Amikor rájöttek, hogy embereket irányítanak…

Ma már inkább csak gazdaságtörténeti jelentősége van, így mi is ezen az alapon – és semmiképpen nem politikai aspektusain keresztül! – mutatjuk be azt a folyamatot, amikor az úgynevezett népi demokráciák vezetői rájöttek, hogy bár ők úgy tudták, valamiféle magasztos célért harcolnak (mondjuk a világforradalom eszméjéért), de ehhez végül mégiscsak az emberekre lesz szükség, akiket nem lehet pusztán termelő, vagy harcoló gépeknek tekinteni.

Borítóképen: Ikarus babakocsi – 1957

Abban nem vagyunk biztosak, hogy Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után azonnal felismerték, hogy a cél nem lehet valamiféle eszme hajhászása, hiszen eredendően a népért cselekedtek – legalábbis a propaganda ezt sulykolta -, de az már sokkal valószínűbb, hogy rájöttek; a nép nevében, de a nép ellen nem tehetnek meg mindent.

És itt megint ki kell emelni, hogy nem politikai értelemben kell érteni az előbbieket, hanem kifejezetten gazdasági, jóléti szempontból!

Vagy Sztálin tudta, mikor kell „menni”, vagy egész egyszerűen olyan teher szállt le a vállakról halálával, hogy szinte egy csapásra lehetett arról beszélni, hogy talán tenni kellene valamit az emberekért is, nem csak a tényleg elodázhatatlan és a már csak presztízsből is végrehajtott nagyberuházások kellenek!

Persze így egy az egyben nyilván nem írtak le ilyeneket – mert nem írhattak! -, de nyílt eszmecsere kezdődött arról, hogy végre elegendő mennyiségű és jó minőségű közszükségleti árut kellene termelni!

Nem arról beszéltek tehát, hogy végre az emberekre is oda kell figyelni (mert ebből az következik, hogy addig ez nem történt meg!), hanem egy, az egyik leginkább megoldást jelentő kérdéskörével kezdtek foglalkozni. Mert ebben az esetben nem kellett azzal foglalkozni, hogy eddig miért nem figyeltek az emberekre, hanem azt lehetett kommunikálni, hogy a rendszer ad az embereknek (még többet!). Nézzük tehát, hogyan közelítették meg a témát 1954-ben:

Egyes szakértők a Kohó- és Gépipari Minisztérium (KGM) és a vállalatok hibájaként írta le a kialakult helyzetet. Ebben a nézetben az állítás az volt, hogy a KGM nem adott a vállalatok számára távlatos terveket, csak mindig az adott pillanatban létező igényekre koncentrált, így a vállalatok a közszükségleti cikkek gyártását átmeneti feladatnak tekintették, így csak megúszni szerették volna, így értelemszerűen fejlesztésre sem költöttek, ami pedig silány minőséget eredményezett.

Milyen feladatok voltak ezek? Nos, talán a legismertebb és legkirívóbb az Ikarus által gyártott babakocsik esete.

A helyzetet tovább rontotta, hogy a vállalatok a rövidtávú feladatok időhorizontján terhelték a rezsit a közszükségleti cikkekre, ami aránytalanul magas önköltségi árszinteket szült, de az sem segített, hogy akkoriban a selejt lefaragásának ugyan komoly figyelmet szenteltek, de a hulladék újrahasznosítására már nem.

Pedig akkoriban már bevezették a hulladékanyagból gyártott közszükségleti termékek támogatására az úgynevezett igazgatói alapot, ami ösztönözte a hulladék újrafelhasználásra a dolgozókat. Ezt már csak mi tesszük hozzá; a vezetők tartottak attól, hogy ez az ösztönző a visszájára sül el, és éppen a támogatás miatt felszökik a selejtszám…

Hogy lássuk, nem csak magyar sajátosságról beszélünk, egy, az egykori NDK-ban tevékenykedő szakértő gondolatait is megidézzük a témában, de előbb felhívjuk a figyelmet, hogy ekkoriban alakulnak át Magyarországon azok a vállalatok, amelyeket eredetileg hadiipari termelésre szántak:

De ilyen volt a Vadásztölténygyárból lett Videoton is, és még sok más hasonló vállalatról lehetne elmondani ugyanezt.

Igen, ez a vállalat is a háború előttről eredeztethető, ahogy a Danuvia is:

Azért fontosak mondanivalónk szempontjából ezek a vállalatok, mert általunk megidézett szakértői hozzászólások ezek átalakításának kezdeti lépéseinek, a gondolat megszületésének tekinthetők! És nem csak nálunk…

Nézzük tehát az NDK-s véleményt! Azt írja a szakértő, hogy az NDK-ban ezekben az időkben nem egyes kisebb termelőegységeket állítottak át közszükségleti cikkek gyártására, hanem az egyes nagyobb gyárakban alakítottak külön osztályokat, melyeknek a közszükségleti termékek előállítása volt a fő feladatuk, na meg az, hogy a központi- tervezőintézetek, szervek keretein belül kifejezetten a közszükségleti termékek fejlesztésével megbízott tervezőkkel, valamint a keresleti viszonyokat ismerő szakértőkkel tartsák a kapcsolatot, és ennek megfelelően alakítsák ki termékpalettájukat.

A kelet-német szakértő azzal indokolta a nagyobb vállalatok kisebb egységeire bízott közszükségleti termelést, hogy ez a megoldás sokkal jobban szolgálja anagyszériás termelést, és szükség esetén munkaerő-átcsoportosításokkal rugalmasan tudnak reagálni az alaptevékenység és a közszükségleti termékek arányainak változásaira.

Mert a teljes foglalkoztatást alapeseti állapotnak tartották, márpedig abban az esetben, ha egy adott gyárat be kellett zárni, akkor – ha csak átmeneti időre is – sérült a teljes foglalkoztatottság elve.

Azért tartottuk fontosnak ezeket a véleményeket megidézni, mert a hazai ipartörténet egy igen fontos lépése történt meg a fent említett – és még sok más – kisebb vállalat, ipari szövetkezet meg- és átalakításával, ugyanis így jött létre a kor jellegzetességeit magán hordozó beszállítói hálózat, ami pedig azt eredményezte, hogy a nagy iparvállalatok sikereiből a kisebbek is részesedhettek – és persze amikor a nagyvállalatok sorra csődbe mentek, magukkal rántották a kisebbeket is…

Különösen ez utóbbi okán nagyon fontos, hogy az akkori véleményeket, illetve az ezt követő iparpolitikai lépéseket ne intézzük el egy legyintéssel. Bizony az iparvállalatok ilyen szövevényes összefonódása sok későbbi történésre magyarázatot ad.

És mindez a korábban hadiipari termelésben résztvevő vállalatok polgári termelésre való átállításával kezdődött…

Ezzel együtt is látni kell, hogy ezek voltak a kezdeti lépései annak az új gazdasági mechanizmusnak, ami azt lett volna hivatott beteljesíteni, hogy élhetővé tegye a rendszert – és éppen a vezetők nem voltak azok, akik úgy igazán nem hittek benne…