Amikor a hitel is “Központi”, meg “Szövetkezeti” volt
A régi lapokat böngészve sok hirdetésnél érdekes „apróbetűs” részekre lettünk figyelmesek. Íme a rövid, tömör, és elsőre persze teljesen érhetetlen mondat: „OKÁ és OSZH utalványra is kapható”. Miféle dolgok lehetnek ezek az utalványok? Egy kis kutatással kiderítettük, és érdekes dolgokra leltünk!
Borítóképen: Csepel kerékpár hirdetés – „OKÁ és OSZH utalványra is kapható”
Az OKÁ-ra a következő „megfejtést” találtuk
2730/1948. (XII. 18.) Korm. rendelet a munkavállalók áruhitelellátásának szabályozása tárgyában
A hivatalos lap szombati száma közli a kormány rendeletét a munkavállalók áruhitelellátásának szabályozásáról. A rendelet értelmében Országos Központi Áruhiteliroda Nemzeti Vállalatot alapítanak. A Nemzeti Vállalat biztosítja, hogy a dolgozók az állami érdekeltségű és közületi tulajdonban levő vállalatoktól tartós fogyasztási javakat vásárolhatnak hitelre.
Minden közhivatalnál, közüzemnél és vállalatnál a szakszervezet helyi vezetősége, az üzemi bizottság, illetőleg az üzemi bizalmi a hitelkeret megállapítása végett érintkezésbe lép az irodával. Az iroda megállapítja az illető vállalat hitelkeretét. A munkavállalók olyan öszszegű hitelt igényelhetnek, amelynek egy hónapra eső részlete nem haladja meg a rendszeres havi illetmény egyharmadát. A vásárlás céljára szolgáló utalvány kiadásánál az alacsonyabb bérű munkavállalókat elsőbbség illeti meg. A rendelet január 1-én lép hatályba.
Nos, ez tehát egyfajta, a vállalaton keresztül felvehető hitel volt, az utalvány pedig minden bizonnyal az ennek igénybevételét igazoló, illetve fizetőeszközül szolgáló eszköz volt.
Talán a dolog lényege abban állt, hogy a szakszervezeten, az üzemi bizottságon és az üzemi bizalmin minden bizonnyal sok múlt abban a tekintetben, hogy ki jutott hozzá a hitellehetőséghez – és ki nem.
Az OSZH – a jóval korábban induló történet
1898-ban megalakul az Országos Központi Hitelszövetkezet, amely a XX. század elejétől dinamikusan fejlődő szövetkezeti mozgalom legjelentősebb intézményévé vált. 1942-ben a tagság már megközelítette a 800 ezret és a pénzügyi szolgáltatások 4.360 településen voltak hozzáférhetők.
A háború után uralkodó ideológiájával nem fért össze a magántulajdonon alapuló szövetkezeti autonómia és a szövetkezeti önkormányzás, de a hitelszövetkezetek – főként taglétszámuk által! -túlzottan nagy súlyt képviseltek ahhoz, hogy az állam a gazdasági és társadalmi szerkezet direkt állami eszközökkel történő átalakításánál figyelmen kívül hagyja.
A hitelszövetkezetek felszámolásának fontosabb eseményei a szövetkezeti központok irányításának átvétele és felszámolása az OKH és az Országos Földhitelintézet rendeleti úton történő egyesítése Országos Szövetkezeti Hitelintézet (OSZH) néven, teljes állami irányítás alá vonása, majd a hitelszövetkezetek OSZH-ba tömörítése.
A folyamat 1952-ben ért véget, amikor az Országos Takarékpénztár (OTP) kizárólagos jogosítványt kapott a magánszemélyek bankügyleteinek végzésére, ezért a hitelszövetkezeteknek az OTP részére át kellett adni a természetes személyek ügyleteit, a vállalati ügyleteket a Mezőgazdasági Szövetkezeti Bank vette át.
’56-ban fordult a helyzet, mert a Minisztertanács a mezőgazdasági szövetkezeti mozgalom fejlesztéséről szóló 1956. évi 1091. számú határozata úgy szólt, hogy „…annak érdekében, hogy a falusi lakosság, elsősorban a dolgozó parasztság pénzbeli megtakarításait saját szövetkezeti szervezete útján összegyűjthesse és átmenetileg jelentkező hitelszükségleteit a kölcsönös segítés elve alapján közvetlenül is kielégíthesse, helyesnek tartja a falusi takarékszövetkezetek létesítésére irányuló kezdeményezéseket.”
Az OSZH utalvány tehát a valamikori szövetkezetek helyére lépő szervezet által kibocsátott utalvány volt, és éppen úgy egyfajta hitelkeretet jelentett.
Érdekes, hogy akkoriban ez a két hitel létezett magánszemélyek számára, és azt is fontos megjegyezni, hogy mindkettő esetében fontos szempont volt, hogy a hazai ipar termékeit – természetesen állami tulajdonú vállalatokra gondoltak! – vásárolják az emberek ennek a hitellehetőségnek a kihasználása esetén.
Az már egy másik történet, hogy kiderült, vidéken, a mezőgazdasági termelés viszonyai között ez a rendszer nem igazán alkalmas megfelelően ellátni hitelekkel a dolgozókat, így – miután ’56 után már csökkent az erőltetett iparosítás nyomása – tulajdonképpen visszavezették a szövetkezeti rendszert.
Ez utóbbinak az az érdekessége, hogy a szövetkezeteket sokan talán még ma is a múlt rendszer egyik maradványának tekintik, holott létrejöttük és fejlődésük éppen a második világégés előtt időkre datálható, míg a munkáltatói hitelezést (pontosabban a munkabér-előleg kifizetéseket) sokan inkább mai találmánynak vélik, pedig az valójában tényleg a múlt rendszer szülötte.
Mindezt miért tartottuk fontosnak? Semmiképpen nem politikai okokból, hiszen a mindenkori politika kritikáját nem érezzük feladatunknak, ellenben el kell mondani, hogy mind a vállalaton keresztüli hitelezés, mind pedig a szövetkezeti hitelezés egy igencsak biztonságos forma – amennyiben persze a szabályokat betartva működtetik! -, hiszen olyan emberek döntenek a hitelek folyósításáról (az utalványok kiadásáról), akik a legtöbb esetben személyesen ismerik a hitelfelvevőt!
Persze nagy valószínűséggel nem ez a fejlődés útja, de akkoriban bizony volt ilyen is!
