Épített örökség Magyarság Nagyjaink Tájak/korok Történelem Világ

Akiért ma a harang szól – Kvassay Jenő mérnök a vízgazdálkodás nagy reformere

Kvassói és brogyáni Kvassay Jenő (Buda, 1850. július 5. – Budapest, 1919. június 6.) vízmérnök, a magyar vízügyi szolgálat jelentős alakja. A köznemesi származású kvassói és brogyáni Kvassay családban született.

Borítóképen: Kvassay Jenő

Apja, kvassói és brogyáni Kvassay Antal (1801-1873), anyja, frankeni Schmidt Hermin (1826-1904) volt. Apai nagyszülei kvassói és brogyáni Kvassay Mihály (1774-1832) és szlavniczai Sándor Erzsébet (1774-†?) voltak. Apai dédapja, tekintélyes és tehetős köznemesi kvassói Károly (1728-1791), Bars vármegye alispánja, királyi táblai ülnök, királyi tanácsos volt.

Ez a családi háttér biztosította – na meg tanulmányi eredményei! -, hogy pesti műegyetemen folytathasson gépészmérnöki tanulmányokat, azonban a mérnöki oklevelet mégsem szerezte meg. Talán már ekkor a vízügy felé irányult figyelme?

Kvassay Jenőről készült festmény (Mányay József festőművész alkotása)

Könnyen lehet, ugyanis a következő években mezőgazdasági és vízépítési tanulmányokat folytatott a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián, majd Párizsban az École nationale des ponts et chaussées mérnöki főiskolán.

A vízügyi szolgálat működését tanulmányozta Franciaországban és Németországban is.

1878-ban kinevezték kultúrmérnöknek (ez a mai építőmérnöknek megfelelő titulus volt), és megbízást kapott a földművelésügyi tárcán belül az általa javasolt mezőgazdasági-vízügyi szolgálat, a Kultúrmérnöki Intézmény megszervezésére, amelynek 1880-ban vezetőjévé nevezték ki.

1891-ben a vízügyi igazgatás egységes irányításának szerveként létrehozott Országos Vízépítési és Talajjavítási Hivatal (1899-től Országos Vízépítési Igazgatóság) vezetője lett, és onnan vonult nyugállományba 1918-ban.

A kultúrmérnökség működési köre kiterjedt a belvízrendezésre és -lecsapolásra, az alagcsővezetésre és az öntözésre, a mederrendezésre és a vízmosás-megkötésre, a halászati ügyek felügyeletére. Kvassay nevéhez fűződik a vízjogi törvény megalkotása (1885: XXIII. tc.), valamint az Országos Halászati Felügyelőség és a Közegészségügyi Mérnöki Szolgálat megszervezése.

Kezdeményezte a balatoni kikötők és a budapesti szabadkikötő megépítését, szorgalmazta a dunai vízi közlekedés fejlesztését.

Kvassay aláírása 1914-ből

Vízgazdálkodási, folyószabályozási és mezőgazdasági vízépítési szakirodalmi munkássága is jelentős. Mezőgazdasági vízműtan című munkája évtizedeken át a kultúrmérnökök kézikönyve volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1918-ban Wahrman-díjjal tüntette ki. Négy évtizeden át a magyar vízügy legfőbb irányítójaként működve új korszakot hozott a magyar vízépítés történetében. Mindent nem tudunk felsorolni sem, de fontosnak tartjuk, hogy nagyobb munkáit megemlítsük:

  • Kvassaynak műszaki és jogi téren is döntő szerepe volt a szegedi katasztrófa utáni tanácstalanság közepette a Tisza-szabályozás korrekciójának kimunkálásában és végrehajtásában. Az ő elvi irányítása mellett dolgozták ki mérnökök és jogászok az ország első vízügyi törvénykönyvét.
  • A Mezőgazdasági vízműtan I–II. (1880–1882.) című, valamint A csekély esésű folyók… (1889) címmel írott könyvek a hazai vízügyi szakirodalom alapvető munkái.
  • Kvassayt tekinthetjük a vízügyi szaksajtó megteremtőjének. Az általa indított, s évenként kiadott „Kultúrmérnöki Jelentések”-ből, amelyben a hivatala által végrehajtott és tervezett vízimunkák részletes ismertetését adta közre, rövid időn belül (1890-től) Vízügyi Közlemények néven negyedévente megjelenő, nemzetközileg is elismert szaklapot teremtett.
  • Mint a Balaton első kormánybiztosa jelentős anyagi erőt tudott előteremteni a kikötő építkezések megindításához. A Lóczy–Cholnoky-féle Balaton-kutatási program szakmai támogatásával nemcsak egy európai szintű tudományos vállalkozást segített végrehajtani, de a tanulmányok a későbbi fejlesztési elképzelések alapjául is szolgáltak.

Nem élhette meg, de biztosan sokat jelentett munkássága azoknak, akik a Magyar Biológiai Intézet létrehozását támogatták:

  • Ami a víziutak fejlesztését illeti, ez elsősorban a Duna és a Tisza kisvíz-szabályozási munkáinak megindítását jelentette. Kvassay ezt a hosszú távú programot a Dunánál indította meg, s miniszterének sikerült a parlamenttel elfogadtatnia az ún. „víziberuházási” törvényt (1895: XLVIII. tc.), amelynek az volt a lényege, hogy a szükséges összeget 12 évre szavazták meg, de a felhasználás ütemében szabad kezet kapott a feladatok koordinálásával és végrehajtásával megbízott szaktárca.

A fejlesztési program sikerét bizonyítja, hogy amikor a 12 esztendő lejárt, egy újabb, immár 20 évre szóló beruházási munkaterv költségeit hagyta jóvá az országgyűlés az 1908:XLIX. tc. elfogadásával.

Ebben a csepeli kereskedelmi kikötő megépítése mellett a soroksári Duna-ág csatornázása, a Duna–Tisza-csatorna kivitelezésének terve, valamint – a vízgyűjtők lefolyási viszonyainak javítására tekintettel – a nem állami kezelés alatt álló vízfolyások rendezésének feladatai is szerepeltek.

Kvassay az említett beruházási programokkal gyakorlatilag egy konzekvens vízügyi politika alapjait vetette meg a Kárpát-medencében, amelyet az 1930-as években későbbi utódja, Sajó Elemér – az új országhatárok jelentette vízügyi feltételeket, valamint a kor politikai és gazdasági kihívását figyelembe véve – foglalt újra össze.

Emléktáblája Balatonföldváron

Károlyi Zsigmond így méltatta a magyar vízügy reformerét:

Kvassay Jenőnek nincs „egyetlen” alkotása, de neve a magyar vízimunkálatok történetének egész korszakát, egyik leggazdagabb fejezetét jelzi. Az 1879–1918-ig terjedő négy évtizednek nincs szinte egyetlen vízépítési eredménye, alkotása sem, melynek ne lett volna értelmi szerzője, szervezője, tervezője, vagy éppen létrehozója.

Kvassay Jenő Budapesten hunyt el 1919. június 6-án. Őrbottyánban van végső nyughelye.

Síremléke Őrbottyánban

Ajánlott Cikkek