Amikor a szovjetek árulták a Steyr motorjait…
A Csepel Autógyár eredetileg repülőgépgyárnak épült, azonban a háború után világossá vált, hogy repülők építésére nem lesz lehetőség, ellenben igen nagy szükségvolt teherautókra, és persze olyan, akkor modernnek számító dízelmotorokra, melyeket aztán a gazdasági ágak minden területén fel lehetett használni. Igen ám, csakhogy a valamikori szigetszentmiklósi Dunai Repülőgépgyár Részvénytársaság területe gyár a Magyarországi Szovjet Javakat Kezelő Hivatal irányítása alá került…
Borítóképen: A Csepel Autógyár első termékeinek mintapéldányai, felül a NIK 130 benzinmotoros változata, alul a NIK 350
Már az is nagy kérdés, hogy miként fért bele a valamikori repülőgépgyár – elég romos! – területe a szovjet javak kategóriájába, de van ennél még cifrább része is a történetnek! De erről majd később lesz szó.
A történet ott folytatódott, hogy a Magyarországi Szovjet Javakat Kezelő Hivatal adott munkát a gyárnak, méghozzá a különböző hadfelszerelések javításával, és egyéb helyreállítási feladatokkal, de miután ezek kifutottak, végül kiderült, hogy nem is kell olyan nagyon a szovjeteknek a romos terület. Ekkor – 1947 májusában – átadták a Nehézipari Központnak (NIK).
A NIK a 23550/1946. ME rendelet által jött létre, azzal a rendelettel, ami tételesen is felsorolta azokat a vállalatokat, amelyeket stratégiai okokból államosítanak.
Ekkor még a felsorolásban értelemszerűen nem szerepelt az egykori repülőgépgyár, de amikor a szovjetek levonultak a terepről, egyértelmű volt, hogy a NIK-hez kell kerülnie ennek a területnek is. Ennek azért van igen komoly jelentősége, mert;
„A Nehézipari Központban 1946-ban látták, hogy nagy szükség van egy korszerű teherautó és a hozzá tartozó korszerű dízelmotor gyártásba vételére, mert máshogy nem tudják biztosítani az ország egyre növekvő közútijármű-igényét.”
A történetet ismerjük; tárgyalásokba kezdtek a Steyr motorlicensz megvásárlásáról, és miután a tárgyalások sikerre vezettek, elindulhatott a gyár építése is – erről már írtunk korábban, és erről beszámol az az írás is, amit a Honvédségi Szemle 2012. évi 1. számából vettünk.
Az említett írás azonban tartalmaz olyan állításokat is, amelyek megerősítik azt a korábban is sejtett gyanút, hogy a Steyr motorok licenszét tulajdonképpen akár a szovjetektől is vehettük. Nos, itt jön az igazán cifra része a történetnek! Íme:
„A Steyr autógyár a második világháborút követően, háborús jóvátételként, a Szovjetunió tulajdonába került. Ennek köszönhetően volt módjuk a magyar mérnököknek, hogy megvizsgálják az elsősorban a Wehrmacht számára tervezett, 1944-től megjelenő, 3,5 tonna teherbírású tehergépkocsit és a WD-413-as típusú dízelmotort.”
Ezt eddig nem tűnik különösebben cifrának, tudtuk, hogy az akkori status quo ez volt, de ebből aztán következett pár dolog!
„A szovjet hatóságok licenc-megállapodás alapján valutáért átadták a teljes gyártási dokumentációt Magyarországnak. A dokumentáció tartalmazta a motorgyártás csaknem teljes technológiáját, a gyártmány rajzdokumentációja mellett a teljes, részletesen kidolgozott gyártási dokumentációt is, amely részletezettségében és információtartalmában a negyvenes évek gépgyártás-technológiájában Európa élvonalába tartozott.”
Ahogy tehát a volt repülőgépgyárat, úgy a Steyr-t is a sajátjukként kezelték a szovjetek, azaz nem a gyár maga, hanem a szovjet hatóságok adták át a dokumentációt! Ez bizony elég érdekes történet, de van ennél még cifrább része is a történetnek!
„A licenc díjáról és a mintadarabokért átadott áruk értékéről nem maradt fenn adat. A licenc-megállapodás egy – a szovjet és a magyar kormány között köttetett – szerződés mellékleteként jött létre.”
A lényeg tehát az, hogy a motor licenszének megvásárlása a szovjetekkel kötött megállapodás volt! És milyen érdekes, hogy az ár soha nem derült ki…
Miért érdekes mindez? Mert egy igazán szemléletes példa arra, hogy mi történt a háború alatt; amit nem vittek el nyugatra, azt elvitték keletre, vagy – mint ebben az esetben – eladták.
Így aztán nem csoda, hogy az ország a háború után nem csak azzal a tényleges pusztítással szembesült, ami egyes vagyonelemeit érte a katonai műveletek során, hanem azzal is, hogy ami nem pusztult el, azt egyszerűen elvitték – legyen az fizikai- vagy éppen szellemi termék…
