Aki keres – talál! Amikor szitává fúrták az országot

Manapság is hallani olyan híreket, hogy gázt, és/vagy olajat találtak Magyarország területén, vannak kutatófúrások, de egy korábbi időszakban jóval több kutatást folytattak, mivel mindent, amit csak az ipar igényelt, inkább itthonról kellett beszerezni, mert a nyugati importhoz (nem létező) keményvaluta (ne meg engedély) kellett, a keleti import pedig sok esetben nem volt megbízható minőségő és sok esetben a cserearányok is kedvezőtlenek voltak…

Borítóképen: G-10-as fúróberendezés Csepel 350 alapokon

Egy pillanatra álljunk meg a cserearányok kifejezésnél! A KGST országai között jellemző volt egyfajta cserekereskedelem, mert a konvertibilis rubelt – ami elvileg a KGST elszámolásának alapja volt – sok esetben jobb volt kikerülni, mert annak jellemző tulajdonsága volt, hogy leginkább csak a Szovjetunióban fogadták szívesen, az egyéb „baráti országok” már sokkal kevésbé…

De ennyit a korról és a gazdasági környezetről, nézzük milyen gépeket, eszközöket fejlesztettek az ’50-es évektől kezdve annak érdekében, hogy ásványi anyagokat keressenek szerte az országban, és olyan termékeket állítsanak elő, amelyekre még más országokból is lehet kereslet.

Magyarul; igyekeztek a hátrányból előny kovácsolni a kor szakemberei.

Tudni kell, hogy ebben az esetben nem többezer méteres fúrásokról, hanem száz méterekben mérhető talajtani kutatásokról volt szó, hiszen fontos szempont volt a kitermelhetőség. Erre a feladatra a legalkalmasabb az Országos Bányagépgyártó Vállalat és a Mélyfúró Berendezések Gyára volt a legalkalmasabb, már csak történelmi előzményei okán is.

A két vállalat közös elődje ugyanis a Mazalán Kútfúró Gépjavító cég volt. Érdekes, hogy ezen a területen inkább osztották a vállalatot, pedig ekkoriban inkább az összevonások voltak jellemzők, ugyanakkor sok esetben olyan érzése támad az embernek, hogy valójában nem igazán tudták, mit is kezdjenek egy-egy vállalkozással, miután államosították őket, így mire a ’70-es évekre kialakultak a – mai szóhasználattal élve – klasszikus szocialista nagyvállalatok, elég kalandos pályát írtak le a legtöbb esetben még ’45 előtt alapított vállalatok.

Ezt az állítást alátámasztja az a tény is, hogy az első saját tervezésű fúrógép – 1950 és 1951 között terveztek – az államosítás után még egyben a Mélyfúró Berendezések Gyárában született meg.

Az első, saját tervezésű fúrógép a G-100 típusjelű önjáró geofizikai fúróberendezés volt.

A G betű a geofizikai szót jelentette, a szám pedig a mélységkapacitást méterben. Bár a G (geofizikai) jel az akkoriban legszükségesebb fúrógéptípus iránti igényre mutat, de a berendezés alapvetően univerzális fúrási (geofizikai, talajmechanikai, kútfúrási, egyéb célú kutatófúrás stb.) célokra készült. A mélységszámokról meg kell jegyezni, hogy az univerzalitás okán ez nem jelentett abszolút értéket, a fúrási mélység erősen függött a fúrási módtól és főleg a fúrási átmérőktől.

Azt tehát pontosan tudjuk, hogy rendelkezésre állt egy maximum 100 méteres mélységig használható univerzális – tehát több fúrási módban is alkalmazható – berendezés. Igen ám, de akkoriban – ismerve a tempót – ez önmagában nem volt elég, mert ezeket a szerkezeteket mozgatni is kellett!

Szerencsére ekkor már rendelkezésre álltak a Csepel teherautói, melyeknek már akkor szinte megszámlálhatatlan funkciót szántak (már csak azért is, mert nem volt más!), de a kútfúró berendezéshez kifejezetten ideális volt!

Az idők során a berendezés több Csepel típusra is felszerelésre került, így a D-300; D-320; D-350; D-420; D-450 is adta az alapot. Hozzávetőleg 150 darab G-100-as készült, nagy része hazai felhasználásra, de került belőlük Jugoszlávióba és Lengyelországba is.

Ennél a típusnál az öblítőszivattyú, az emelőmű és a forgatóasztal az erőátviteli kardánrendszerbe iktatott, dörzslemezes, Ortlinghaus rendszerű tengelykapcsolóval működtethető. Ehhez képest komoly előrelépés volt az R-200-as típus, hiszen a kardános erőátviteli rendszer ugyan változatlanul mechanikus maradt, de az emelőmű – a féket és a tengelykapcsolót leszámítva – valamennyi működtetése az akkoriban újszerűnek és korszerűnek számító hidraulikus vezérléssel lett megoldva!

A forgatóasztalt a kezelőpultról ötállású hidraulikus váltószeleppel lehet a 4+1 sebességbe kapcsolni, valamint hidraulikusan behúzni és kitolni. A torony hidraulikus emelése és döntése, valamint ennek szabályozása szintén a kezelőpultról végezhető.

A G-200 típusú berendezést az 1960. és 1961. években tervezték. A későbbiek folyamán kb. 50 darabot gyártottak és forgalmaztak belőlük.

Az R-200 HT a korábbi G-200 típussal lényegében paramétereiben és műszaki megoldásaiban is megegyező, öblítéses, forgatóasztalos fúróberendezés. Ebből a fúrógépből kb. 60 darabot gyártottak.

Az R-200-500120 típusú, nagy átmérőjűszárazfúró berendezés is az R-200 fúróberendezés forgatófejes változata, a nagy átmérőjű, kis mélységű, szárazfúrásra.

Ezek után újabb mélységi számmal megkülönböztetett verzió következett, melyet részben a kényszer szült, ugyanis a Csepel leállt a fúrógépek alvázát képező D-344 terepjáró gépkocsik gyártásával. Nincs probléma, – gondolhatták akkoriban – hiszen a RÁBA akkor már gyártott olyan járműveket, amelyekkel a Csepel kiváltható!

Igen ám, csakhogy ezek a gépek még nem készültek nagy darabszámban – és kivitelük nagyságrendekkel igényesebb volt a Csepeleknél, de ez a fúrógépek esetében nem volt szempont -, így áruk is sokkal magasabb volt;

Egy RÁBA gépkocsi ára magasabb volt, mint egy komplett R-200-as fúrógép.

Így történt, hogy megkeresték az AUTÓKER-t és a MOGÜRT-öt, hogy milyen megoldás jöhet szóba, mint fúrógép-alap, és végül a szovjet ZIL-131 típusúgépjárművet választották ki. Ez a már akkor is elavult gép benzinmotoros volt, de – annak ellenére, hogy az AFIT vállalatok akkoriban már rendre dízelüzemű motort építettek be ezekbe a gépekbe – ára miatt mégis ezt a típust választották alapnak.

Történet persze fejlesztés, hiszen a következőként kifejlesztett R-300 FA típusú forgatóasztalos, öblítéses fúróberendezés tulajdonképpen a korábbi, forgóasztalos gépek megerősített, megnövelt műszaki paraméterekkel rendelkező változata – ezúttal már ZIL alapokon.

Ezt követően újabb fejlesztés következett, mert a mérnökök rájöttek, hogy az R-200-500/20 típusú szárazfúró berendezés forgatófejét átalakíthatják úgy, hogy az a szárazfúráson kívül öblítéses fúrásra is alkalmas legyen. Ezt úgy oldották meg, hogy a forgatófejhez hozzáerősítettek egy speciális kivitelű öblítőfejet, amely a forgatófej négyszögszelvényű furatába helyezett és ott rögzített rúddarab révén volt összekötve a forgatófejjel. Ez lett a R-300 FF típusú forgatófejes, öblítésesfúróberendezés.

Ezután következett az R-300-800/20 típusú, nagy átmérőjűszárazon fúró berendezés, ami az R-200-500/20 típusú szárazon fúró berendezés fő szerkezeti elemeinek figyelembevételével készült, és az R-300K típusú, kombinált öblítéses és szárazonfúró berendezés, és ezzel a ZIL időszaka is lezárult, mert nagyobb erőre, és sokkal jobb terepjáró képességekre volt szükség!

Az R-400 típusú univerzális mélyfúró berendezés még nem volt igazán komoly fejlesztés a fúrást tekintve, hiszen az az R-300-as fúróberendezés enyhén áttervezett változata volt, de a gépes részt a D-750 típusjelű gépjárműcsaládon belül a D-754-es terepjáró változat biztosította!

Meg kell még említeni, hogy készült egy R-500-as változat is, de ez nem volt önjáró szerkezet, ugyanis pótkocsira telepítették, és egy Csepel D-754 után kötött Rába pótkocsiból állt a szerelvény, a hajtást pedig a Csepel D-614 motor biztosította.

Kell mondani, hogy ehhez az időszakhoz köthető rengeteg gyógyvizes találat, és kell mondani, hogy sok olyan ásványi anyagot találtak, melyet aztán az ipar széles területein használtak fel, vagy azt, hogy ekkoriban fedezték fel a Bakony bauxit-készleteit? És persze rengeteg talajtani vizsgálatot is lefolytattak építkezéseknél, nagyobb épületek, gyárak alapozásánál sok segítséget nyújtottak.

Nos, akkoriban ez így ment, és úgy gondoltuk, hogy talán érdemes bemutatni azokat a gépeket, amelyekkel ezeket a feltárásokat végrehajtották.