagyobbá váló hadianyaggyárrá nőtte ki magát. Ezzel együtt a nyereség és a vagyon is gyarapodik, amit az is jelez, hogy Berthold igen komoly tőkével (az alapítás 250.000 forint alaptőkével történt!) részt vesz a Vácott alakuló Első Magyar Kötő-Szövő Gyár alapításában.
A nyereség és a vagyon gyarapodása mellett a tekintély és a befolyás is növekszik, amit Manfréd azzal erősít, hogy elveszi feleségül az osztrák nagytőkés, lovag Wahl leányát, Berthold pedig azzal, hogy beválasztatja magát az akkor alakuló Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank igazgatóságába.
1890-ben aztán egy nem várt eset lépésre kényszeríti a cégvezetőket! A gyárban ugyanis a tölténygyártás közben robbanás történik, és – ha addig nem is volt kimondva – ezzel eljött a költözés ideje! Nem költöztethették messzire a veszélyes tevékenységet, de sűrűn lakott helyet sem választhattak, így esett meg, hogy végül Csepelre, a Jánosrétre költöztessék át a termelés egy részét. Ez nem volt messze az akkori „törzsgyártól”, de akkoriban Csepel település egy kicsiny falu volt csupán, ahol az emberek szívesen fogadták a gyárat, mert tisztességesen fizettek.
Ezzel együtt is igazán spártai körülmények között, fabarakkokban indult meg a termelés, eleinte 30-40 férfi és 100-110 női munkaerővel.
De ez volt a későbbi nagy ipari konglomerátum központja végül, nem kérdés! És persze már akkor is jelentős nyereséget termelt, különösen úgy, hogy a hadiipari termelés okán a gyártelepítésre állami támogatás is járt. Na meg akkoriban egyébként is igyekezett az állam támogatásokon keresztül fejleszteni az ipart, ahogy azt például a vasút esetében is megtette:
Akkoriban tehát a kedvezmények is komoly növekedést jelentettek a vállalatnak; egy 1893-as adójelentésből kitűnik, hogy a vállalat 15-20 százalékos nyereségrátával működött, ami akkoriban (de ma is!) igazán komoly eredménynek számított!
Ne gondoljuk azonban, hogy ez a pénzügyi eredmény önmagáért való volt, ugyanis az állami megrendelések (márpedig a hadiipari megrendelések mindenképpen ilyenek voltak!) teljesítése során a vállalat rendre a legalacsonyabb árakat tudta kínálni, miközben a legtöbb esetben a legjobb minőséget is produkálta a versenytársi összehasonlításban!
1896-ban Manfréd már egyedül vezeti a gyárat, Bertholdot ugyanis a Szabadelvű Párt képviselőnek jelölte és be is juttatta a parlamentbe. Ez egy újabb lépés volt a társadalmi elismertség, illetve a befolyás erősítésére.
Miután Manférd egyedül vezette a gyárat, újabb fontos lépést tett meg; az ugyan igaz volt, hogy a termékeiket maguk állították elő, de még mindig vásárolniuk kellett úgynevezett félkész, vagy köztes termékeket, és a leginagyobb kiadást ezen a téren a vas- acél- és fémanyagok beszerzése jelentették.
Meglepő, hogy a századforduló előtt került sor az olvasztó, a rafináló üzem, a rézhengerde, a csőhengermű létesítésére? És ugye az sem meglepő, hogy Manfréd újabb 55 holdat vesz meg Csepelen a további vertikumhoz elegendő összefüggő terület biztosítására?
Mi tehette ilyen bátorrá Weiss Manfrédot, hogy ilyen rettenetes kiadásokkal járó beruházásokba fogott? Nos, volt mire építenie, ugyanis 1998-ban még nyolc évre előre megvolt a szerződése a hadügyi hatóságokkal, így pontosan kalkulálhatott a bevétellel, így pénzügyi tervét – legalábbis a hadiipari beszállítások terén, mert ekkorra már a polgári termelés is kezdett felfutni! – a kiadások alacsony szinten tartására kellett felépítenie.
Márpedig – ezek szerint – sokkal többet hozott a saját fémipari termékelőállítás, mint amennyit elvitt az ehhez szükséges beruházás!
De mit jelentett ez tágabb értelemben? Hova tegyük az ekkori vállalat méreteit? Nos, az akkori közös hadsereg töltényszükségletének cirka negyedét a Weiss Manfréd vezette vállalat (1897-ban vette fel a WeissManfréd Acél és Fémművek nevet) biztosította, és ekkor a különböző üzemrészekben már több, mint 900 munkást foglalkoztattak!
Ez már annyit tett, hogy a vállalat belépett a legnagyobbak közé, nem is kérdés! És a fejlődés nem állt meg! Az évszázad elején tábori lóvontatású és hordozható sütőkemencék, főzőládák sorozatgyártását kezdték meg a jelentős bel- és külföldi megrendelések kielégítésére. A gyár fejlesztésében további új lépést jelentett az Acélmű – két martinkemencével – a Vasöntöde, a nagykalapács és a sajtolóüzem létesítése. Jellemző a fejlődés gyorsaságára, hogy a gyár 1913-ban már közel 5.000 embert foglalkoztatott és 20 ezer LE-jű gépparkja volt.
Az I. világháború tovább gyorsította a gyár fejlődését. A martinüzemet, a kovácsüzemet korszerűsítették, új martinkemencéket építettek és felállították a réz- és ónelektrolízis üzemet stb. A háború befejezésekor 216 épületből állt a 250 hektár területű gyártelep, amelyben a munkások száma elérte a 28.000 főt.
1919-ben a Tanácsköztársaság idején államosították a gyárat. Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg, hisz gyára volt az élete. Mérget vett be, s csak a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően élte túl a kísérletet. A család, gyógyulása érdekében Bécsbe vitte, ahonnan 1920-ban a helyzet stabilizálódása után tért haza.
Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után vagyona nyolc részre oszlott, de változatlanul közös kezelésben maradt.
