Ahogy Jókai látta Kassát a Millennium évében
A Borovszky Samu és Sziklay János által szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai című történettudományi–földrajzi enciklopédia 1896-ban megjelent első kötete Abaúj-Torna vármegye és Kassa címen jelent meg. A nagy terjedelmű, magyar nyelvű, huszonöt kötetes enciklopédia első könyvének bevezetőjét Jókai Mór írta.
Borítóképen: Kassa a 17. században
Ásvai Jókay Móric, közismertebb nevén Jókai Mór a márciusi ifjak egyike, regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsának tagja, a Szent István-rend lovagja, a Kisfaludy Társaság tagja, 1876-tól 1903-ig a Petőfi Társaság elnöke, a Dugonics Társaság tiszteletbeli tagja.
Azt gondoljuk, ehhez nem kell semmit hozzáfűznünk, ellenben érdemes felidézni a bevezetőben említett enciklopédia bevezetését, melyet Jókai Mór írt. Íme, Kassát, annak történetét így írta le Jókai Mór, aki 1884 és 1892 között éppen a kassai választókerület képviselője volt a Szabadelvű párt színeiben. A bevezetés terjedelmi miatt mi egyes részeket kiragadva közlünk, de a fent jelzett mű elérhető elektronikus formában az interneten.
Már e bevezető első mondatai igen figyelemreméltóak, hiszen a magyarság fogalmának egyfajta indirekt meghatározását olvashatjuk, és ebben a gondolatiságban elhelyezi Kassát is:
A magyar földnek isteni ereje van magyart teremteni. Magyarrá lesz, aki erre a földre lép. A királyi városok nagy többsége germán alapítás volt; bejött az országba a kún, tatár, bolgár, jász, neugor, török, és száz év múlva már csak a faluk nevei emlékeztek eredetükről. Kiirtották a magyart csaknem a megsemmisülésig; három évig nyomta a tatár, százötvenig a török, megtámadta nyelvét, nemzetiségét a latin classicitás, a német tudományosság, s annyi száz esztendei folytonos olvasztás után nem fogyott, hanem szaporodott.
És szaporodik folyton folyvást, nő, mint a dagály.
Ennek az isteni erőnek egyik csodálatos tanúsága Abauj-Torna vármegye, és érdekes, szép, régi dicsőségű fővárosa, Kassa.
Germán telepitvény volt Kassa és magyarrá lett nagy részében, magyarrá lesz teljesen nemsokára. Idegen ajkú lakosai beolvadnak a magyarba. Irtották a magyart a vármegyében a tatár, török, a német seregek, kegyetlen tábornokok lakói, irtották a vallási harczok, nem fogyott, hanem szaporodott. Oh be szomorú idők voltak, amikor az egy haza fiainak, akiket úgyis annyi csapás sújtott, egymást kellett üldözni a miatt, amit hisznek.
Kiállotta a szomorú időket dicsőségesen.
Arról pedig, hogy miként is alakult az itteniek élete, hogyan és miként élt a város, milyen körülmények között kellett boldogulnia, egy szemléletes példát említ a három részre szakadt Magyarország idejéből:
Mennyi vér folyt ennek birtokáért ama veszedelmes napokban, amikor három úr is parancsolt Magyarországon.
Az olyan három úr közé szorult városnak, mint Kassa, ugyan eszén kellett járni, ha azt akarta, hogy látszólag mind a háromnakeleget tegyen, de egyiknek se olyan nagyon, hogy a másik kettőt magára haragítsa.
A vallásháború és a békekötés következtében Kassa a magyar fejedelem hatósága alá tartozott, a magyar fejedelem pedig Erdélyben székelt, annak a fennura pedig a török szultán volt. A török szultán egri és váradi basái pedig, ha eszékbe jött, egész Kassáig, Tokajig elportyáztak, akkor aztán a kassaiak nem vártak, míg az angolok meetinget fognak tartani elszörnyedésük kifejezésére a Magyarországon elkövetett török kegyetlenségek fölött, hanem lóra ültek, fogták a kardot s ütötték az ő fejedelmök fejedelmének a hadait, mégpedig akárhányszor egy társaságban az ő ellenségeikkel, a német császár magyar királyságához tartozó magyarokkal.
Ennélfogva nagy bölcsesség kellett annak a megítéléséhez, hogy a sok átkelő jövevény között melyik a jó barát, melyik az ellenség? Kinek kell ígérni, kinek valósággal ajándékozni is? Kit kell fenyegetni a veréssel és kit igazában meg is verni?
Jókai tehát a kassaiakat kemény emberekként írja le, akik persze a csavaros észjárásnak sem voltak híján! És ezt már korábban is bizonyították:
Aztán egy pár esztendei ostromoltatástól sem ijedtek azok meg: próbáját adták akárhányszor. Megmutatták azt már századokkal előbb, Róbert Károly királynak, aki végre is kénytelen volt ajándékon megszerezni a város barátságát.
A leírásból a város közjogi működésének ismertetése sem maradt ki, ami – bár egyes elemeiben nem példa nélküli – a működés egészét tekintve kifejezetten kassai sajátosság volt:
Ősi szokás szerint a főbírót minden esztendőben újra szokták választani, három királyok napján (Vízkereszt, január 6.-a – a szerk.).
Nagy ünnepélyességgel ment ez végbe. A főbíró választásánál a fürmendernek (népszószóló, a főbíró helyettese – a szerk.) jutott a legnevezetesebb feladat. Kivált azután, hogy a kassai országgyűlésen a rendek törvénybe iktatták a vallásegyenlőséget s a hitújításkor majdnem egészen lutheránussá lett Kassára is ráparancsolt Bethlen Gábor fejedelem, hogy egyenlő jussa legyen a lutheránusnak, a pápistának, meg a kálvinistának ezentúl. A fürmendernek kellett száz polgárt a legtekintélyesebbek közül kiszemelni a választási aktushoz. E száz polgár közül ötven magyarnak, huszonöt németnek és huszonöt tótnak kellett lenni, és pedig harmincznégy kálvinistának, harminczhárom lutheránusnak, harminczhárom pápistának, amit azután így összeállítani:
tekintély, nemzetiség és vallás szerint nem lehetett tréfadolog.
Ki-ki vonja le a következtetést arra nézve, hogy milyen jogok illették meg a különböző vallási és nemzetiségi csoportok tagjait. Érdemes az átgondolásra! De sajnos ez nem tartott örökké…
De már I. Lipót alatt (Magyarország királya: 1657. április 2. – 1705. május 5. – a szerk.) csak az árnyéka maradt meg e nagy kiváltságnak. A hitfelekezetek jogegyenlőségét széttépték, a protestánsok ellen irtó hadjáratot indítottak, a magyar alkotmányos szabadságot egyenesen kivégzésre ítélték a császár tanácsosai. Véres betűkkel írták meg ennek a szomorú korszaknak a történetét.
Igen, Jókai Mór véleménye szerint a császáriak rovására írható, hogy a hit- és nemzetiségi egyensúlyra törekvő város ebbéli kiváltsága megszűnt. És a hatást ellenhatás követte, ahogy az már csak a természettől fogva lenni szokott:
Kiáltó bizonysága az időknek, hogy e megsemmisítő önkény ellen elvégre maguk az ország legfőbb méltóságai voltak kénytelenek az összeesküvés végső módszeréhez folyamodni: olyan nevek, mint Zrínyi Péter, Frangepán Ferencz, Nádasdy Ferencz s mindezeknek vezetője: Wesselényi Ferencz, maga az ország nádora.
Csak nemrég még mind hatalmas hadvezetők a király oldala mellett. Mind katholikus főurak voltak. És ezek szövetkeztek épen a jogaikban eltiport protestáns rendekkel, a Thökölyekkel, a vakmerő Petrőczyvel. Az egész országon átszövődött az összeesküvés. Nem volt más segítség, mint a fegyveres ellenállás.
Fontos tudni, hogy a nádor elviekben éppen a császári udvar egyfajta meghosszabbított keze lett volna Bécs szándéka szerint: a 17. századtól az esztergomi érsekkel együtt koronázta a királyt, 1608-tól a Felsőtábla, illetve az Országgyűlés elnöke. 1723-tól a Hétszemélyes Tábla és a Magyar Királyi Helytartótanács elnöke. 1848 után nem töltik be a pozíciót, csak királykoronázáskor.
Ehhez képest a fent említett ellenállást éppen Wesselényi, az ország nádora indította el, de sajnos halálával az ellenállás ilyen formája megszűnt. Pontosabban; nem szűnt meg ugyanis Jókai szerint Zrínyi, Frangepán és Nádasdy Bécsbe mentek „tisztára mosni kezeiket”, addig „a Thökölyek és Petrőczy nem futottak el”. Ehhez képest a történet folytatása egy kicsit sem volt szívderítő:
Nádasdy Ferenczet Bécsben, a városház egy földszinti termében fejezték le, Zrínyit és Frangepánt a bécsújhelyi fegyvertárban végezték ki.
A nagyok után következett a kisebbekre a sor. Háromszáz nemes urat és protestáns lelkészt fogdostak össze. Ezeket már Magyarországon magyar birák elé állították, ami azonban rájuk nézve nem tett különbséget, mert ezek is halálra ítélték őket. I. Lipót ugyan a halálítélet közül csak kettőt erősített meg, a többit megkegyelmezték örök várfogságra, vagyonukat elkobozták, ingó birtokukon, amit az elfogó katonatisztek meghagytak, osztoztak a bírák és közvádlók. Akinek fia, leánya volt, azokat bedugták a jezsuiták és az apáczák kolostoraiba.
Le volt már verve minden ellenállás Magyarországon.
1671. április 30-án végezték ki Bécsújhelyen a Wesselényi Ferenc-féle főúri összeesküvés három vezetőjét, Zrínyi Péter horvát bánt, Nádasdy Ferenc országbírót és Frangepán Ferencet, utána jött a megtorlás további része, így tehát a 17. század végére tehető az a kor, amiről Jókai Mór azt állítja, hogy minden ellenállást levert a császári udvar. De béke az nem volt, ugyanis egyfajta vallásháború vette kezdetét:
A ki csak fegyvert viselt, az mind meg volt zsibbasztva: lehetett minden erőszakos rendszabályt keresztül vinni. Neki rontottak a protestánsoknak. Elfoglalták templomaikat, iskoláikat, Kassán visszavették a székesegyházat a lutheránusoktól, elvették a templomokat és iskolákat a kálvinistáktól; a protestáns lelkészeket az egész Felső-Magyarországon összefogdostatták, kényszerítettek maguk ellen bizonyságot tenni a lázadásban való részvételről, azután elküldték őket gályarabságra.
Ez az erőszakoskodás pedig csak ellenküzdelmet szült; a protestánsok szintén egész csapatokat képezve torolták vissza a hitfeleiken elkövetett sérelmeket, Petrőczy István, Kende Gábor, Szuhay Mátyás, Szepessy Pál fél Magyarországot bekalandozták, a pápistákat zaklatva.
És mindez onnan indult, hogy Kassán korábban igenis komolyan ügyeltek a felekezeti- és nemzetiségi egyensúly fenntartására, a város pedig ennek folytán szépen gyarapodott, békében élt. Miután azonban ezt az udvar szétverte, kaotikus állapotok uralkodtak: Thököly, Zrínyi Ilona, a vasvári béke korszaka, melyben aztán Kassa ismét császári kézre került, így aztán újra megindult a protestánsok üldözése… De megint fordult a történelem kereke:
Még egyszer felgyújtotta a véres szabadságharcz tüzét II.Rákóczy Ferencz s a megzaklatott város készséggel nyitotta meg kapuit előtte. Elveszett a harcz.
De nem volt gyümölcstelen. Megnyitotta az útját a kibékülésnek. Úgy mint egy század múlva a szabadságharczot követő gyászos korszak egyengette a kibékülés útját a király és a nemzet közt.
Ez a dicső nap áldást hozott Kassára is. Azóta megy nagy lépésekkel előre a haladás, a kultura mezején. Hajdan erős vára, kulcsa Felső-Magyarországnak, tűzhelye a barczi viadaloknak, ma a modern műveltség vára, a nemzeti élet tűzhelye Felső-Magyarországon.
Nos, Jókai bevezetése itt ér véget, és a történet, amit elénk tár így cca. 130 év távlatából, igen érdekes, és bizony elgondolkodtató. Azt nem kutatjuk – hiszen nem vagyunk történészek! -, hogy Jókai Mór mennyiben tényszerű, és hol tévedhet állításait tekintve, de azt azért érdemes meglátni az írásban, hogy az összes felemlített háború és ellenségeskedés után is a kibékülést tekinti a lehető legjobb megoldásnak – még ha azért áldozatot is kellett hozni.
Minden más következtetést meghagyunk a kedves olvasónak.
