Ami a „Minden időben… !”előtt volt…

Bizony, talán a legtöbbünk nem is tudja, hogy e Tisza cipő micsoda utat járt be, és hogyan lett egy kor ikonikus darabja. A történet már önmagában is érdekes, de ha hozzátesszük, hogy a márka története immár több, mint 100 évre vezethető vissza! Senki ne értse féle: a márka ma is ismert logója „csak” cca. 53 éve jelent meg, de az forrás, amiből ez a Tisza táplálkozott 1894-ben, és ennek a Tiszának a forrása bizony Morvaországban volt…

Borítóképen: Cikta,Tisza, Tisza cipő – korlenyomat

Egy ilyen brutális képzavar után mi következhet még? Nos, az a tény, hogy a morvaországi Zlín gyorsan növekedni kezdett, miután Tomáš Baťa és testvérei 1894-ben cipőgyárat alapítottak ott, Bata Company néven. A gyors növekedés oka nem más volt, mint hogy a Bata hadiszállítója volt a Monarchiának, így aztán az első világháborúban is a Bata gyára látta el az osztrák-magyar hadsereget.

Ha a Monarchia Magyarországhoz tartozó területén lett volna a vállalkozás gyára, 1920 után minden bizonnyal a túlélés lett volna a legambiciózusabb cél, amit kitűzhettek volna, de az az időszak Csehországnak sokkal inkább lendületet, prosperitást hozott, így aztán a Bata brutális fejlődést produkált. A lábbelik gyártása mellett a cég diverzifikált mérnöki, kémia, gumitechnológia és még sok más területen.

A gyár több ezer munkást vett fel, akik Zlínbe költöztek.

Eddig a morvaországi történet, a lényeg számunkra mégiscsak az, hogy miként is kapcsolódik mindez a Tisza cipőhöz! Nos, a helyzet az, hogy a vállalkozás akkori vezetője, a cipőkirály, Jan Antonín Baťa folyamatosan terjeszkedett, így a ’30-as években Magyarországon is keresett termékei gyártásához alkalmas helyet. Ezt pedig az akkor Tiszföldvároz tartozó területen találta meg, ahol vízi, közúti és vasúti csomópont található.

És ez így is volt! Sőt, a mai napig is így van, hiszen a mai 130-as vonal (ami eredendően négy helyiérdekű vasút beruházásában épült meg 1885 és 1903 között) (Szolnok–) Tiszatenyő–Hódmezővásárhely–Makó vasútvonalat takarja, melynek Hódmezővásárhely és Makó közit szakaszát 2009-ben lezárták ugyan, a vonal többi részén pedig döntően csak személyforgalom van, azonban Szentes és Szolnok (pontosabban a vonalat tekintve Tiszatenyő, hiszen itt a 130-as becsatlakozik a 120-as vonalába!) között van áruforgalom, és Marfűről azt írják, hogy mind a mai napig jelentős árufeladó!

Szolnok pedig hagyományosan az Alföld, illetve Erdély árucikkeinek szállítására szolgáló természetes csomópont volt, és a vasút megépítésével ez csak erősödött. De a térség helyzetét erősen támogatta a Tisza szabályozásával, és gazdasági hasznosításával kapcsolatos fejlesztések, illetve tervek:

A Tisza csatornázása? Igen, volt ilyen!

Kétségtelen, az akkori vezető-tulajdonos Jan Antonín Baťa (testvére, Tomáš 1932-ben meghalt) döntését elősegítette a Szolnokon a ’30-as években létesült közraktár, illetve rakodó, ami persze volumenét tekintve a gabonaszállításokat szolgálta, de mindenféle más termék szállítása is aktív volt ezen az útvonalon. a Tisza hajózhatósága pedig a tervek szerint drámaian javult (volna, de erre már nem volt elég idő és pénz…).

Tegyük tisztába: a múlt század ’30-as éveivel a terület igen fejlett infrastrukturális adottságokkal bírt, így nem csoda, hogy a Bata cipőipari vállalat – ami ekkorra már nemzetközi szinten jegyzett nagyvállalat volt! – fantáziát látott az itteni beruházásban.

Az üzletet – a terület megvásárlását – 1939-ben ütötték nyélbe. A Bata ekkor vette meg a Tiszaföldvárhoz tartozó területet, de ez természetesen a mai Martfűként azonosított helyen volt. A telekkönyvi kérdésekbe nem belebonyolódva itt meg kell állnunk, mert az igaz ugyan, hogy már korábban is volt szándék a gyáralapításra Magyarországon, de annak igen komoly oka volt, hogy ez miért éppen 1939-ben történt meg!

1939 volt ugyanis az az év, amikor a náci Németország annektálta Cseh- és Morvaországot, Jan Antonín Baťa komoly bajba került…

Nem tudni, hogy azért, mert Magyarhradisban született, vagy azért, mert származását tekintve cseh-brazil volt, vagy csak egyszerűen azért, mert a németek az annexió után azonnal egészpályás einstandba kezdtek, de sikertelenül próbált tárgyalni a német hatóságokkal, hogy megakadályozza cége irányításának átvételét… Lehet, hogy a németek tudták, hogy milyen hadiipari potenciál van a vállalatban? Akár…

A lényeg azonban, hogy a terület megvásárlása után hamarosan a cégalapításra is sor került, de közben rohamtempóban épült a gyár is, hiszen az üzletnek tovább kellett folynia. Családját az Egyesül Államokba menekítette, de – miután kiderült, hogy tárgyalt a nácikkal… érdekes, mit tett volna??? – feketelistára kerültek, így aztán végül Brazíliában telepedett le. Brazíliában pedig számos hasonló várost épített, mint amilyen Zlín is volt

Bat’a a háború után az addigi gyártókapacitást a hatszoroságra emelte 1965-ben bekövetkezett haláláig, de ebbe a körbe addigra már nem tartozott bele a magyarországi gyár. A Cipőgyártási és Kereskedelmi Korlátolt felelősségű társaság (Cikta) eredetileg Komáromban (érsekújvári fiókteleppel) alakult meg – hiszen egyik tulajdonos-alapítója Bat’a mellett Pleskó Jenő érsekújvári lakos volt – 1939-ben történt meg.

Pleskó Jenő egyébként az Érsekújvári SE igazgató társelnöke is volt, de 1940 és 1942 között indult a negyedosztályban az Érsekújvár Cikta nevű csapat is és az ÉSE Cikta is, ami szintén Pleskó kezdeményezése volt (aki korábban egyébként szintén kiváló labdarúgó volt), de más társadalmi tevékenységeket is felvállált. Erről így írtak akkoriban (1941 június):

„Pleskó Jenő Milotay István vezércikkének hatása alatt elhatározta: négy gyergyócsomafalvai székely fiút felvesz üzemébe, elhelyez a vállalat internátusában és hajlama szerint mind a négyet a gyár költségén felnevelteti, illetve kitaníttatja.”

Az a bizonyos cikk arról szólt, hogy az egyébként is szegény székely településen akkoriban valamiért olyan nehéz volt megélni, hogy még csak kenyér sem nagyon jutott senkinek, így az ott szolgáló Sólyom Béla főtisztelendő úr az egyik dunántúli üzem főmérnökéhez fordult, hogy inasként vegyék fel őket, tanítsák iparra, hogy aztán meg tudjanak élni.

Ezek a gyerekek nem akartak mást, csak lehetőséget, és a korabeli beszámolók szerint, aki megkapta a lehetőséget, az bizony élt is vele!

Nem tudjuk, hogy ez akkoriban mennyire volt elterjedt országos szinten, de a mi szempontunkból az a lényeg, hogy Pleskó Jenő bizony igen aktívan társadalmi életet élt, és ebben nem feltétlenül önös érdekek vezérelték! Sőt! De vissza a történethez! A Cikta 1941-ben társasági formát váltott – Kft-ből Rt-vé lett -, és tevékenységét áthelyezte Tiszaföldvárra. Ekkor a társaság 73 százalékban a zlíni anyavállalat, 18 százalékban Jan Antonín Baťa, míg 9 százalékban Pleskó Jenő tulajdonában volt.

A fenti történet egy teljesen más olvasata derül ki a lenti képhez fűzött korabeli (1938) gyorshírből:

Alatta a gyorshír:

„Bevonulásunk előtt a cseh Bata-cég sebtiben Cikta álnév alá rejtette el üzleteit. A felszabadult Felvidék magyarjai remélik, hogy a kormány megoldást talál arra, hogy a cseh hadianyag-gyár álarcos fióküzleteit eltávolítsa.”

Érdekes jelenség volt akkoriban a Bata (illetve a Cikta), mert miközben a fegyvergyáros figurája is előkerült, szenzációként tálalták a gyár beruházását:

Nyilván nem mi leszünk azok, akik eldöntik, hogy a németek einstandja elől menekülő Bat’a alakja áll közelebb a valósághoz, vagy a cipóboltok fedezete alatt rejtőzködő hadianyaggyáros Bat’a figurája, az ugyanis mindkét esetben tény marad, hogy 1942-re kész volt a gyár, ahogy az is, hogy a háborús évek alatt veszteséget veszteségre halmoztak.

Talán az volt a fokozott figyelem oka, hogy Érsekújvár már azelőtt is a vállalat egyik legnagyobb üzeme volt, ahol 600 munkást foglalkoztattak?

Könnyen lehet, ugyanis Érsekújvár 1920-ben elkerült, aztán a bécsi döntésekkel visszakerült, de ez utóbbi után már eleve nem látszott célszerűnek fenntartani a Bata nevet. Erről ugyanis mindenki tudta, hogy cseh/morva illetőségű, és ez akkoriban nem volt egy nagy előny… Ugyanakkor – a fentiekből láthatóan – a tulajdonosi viszonyok igazán nem változtak meg, a Cikta bevezetésével a Bata irányítása ugyanúgy a Bata és tulajdonosa kezében volt.

Persze ez az időszak már a háború időszaka, így nem meglepő, hogy addig nem látott újdonságok jelennek meg a piacon. Ilyen a facipő…

De lényeg a gyár, ami épült, de nem csak a gyár épült, hanem a hozzá szükséges más épületek is. Úgy tűnik, hogy a korábbi modellt hozta magával a Bata:

Egyfontos megjegyzést kell tennünk; a cikta manapság idegenül hangzik, de valójába akkoriban egy ismert és használt kifejezés volt, hiszen akkoriban még szorosabb kapcsolata volt a mezőgazdasággal sokaknak, így tudták, hogy a 18. században, amikor az elnéptelenedett területekre német ajkú lakosságot telepítettek, a betelepülők hozták magukkal háziállataikat, köztük a ciktát is (egy birkafajtát). Ezért – bár a szó idegen, ahogy az állat is -, de a szóalak használatban volt.

A háború alatt – a facipőkkelegyütt is… – minden bizonnyal újra éreztette hatását a konjunktúra, de erről sajnos nincsenek első kézből információk, amelyeket meg több áttételen keresztül találtunk, meglehetősen ellentmondásosnak bizonyultak. A lényeg, hogy felépült egy gyár, felépült egy munkásnegyed, és az ahhoz szükséges minden infrastruktúra – természetesen a kor színvonalának megfelelően.

Sajnos a háború alatti egyéb eseményekről, és a front áthaladásáról sincs sok információ, a háború utáni első hivatalos értesítés pedig arról tudósít 1946 májusában, hogy újjáépítési miniszter 8.430/1946. P. M. számon rendelete alapján a Cikta köteles – a rendeletben foglaltak értelmében – a munkaerőt közérdekű munkára való igénybevétel útján biztosítani!

Figyelem! Szó nincs még arról, hogy ez egy állami vállalat lenne, arról azonban igen, hogy az újjáépítésre való tekintettel a gyár rendelkezésére álló munkaerőt közérdekű munkára köteles biztosítani ilyen értelmű utasítás esetén.

Az igaz ugyan, hogy komoly szükség volt a közérdekű munkára, ugyanakkor a gyár helyreállítása sem tűrt halasztást, hiszen két csarnok is leégett, és persze a gépeket és berendezéseket is sem portalanították és ápolták (hol „ezek, hogy „azok”), hanem egyenesen megszabadították a gyárat annak minden karbantartási és üzemeltetési nehézségeitől – elvittek mindent…

Ennek okán a vállalat nem tudott megfelelő termelést biztosítani, így engedélyért folyamodtak vezetői, hogy 220.000 pár nyári cipőt importáljanak, amíg helyreállítják saját termelésüket… Ez a 800.000 pengős akció minden jel szerint meg is történt. Az első hírek 1946 szeptemberében jöttek arról, hogy a gyár újra termel, de akkor is még csak negyedes kapacitással, 450 munkavállalóval működtek.

És persze jöttek a szokásos „visszaélések”… Persze erről szó nem volt, de akkoriban valamiért azt gondolták, hogy előbb vádakat kell kreálni az államosítandó vállalatok ellen (érstd: minden vállalat ellen), hogy aztán ezt egyfajta indokként használják az államosításhoz – még ha sem jogi, sem pedig gazdasági értelemben ezeknek az „ügyeknek” semmiféle köze nem volt ahhoz, hogy az addigi magántulajdonból az államhoz került a cég.

Adtak a látszatra, de az már nem zavarta az akkor berendezkedő új rendszert, hogy ez inkább „átlátszat” volt…

Arra törekedtek, hogy ha lehet, minden vállalkozásnál valami egyedi kihágást találjanak. Persze ettől még a vádalkotás egy kaptafára ment (ebben az esetben ezt még stílusosnak is gondolhatjuk…), de ezt most hagyjuk, nézzük meg, hogy milyen ordenáré nagy összeesküvés nyomaira bukkantak 1946-ban a Ciktánál!

Előszöris kellett egy öles cím! Íme, ez meg is volt:

Na de miről van itt szó? Nos, valami egészen ördögi machináció van a pokol sötét bugyraiban, aminek epicentrumában természetesen a Cikta áll! Íme:

„Arról van szó, hogy előbb Tiszaföldváron és környékén, majd a megye távolabbi részén is újfajta „papírpénz“ került forgalomba, amelyet azonban nem a Magyar Nemzeti Bank bocsátott ki, hanem a Szolnok melletti Marfán levő Cikta cipőgyár, mely a Bata cipőgyár alapítása.”

Ez aztán kemény! Ne feledjük, hogy ezekben az időkben nem volt kegyelem! Elég, ha csak a kampányfotóra gondolunk (alább!), és elég, ha tudjuk, hogy ez nem csak üres szlogen volt, az akkori hatalom ezt „megtöltötte tartalommal”, azaz, bizony volt, aki meghalt…

Figyeljünk oda! 1946 augusztus 1.-én vezették be a gazdasági csodafegyvert, a forintot, és alig egy hónap múlva máris reakciós tevékenységre bukkannak a Ciktánál! Mielőtt még bedőlnénk a korabeli propagandának, talán nem árt, ha felfedjük, miről is volt szó valójában. Mert az élesszeműek az idézetben felfedezhetik, hogy az újfajta „papírpénz” kifejezésbe csak belekerült az az idézőjel… Nem is véletlenül, ugyanis szó nem volt semmiféle pénzről!

Csupán arról volt szó, hogy a Cikta annyira hiteles volt a maga környezetében, hogy a vállalat által kibocsátott utalványokat ugyanúgy elfogadták fizetőeszközként, mint a friss és ropogós forintot!

De ez nem a gyár hibája volt, hanem annak volt egyenes folyománya, hogy – a korábbi tapasztalatoknak megfelelően – az emberek nem egyszer jobban bíztak a tényleges árufedezettel bíró cipőgyári utalványban, mint a vágtató infláció során csak papírfecnivé silányult pengőben! Mert bizony a gyár annak érdekében, hogy dolgozói bérének legalább egy része ne inflálódjon el, a fizetések egy részét utalványok formájában adta ki.

A Cikta utalványok minden korlátozás nélkül, kikerülve az inflációt (!) korlátozás nélkül Cikta termékekre válthatók voltak!

Magyarul: az utalványok pontosan ugyanazt a célt szolgálták, mint a forint, viszont az uralkodó rezsimet mégis zavarta, mert láthatóan nagyobb volt a bizalom a legnagyobb infláció közepette is védelmet nyújtó utalványok, mint az alig egy hónapos új fizetőeszköz iránt. Mi több: nem is olyan biztos, hogy a forint bevezetése után megmaradtak a fizetések részeként az utalványok, de a korábbiak – amelyeket még nem váltottak be! – forgalomban lehettek.

Egyrészt nem a Cikta tehetett róla, hogy nagyobb volt a bizalom az utalványok iránt, mint a forint iránt, másrészt az utalványoknál kizárták az átruházást, de tény, hogy nem névre szólók voltak.

Az esetet csak azért gondoltuk kivesézni kissé, hogy láthatólegyen, milyen technikákat alkalmaztak annak idején az egyes vállalatok ellen. Mert bizony egyáltalán nem kellett volna ilyen nagy feneket keríteni az ügynek, ha a Cikta a törvények ellen vétett volna. Mert bizony azt „elfelejtették” a vádak között felsorolni, hogy a vállalatnak nem állt jogában utalványokkal fizetni. Márpedig… erős a gyanú, hogy ez azért nem történt meg, mert erre vonatkozóan nem volt korlátozás, tehát az utalványozás nem volt tiltott tevékenység!

De itt már mindegy is volt… Ha egyszer a foxi elkapja a lábtörlőt, nem engedi el! Szintán 1946 szeptemberében jött a hír, hogy a hódmezővásárhelyi kisiparosok képviselői a város polgármesteréhez folyamodtak, mert a Cikta lerakatot készült felállítani a városban, amivel véleményük szerint elsorvasztja a helyi kisipart, márpedig állításuk szerint ekkor a városban és környékén 350 lábbelikészítő űzte az ipart.

Állításaik között szerepelt, hogy a Cikta olcsóbb, ámde gyengébb minőségű cseh cipőket kínál (hol a gyárat, hol a cipőket nevezték csehnek), ezért kormányzati beavatkozást követeltek.

Ne feledjük, hogy a Cikta a hazai szükségletek biztosítására kért engedélyt arra, hogy 220.000 pár cipőt importáljon a nyári időszakra, tehát, ha volt is cseh gyártmányú cipő – biztosan volt! -, arra akkor is rendelkezett engedéllyel a Cikta! De ez már megint egy olyan körülmény, amit akkoriban nem biztos, hogy figyelembe is vettek…

És az események szinte teljesen azonos módon történnek Kecskeméten is…:

Ez már 1946 októberi cikk, tartalma lényegében megegyezik a korábbi, hódmezővásárhelyi cikkével, a város nevének, illetve az „illetékes elvtársak” nevének felcserélésével… Ami viszont sokkal érdekesebb – és újdonság! -, hogy míg az üggyel kapcsolatban Rónai Sándor kereskedelemügyi miniszter kijelentette, hogy:

„…nem helyesli a gyáraknak azt a politikáját, hogy gyártmányaik árusítására a fővárosban és a vidéken üzleteket nyitnak. Azt akarom – mondta a miniszter -, hogy a gyár termeljen és a kereskedő árusítson.”

Ehhez képest a Martfűi gyár engedélyt kapott a kecskeméti üzlet megnyitásához, de az engedélyt nem a kereskedelemügyi minisztérium, hanem Bán Antal iparügyi miniszter adta ki. És ez bizony nem volt véletlen, még akkor sem, ha a két miniszter nem csak egyazon kormány tagja volt, hanem ráadásul egyazon párt is delegálta őket a kormányba!

Elsőre úgy tűnhet talán, hogy nem tudja a jobbkéz, hogy mit csinál a bal, de itt ennél sokkal többről van szó! Éppen a hódmezővásárhelyi – és a rengeteg hasonló! – példa mutathatta meg a kor tervgazdaságban hívő hatalomnak azt, hogy mennyire nem hatékony a kisipar (Hódmezővásárhely és környéke ellátását rengeteg, 350 lábbelikészítő biztosította!), és mennyire nehezen irányíthatók ezek a szemmel alig látható vállalkozások!

Az Orosházi Hírek című lap 1946 októberében diadalittas cikkben – melynek öles címe az volt, hogy „Esnek a cipőárak!” – jelentette be, hogy a kormány csökkentette a bőrárakat (tervezés felsőfokon!), de az érdem nem csak a kormányé, hiszen hozzátették:

„… megindult acipők nagybani gyári előállítása, ezáltal a piacon igen nagy kínálat észlelhető. Martfűn a Cikta-gyár is megindította a gyártást 600 munkással.”

Világos? A 350 lábbelikészítő (átvitt értelemben általában a kisiparosok) problémájával szemben nyert a sokkal népesebb fogyasztói (választói!) kör érdeke!

A történetet ismerjük, a kisipart gyakorlatilag megszüntették, ahol erre nem volt lehetőség, ott is KTSZ (kisipari termlőszövetkezet) formába kényszerítették őket, mert egyénileg nem lehettek szervezettek (magyarul: nem lehettek központi szinten irányíthatók), és mert általában is a nagyipari, nagyszériás tömegtermelést célozták meg!

Érdemes egy pillantást vetni a fenti újsághír-címre! Egyszeriben példaértékű gyárról számoltak be a lapok ’46 októberétől. A cikkekben leírták, hogy a gyengén iparosodott Alföldön Martfű egy hihetetlen gyöngyszem, példás munkáslakásokkal (három szoba, fürdőszoba, hideg-melegvíz, gondozott lakótelep, egészséges környezet stb, stb…), és napi 800 pár cipőt készítő, kiválóan felszerelt, és a munkabiztonság terén is kiemelkedő gyárral!

Mi történt itt? Kiderült, hogy a Bat’a-féle modell nagyon is megfelel a szocialista elveknek és céloknak – persze a fent leírt „jóságot” az új rendszernek tulajdonítva…

Ez egy hihetetlen sikertörténet! Legalábbis ezen a ponton úgy tűnik, hogy siker, de lesznek még itt csavarok a történetben, valami azt sejteti… Az egyik ilyen propaganda cikk cikk mindenesetre ezzel a „fényesszeles” mondattal fejeződik be:

Így élnek Martfűn egymással és egymásért a Cikta-gyár dolgozói!

Nocsak… És ha már ilyen jól feküdt nagy hirtelen a gyár, akkor bizony ki is kellett használni a benne rejlő potenciált, így máris arról cikkeztek a lapok, hogy 1946 végére a napi 5.000 darabos termelést célozzák, mert – egy meg nem nevezett – nyugat-európai állammal tárgyalásokat kezdtek egy igen komoly mennyiséget jelentő bérmunka tárgyában!

És mi lett a kisiparosokkal? Nos, ezt pontosan tudhatjuk, de lám, a korábbi ellenállás helyett immár ilyen kedves apróhirdetésekkel találkozhatunk a kisiparos-Cikta viszonyt tekintve:

Révbe ért a Cikta? A vállalkozás lehet, hogy tart a cél felé, de a hatalom még tartogat azért pár meglepetést a tarsolyában… Igen, már elmozdultak azok a csatornafedelek, melyek alól azok bújtak aztán i, akik az árdrágítás, a feketézés, és az ezekhez társítható témákat tűzik zászlajukra – és persze a párt zászlajára! -, ilyen felütéssel kezdve működésüket:

„Ugyanis azok a régi bőrgyárak, amelyek a huszas években kartelbe tömörültek s amelyek élén a Wolfner bőrgyár s a Mauthner és Társai álltak, ma újból együtt vannak és sajnos, még az Anyag- és Árhivatal se tesz ellenük semmit, hogy őket visszaszorítva, végre anyaghoz és megélhetéshez juttassa a közép- és kisüzemeket, illetve az önálló cipészeket.”

Nocsak, talán mégiscsak jók lesznek még valamire a kisiparosok? Legalábbis politikai érvként, ha már úgy egyébként leírták őket…  És ha már ez téma volt korábban, megint fel lehet melegíteni:

„Itt van a Cikta fiókja, amely cipőfeldolgozásra aránytalanul több és sokkal olcsóbb bőrt, meg talpat kapott kiutalásként most, mint az összes vásárhelyi kisiparosok és több itteni üzem együttvéve. Így a Cikta minimálisan 22 forinttal olcsóbban startol a bakancs, vagy a gyermekcipő párjánál.”

Azzal együtt, hogy állítólag a Cikta aránytalanul sok, és aránytalanul olcsó alapanyagot kapott, mégsem tudták az igényeket teljes mértékben kielégíteni az igényeket, így piacra dobták a préselt “papír” sarokkal ellátott cipőket, bakancsokat. Hogy ez menyiire felelt meg, és mennyire nem (tényszerűen!) azt nem tudjuk, de tényszerűen tudjuk, hogy akkoriban igen rossz sajtót kaptak ezek a termékek:

Na véletlen, hogy a Ludas Matyi is karikírozta a gyár termékét… Az igaz ugyan, hogy a Cikta vezetői tisztázták, hogy a bakancsok sarka és talpa nem papírból készült, de az is megállapítást nyert, hogy igen silány minőségű, mire a gyárvezetői azt mondták, hogy a termékek megfelelnek az Anyaghivatal előírásainak, különben nem is kerülhettek volna forgalomba.

Talán soha nem fogjuk megtudni, hogy kinek volt igaza az ügyben, de azt már biztosan állíthatjuk, hogy bizony a háború után nem éppen aminőségről szólt a termelés, de abban a helyzetben ez bizonyos mértékig érthető is volt… És hogy valóban megfelelhetett az akkori anyagelőírásoknak a bakancs, az is bizonyítja, hogy miközben verték a palávert – nem kismértékben a kisiparosok és egyéni vállalkozók hatására – a sajtóban, silány termékekkel vádolva a Cikta-gyárat, közben egyfajta állami elismerést is kapott!

„Az iparügyi miniszter a „Cikta” cipőgyártási és kereskedelmi rt. martfői telepén létesített „Cikta Rt. Cipőgyártási Szakiskola“ I.é.s II. évfolyamának működését az 1946/47. tanévre a 75 062/1948. számú rendeletével engedélyezte és a szakiskola bizonyítványainak államérvényességi jogát a fenti tanévre megadta.”

A Magyar Közlöny 1947 január 10.-i számában megjelent engedély arra enged következtetni, hogy az államnak komolyabb tervei voltak a vállalattal, így attól nem kellett tartani, hogy bezárják, vagy ellehetetlenítik. Vagyis… Ez nem is olyan egyszerű kérdés!

A Közgazdaság című lapban 1947 márciusában megjelent egy cikk, ami a Cikta bemutatására volt hivatott. Ez az írás eléggé kirívóan más volt, mint a korában megszokott kánon… Nem tudjuk, hogy mi volt az ok, amiért ennyire őszinte nyíltsággal tárta fel, hogy a múlt rendszerben felépült gyár és a mellé csatlakozó lakótelep és egyéb létesítmények mennyire előremutató koncepció alapján készültek el, és hogy az állam is támogatta az elmaradott térség felzárkóztatásában kulcsszerepet játszó vállalatot, na meg azt, hogy az akkori építkezés is a korábbi tervek szerint halad, mert a háború miatt még nem sikerült mindent megcsinálni…

Ebben a cikkben kerül említésre, hogy az építés idején nem csak a vasút és a közút, na meg a Tisza, hanem az akkor napirenden lévő Duna-Tisza csatorna is szerepelt a terület melletti érvként.

Budapest-Szolnok – hajóval. Íme, a terv!

De a lényeg mégiscsak az, hogy kendőzetlenül leírásra került az a később elfeledtetett (!) tény, hogy a gyár és tulajdonképpen az egész település a korábbi rendszer terméke!

’47 nyarán egy újabb téma is képbe kerül: akkoriban került felülvizsgálatra azon vállalatok köre, melyek állami kedvezményekben részesültek. Ezek között volt a Cikta is, ami a korábbi megállapodás értelmében, az 1941-42-es indulástól 15 évig állami kedvezményekre volt jogosult, és ez a jogosultsága még ’47-ben is fennállt.

Akkor már a jogosult 45 vállalatból 20 állami vállalat volt (állami érdekeltségű, állami kezelésű, hamarosan államosítandó), de az nem derült ki az akkori felsorolásból, hogy az egyes vállalatok közül melyik tartozik az egyes állami kategóriákba, és melyek nem érintettek… De a Cikta neve ott volt a listában!

Az 1947-es év krónikájához tartozik még, hogy a Cikta azon kevés vállalat között volt, amelyek az Őszi Vásáron önálló pavilonnal jelentek meg – és nem egyes minisztériumok alá rendelt, összevont pavilonokban állították ki termékeiket -, ami azt mutatta, hogy a vállalat anyagi értelemben erős volt, és tényleg az ország vezető vállalatai között lehetett valós termelési értékét és tőkeerejét tekintve.

Ami akkor fontosabb volt még ennél is, sőt, talán mindennél fontosabb, hogy hivatalosan 1947 augusztus 1.-én vette kezdetét az első 3 éves terv, ami valójában még 2,5 évet sem tartott, ugyanis 1949 december 31.-ével zárult. Mint minden vállalatnak, így a Ciktának is rendelkeznie kellett 3 éves tervvel! El is készültek vele:

A tervek szerint valamikor a 3 éves terv közepére érték volna el a háborús időszakra jellemző termelési szintet. Ami viszont sokkal beszédesebb: az 1944-es adat nagyfokú gépesítésre utal, ugyanis a 2.000-es létszám mellett akkoriban az 1,8 milliós darabszám igen szép eredménynek számít, ugyanakkor látni kell azt is, hogy 1946-ban, amikor ténylegesen újraindult a gyár – azaz hivatalosan is kijelentették! – negyedannyi munkás csak huszadannyi cipőt volt képes előállítani!

És a terv? Ambiciózusnak kellett lenni, nem kérdés, és ezzel nem is volt gond, de a beruházásokat is érdemes figyelni, ugyanis ezek az adatok a gyár saját adatai, a saját forrásainak felhasználásával tervezte a jelzett, nem is kicsi beruházásokat végrehajtani!

Ezzel egy kissé nyugodtabb időszak vette kezdetét: azok a gyárak, amelyeket nem államosítottak, szintén részt vettek a 3 éves terv megvalósításában, nem egyszer akár még kitüntetésben is részesültek, a Cikta-gyárról pedig sorra jelentek meg tudósítások, melyekből megtudhattuk, hogy 1948-ban már 800 munkást foglalkoztattak, egyre jobban működött saját szakiskolájuk – amire nagy szükség volt, mert a háborús időszakban a cseh szakemberek és munkások hazamentek -, de a gumitalpakhoz a nyersgumi – ami indiai és brazíliai eredetű volt – még mindig a cseh anyavállalattól kapta.

Apropó, a cseh gyár! Nos, Zlínben 35.000 munkást foglalkoztattak – az volt az akkori Közép-Európa legnagyobb cipőgyára! -, így persze nem csoda, hogy az elsők között államosították – arra hivatkozva, hogy Bat’a háborús bűnös, hiszen tárgyalt a nácikkal… Vajon hányszor lehet ugyanazért büntetni valakit…? De mondjuk, állt a vád, a lényeg azonban mégiscsak az, hogy – ha minden igaz…- a Cikta részben cseh állami tulajdonban volt, legalábbis, ha a korábbi tulajdoni hányadok még árvényben voltak.

Ha nem, akkor is tudjuk, hogy 1948 április 14.-én tárgyalások kezdődtek a Cikta sorsával kapcsolatban!

Ezeken a tárgyalásokon részt vett a zlíni gyár vezetése, és a magyar kormány megbízottjaival egyeztettek arról, hogy mi legyen a Ciktával a továbbiakban. Vegyük észre: it máris a csehszlovák és a magyar állam képviselői ültek le tárgyalni, a kérdés pedig az volt, hogy a magyar fél mit fizet a csehszlovákoknak a gyárért, vagy leginkább, hogy mit ad cserébe. Mert abban az időben nem volt ritka az áruban történő fizetés, hogy az a Steyr licenszvásárlás esetében is történt:

Amikor a szovjetek árulták a Steyr motorjait…

Mi lett a tárgyalások eredménye? Nos, a tárgyalásokról szinte semmi nem írtak a lapok, és ami megjelent, abból sem derült ki, hogy milyen eredményre jutottak a felek… Azt tudjuk viszont, hogy amikor 1949 januárjában a vállalat másodszor nyerte el az élüzem kitüntetést, a sajtó ezt írta:

„A magyar hároméves terv kereteiben a csehszlovák nemzeti vállalat a magyar dolgozók érdekeit szolgálja s ezzel elmélyíti a magyar-csehszlovák baráti kapcsolatokat.”

Szóval a vállalat állami volt ugyan, csak éppen nem magyar állami vállalat, hanem csehszlovák… Ez annyit tesz, hogy a tárgyalások – legalábbis még ’49 januárjában! – nem vezettek eredményre, vagy abban maradtak a felek, hogy legyen a vállalat csehszlovák tulajdon, legyen a csehszlovák vállalat leányvállalata.

De ez nem így volt. Bár erről egyetlen nyilvános dokumentumot sem sikerült találnunk – csak a sommás megállapítást, hogy 1949-ben megtörténik az államosítás, és ekkor veszi fel a vállalat a Tisza Cipőgyár nevet -, azt kell gondoljuk, hogy ’49-ben mégis létrejött a megállapodás a csehszlovák vállalat és a hazai állami megbízottak között. Miután azonban a csehszlovák vállalat már korábban állami vállalat lett, így valójában a két ország közti megállapodásról kell beszélnünk.

Így született meg tehát a Tisza Cipőgyár, ami aztán majd a híres Tisza cipőket gyártja…