Aratóleves? Árpagyöngye? Jó étvágyat!

Bár még igen messze van az aratás ideje, ezúttal egy olyan ételről lesz szó, amit – miután ma már gépek végzik az aratást – manapság bármikor elkészíthetünk. Adunk is egy receptet – hozzátéve, hogy ennek a finomságnak is elég sok variációja létezik, ahogy az már csak a magyar ételekkel lenni szokott -, de előbb kicsit kalandozzunk a múltban, amikor bizony még kétkezi munkával kellet végezni a gabona betakarítását!

Borítóképen: Kézi aratás

Nyáron – közeledve az aratás időszakához – nagy félelmek övezték július 20-át, Illés napját! Ezen a napon nem volt szabad dolgozni földeken, mert úgy tartották, hogy ha kimentek dolgozni a munkások, beléjük csap a ménkű, a termést pedig elveri a jég.

Jelentős nap volt továbbá 22-én Mária Magdolna napja is, mikor az asszonyoknak volt tilos dolgozni. Ha ezen a napon vágtak a leányok hajából, akkor gyorsabb növekedésnek indultak, még szebb hajadonok lettek a következő évre.

Jeles nap volt még Szent Anna napja is, július 26-án, mikor a gyermekáldásban nem részesült asszonyok fogásza meghallgattatott.

És persze július volt az egyházi búcsúk időszaka is, mikor a falvak népe jó szerencsét és áldást kért a papságtól, de számtalan aratóünnep és falunap is ilyenkor került megrendezésre. Mégis a legfontosabb a hónap 29. napja volt, ugyanis ekkor kezdődött az aratás, mert – miután rengetegen éltek a földekből – a következő időszak az egész évre kihatással volt. Úgy értjük, nagyon sok függött a terméstől, annak mennyiségétől és minőségétől.

Hagyományosan tehát az aratószezon június 29-én, Péter és Pál napján kezdődött, mert ezen a napon „a búza töve megszakad”, máshol július 2-án, azaz Sarlós Boldogasszony napján kezdték meg az aratást.

Ezen a napon az asszonyok gyógyfüveket vágtak le sarlójukkal, amiket a templomban megszenteltettek, mielőtt másnap szertartásos módon megkezdték a tényleges munkát.

A munkát mindig fohászkodással, imádsággal, kalapemeléssel való tisztelgéssel kezdték, az is előfordult, hogy a búzaföld szélén letérdeltek, keresztet vetettek és Jézus Krisztus segítségét kérték, hogy adjon nekik erőt a munkához, és hogy tartsa meg a jó időt. Mindig voltak fiatalok, jellemzően kamaszkorú fiúk és leányok, akiknek ez volt az első aratási szezonjuk – rájuk mókás beavatási szertartások vártak.

Az első kévének varázserőt tulajdonítottak: ha a csirkékkel megetették, az egészséget, jó szaporulatot hozott az állatokra, ha az emberek a derekukra kötötték, úgy tartották, hogy kevésbé fog fájni a hátuk a hajlongás közben.

Az aratás végének is nagy jelentőséget tulajdonítottak, és – szintén szakrális okokból – rendre meghagytak egy kis darabot a gabonából, hogy jobb legyen a jövő évi termés,

Gömörben meg egyenesen úgy tartották, hogy az a kis szelet lábon maradt gabona a madarak és a szegények jussa a termésből.

Igen ám, de közben mit ettek az aratók? A kézi betakarítás bizony kemény fizikai munka volt, így meg kellett szervezni az ellátást, na meg nem tehették meg, hogy minden egyes étkezésnél visszagyalogolnak a faluba…

A kaszáló és a marokszedő mellé kellett kévekötő és kötélterítő, így az aratók 5-6 fős aratóbandákba tömörültek, de minden parasztgazdaságban volt egy háziasszony, aki nem a földeken dolgozott, hanem az aratóbanda étkezéséről gondoskodott.

Bár nem vett részt az aratásban, de az ellátmányt biztosító háziasszony szerepe különösen fontos, és egyben kényes pozíció is volt, mert bizony a rengeteg munkában megéhezett munkások elé nem lehetett akármit tálalni!

A munka hajnalban kezdődött, amit persze megelőzött egy kiadás reggeli; szalonna, kenyér és persze egy kupica pálinka.

Ebédre aztán két-három fogásos főétel dukált, melynek egyik eleme – ha nem a legfontosabb – az aratóleves volt. A „menübe” rendszerint disznóhús került, legtöbbször a toros szezonból még megmaradt füstölt húsok, szalonna, kolbász volt a jó alapanyag, árpa és/vagy búzakészítmény, valamint krumpli is, de lényeges volt, hogy rengeteg savanyított alapanyagot, és tejterméket is használtak.

Gyakran kétféle levest és egyféle főételt vittek az aratóknak, ugyanis a régi időkben a körítéssel kínált sülthús ritka luxus volt.

Az aratóleves (egyes égtájakon kaszaleves vagy cséplőleves) egy igazi magyaros klasszikus, amit ma is előszeretettel fogyasztanak vidéken, aratás idején. A recept rugalmasan alakítható, szinte bármilyen hazai alapanyagot használhatunk hozzá, azonban ahhoz, hogy tényleg aratólevesnek nevezhessük, egy hozzávalót semmiképp sem szabad kifelejtenünk, mégpedig az árpagyöngyöt, ami a tradicionális paraszti konyha egyik alapköve.

Mi egy csipős, savanykás, füstös, rendkívül gazdag aratóleves receptjét adjuk most közre, azzal a kitétellel, hogy bizony nem feltétlenül volt ez mindig ilyen gazdag, volt, amikor nem jutott bele mindenből, vagy csak igen kevéske…

Hozzávalók:

• 300 g sertéscomb
• 200 g gyulai füstölt kolbász
• 100 g húsos füstölt szalonna
• 400 g savanyú káposzta
• 150 g gersli (árpagyöngy)
• 1 db vöröshagyma
• 1 db paradicsom
• 1 db kosszarv paprika (csípős)
• 2 gerezd fokhagyma
• 2 db babérlevél
• 1 csokor friss petrezselyemzöld
• 1 kis pohár tejföl
• 1 ek őrölt pirospaprika
• só, bors ízlés szerint
• víz

Elkészítés:

Előkészületként tisztítsuk meg a húst és aprítsuk egyforma méretű kockákra, a kolbászt karikázzuk fel, a szalonnát kockázzuk kicsire; a lecsós alap hozzávalóit, a hagymát, a paradicsomot és a paprikát szintén tisztítsuk meg és kockázzuk föl, a savanyú káposztáról pedig öblítsük le alaposan a savanyú levét. A gerslit, azaz az árpagyöngyöt ne felejtsük el előző éjszaka beáztatni, hiszen máskülönben nem fogjuk tudni megfelelőképpen elkészíteni a levest.

Első lépésként a szalonnának olvasszuk ki a zsírját, majd adjuk hozzá előbb a hagymát, majd a paradicsomot és az erős paprikát; sózzuk, borsozzuk. Amikor ezek összeestek, tegyük hozzá a sertéscombot, fűszerezzük sóval, borssal, pirospaprikával, illetve az áttört fokhagymával, majd a pörkölthöz hasonlóan, sűrű kevergetés mellett főzzük kifehéredésig. Adjuk hozzá a felkarikázott kolbászt, ízlés szerint zöldségeket (van, aki krumplival, karalábéval vagy répával dúsítja a levest, de rántással is sűríthetjük), öntsük fel vízzel, ízesítsük azt babérlevéllel és főzzük addig, míg a sertéscomb el nem kezd megpuhulni – de még kissé kemény.

Ebben az állapotában kell hozzáadnunk az aratóleveshez a gerslit, aminek a főzési ideje 15-20 perc. Az utolsó hozzávaló, a savanyú káposzta csak az utolsó 5-10 percben kerüljön a fazékba, ugyanis egy eleve megpuhult, érlelt alapanyagról van szó, amit nem szabad szétfőzni. Amikor készen vagyunk, aprítsuk fel a petrezselymet egészen finomra és keverjük el a gazdag levesünkben. Fogyaszthatjuk frissen, de az sem árt a levesünknek, ha felhasználása előtt egy éjszakán át állni hagyjuk, ugyanis a hűtőben nagyszerűen összeérnek a füstös, savanykás, csípős ízek.

Ebben a formában ez egy laktató egytálétel, igazán nem nagyon kell hozzá semmi más ebédre, hacsak nem készül hozzá – inkább édességként, semmint fogásként – palacsinta, vagy némi péksütemény.

Az azonban biztos, hogy egy jó pohár bor – vagy nyári étel lévén – fröccs igen jó lehet „leöblíteni” ezt a sokízű finomságot, csak arra kell vigyázni, hogy – ha nincs idő rá – nehogy álomra szenderedjen a jóllakott „arató”.