Aratás – ahogy eleink csinálták
Az aratás ünnep volt, hiszen rengeteg családnak a szálasgabona volt a megélhetése alapja. Ez az ünnep azonban nem a dőzsölés, ideje volt, sőt ez volt a munka dandárja! Bizony nem volt könnyű kereset a gabonatermesztés…
Borítóképen: Kaszás aratás
Ha a nagyon régmúltra tekintünk, akkor még termesztésről nem is beszélhetünk, ugyanakkor már arattak eleink. Voltak, akik később is megtartották a gyűjtögetett gabonafélék betakarításának szokását, különösen az ártéri gazdálkodás keretei között, ahol leginkább a gyűjtögetés volt jellemző akkor is, amikor más területeken már réges-rég termesztés folyt.
Az aratás és a gyűjtögetés egykori összefüggésére utal az arat és az irt szavak rokonsága is.
Az aratás egyszerűbb módozatai alkalmi kisegítő munkaként és alacsonyabb szociális szint jelzőiként a földművelő kultúrákban is előfordulnak, így a lábon álló kalászból a mag tenyérrel történő kidörzsölése, a kalászok kézzel tépése és a nyűvés, a növény szárastól való kihúzása. Ezek az egyszerű aratási módok elszórtan az elmúlt száz évben is gyakorlatban voltak a magyar parasztok gazdálkodásában.
A Dunántúlon például a rókafarkú köles kalászát az aratók késsel vágták le.
A vágóeszközzel folytatott aratás első nyomai a Közel-Keleten i. e. 6500 körülről kerültek elő. Az emberiség aratószerszáma hosszú ideig – a tépőfésű aránylag ritka előfordulásától eltekintve – a sarló volt.
A sarlós aratás egyszerű formája nem igényelt különösebb munkaszervezést. Az arató, amit learatott, kévébe is kötötte.
A 18–19. sz.-i fejlettebb munkaszervezetben a sarlós arató társaival egy sorban a gabonatábla szélességében haladt. Bal kézzel megfogott egy köteg gabonát és jobb kézzel a földtől mintegy 25–30 cm-re elvágta a szárát, majd letette maga mellé (fogás). Átlagosan 2–6 arató után dolgozott egy kötöző, aki szalmakötéllel puszta kézzel vagy kévekötő bottal kévébe kötötte a fogásokból összerakott markokat (hónalj, nyaláb, öléb).
Egy marok kb. annyi levágott gabona, amennyit egy felnőtt ember lehajolva kinyújtott karjával testéhez szorítva föl tud emelni.
Ez is nagyon nehéz fizikai munka volt, így kellett az energia. Ha nem is volt mindig olyan kiadós, mint a cikkünkben leírt recept esetében, de azért figyelni kellett, hogy az aratók a lehetőségekhez mérten jó ellátásban részesüljenek:
A kévébe kötött markok száma vidékenként változott. Több körülmény befolyásolhatta – pl. az aratóeszköz, az arató személye –, általában 2–5 marok került egy kévébe.
A sarlós aratás fejlettebb munkaszervezetében az aratást asszonyok, a kötözést férfiak végezték. Kis parcellákon vagy ott, ahol nem tudták biztosítani a megfelelő munkaerőt, megmaradt a régi forma, a férfiak és nők egyaránt arattak és ki-ki kévébe kötötte, amit levágott. A sarlós aratás termelékenyebb módja Ny-Mo.-on a széles pengéjű kaszasarlóval folytatott munka volt, melynek során az arató nem fogta meg a szálakat, hanem a tövükre suhintott és ezáltal a földre fektette őket.
A sarlós aratásnál a szemveszteség minimális volt, gyommagvak ritkán kerültek a tiszta szem közé, de maga a munkafolyamat gyakran a nyár végéig is eltartott.
A kaszával való aratást Európában a 15. sz.-ban Magyarországon is elkezdték, azonban csak a 20. sz. elejére terjedt el a kontinens egész területén. Magyarországon a Dél-Alföldön a 15. sz. második felében jelentkezett a kaszás aratás. Fokozatosan szorította ki a sarlós munkamódot, de csak a 19. sz. második felében a gabonakonjunktúra idején jutott túlsúlyra a Kárpát-medencében.
Sőt a magas hegyi területeken – elsősorban Erdélyben – még az 1950–60-as években is sarlóval arattak.
A kaszás aratás több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat. A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ívalakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot.
A kaszás aratás többféle munkamódot és munkaszervezetet tesz lehetővé:
– Kötetlen kaszás aratás: a kaszások a gabonát rendre vágják, a földre terítik. Nem kötik kévébe, nem rakják keresztbe, hanem a villások (kettőzők) villával vagy gereblyével kisebb csomókba (csirke, petrence, rudas), majd nagyobb egységekbe (rudas, vontató, boglya) rakják és azután szállítják nyomtatni. Kezdetben a magyarországi kaszás aratók valószínűleg ezt a munkamódot gyakorolták, amint irodalmi feljegyzésekből, dézsmajegyzékekből és defterekből kiderül. A termés gyors betakarításának szüksége, a munka racionalizálása szorította rá a parasztokat a szénamunkához hasonló gabonakezelési módra. A cséplőgép magyarországi megjelenése előtt a nyomtatással cséplő alföldi uradalmakban termelékeny volta miatt a kötetlen kaszás aratás volt szokásban, mely a D- és Közép-Alföld nagy gabonatermő területein a parasztgazdaságokban a 20. sz. második évtizedéig megmaradt.
– Rendre vágó kévéző aratás: a gabonát rendre vágják. Kézzel, sarlóval, marokszedő horoggal, ill. villával vagy gereblyével kévékbe gyűjtik és bekötve keresztekbe rakják. Ez a munkamód a 19. sz. közepéig – különösen a tavaszi gabonáknál – elterjedtebb volt a kötetlen kaszás aratásnál, és a jelen század elején a Kárpát-medence középső területein még sokfelé gyakorlatban volt.
– Rávágó kévéző aratás: a gabonát a kaszás rávágja, azaz úgy sújt, hogy a kaszára szerelt takaró (csapó) segítségével a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dűl. Az így keletkezett terítéket a kaszás után haladó marokverő (marokszedő, kettőző) – aki rendszerint nő – puszta kézzel, sarlóval vagy marokszedő horoggal összegyűjti és az előre elkészített szalma- vagy búza- ill. rozsszálból font kötélbe teszi. Ha párban dolgoznak, általában a kaszás köti be a kévéket. Ha harmadik személy is (kötő, kötöző) – aki rendszerint férfi – dolgozik velük, az ő dolga a kévébe kötés. Ezt az aratási módot Németalföldön már a 16. sz. végén ismerték, de a 18. sz.-ban Angliában és Franciaországban a gazdasági szakmunkát még szokatlan aratási eljárásnak tartották.
Legelőbb a búzát kezdték kaszálni, legtovább a rozsot és a zabot aratták sarlóval.
Az előbbit különösen ott, ahol a zsúpszalmát sokféleképpen fölhasználták. A tavaszi búzát, a rövid szárú árpát, a kölest még ott is rendre vágták és úgy kévézték, ahol a többi gabonafélét rávágva aratták. A kötetlen és kévéző rendre vágó aratás pl. a Dunántúlon sokfelé elterjedt volt, mint a jégverte, vízöntötte gabona betakarításának szükségmegoldása.
A sikeres aratást biztosító mágikus eljárások közül legelterjedtebb római katolikus vidékeken az volt, hogy húsvétkor a megszentelt étellel futva igyekeztek haza a templomból: aki elsőnek érkezik meg, az végzi majd el a hit szerint leggyorsabban az aratást.
A búzaérés kezdetének, valamint az aratás megkezdésének időpontjaihoz több, országszerte elterjedt hiedelem fűződik. Általában úgy tartották, hogy Vid napján (jún. 15.) szakad meg a búza töve, és attól kezdve nem nő, csak érik; de ismeretes volt erre a jún. 24-i dátum is (Szent Iván napja). Kemenesalján azt tartották, hogy ha korán van búzavirág, korán lesz aratás.
Az aratás megkezdésével kapcsolatban több tilalom volt ismeretes: nem kezdték újholdkor és akkor sem, ha halott volt a faluban. Kedden és pénteken sem volt jó a hit szerint megkezdeni vagy új táblába kezdeni, mert üres lenne a búza feje.
Az aratás kezdésekor néhol az arató egy búzaszálat kötött a derekára, hogy az ne fájjon. A Dunántúlon sok helyen a gazda kezdi meg jelképesen az aratást. Aratás idején a megmaradt vizet nem szabad a tarlóra kiönteni, mert a kiöntő keléses lesz. Az aratás befejezése előtt egy csomó gabonát lábon hagytak az égi madarak számára. Sokszor egy marék kalászt hagytak a tarlón, hogy a jövő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben.
E búzacsomóról Rábagyarmat környékén azt tartották, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.
Nos, az aratás bizony nem volt éppen könnyű munka, de aztán sokak számára az aratás eredménye határozta meg, hogy a következő évben hogyan élhet, és miből gazdálkodhat.
