Az aratógéptől a Villa Negráig – Páger Antalra emlékezünk
Páger Antal (Makó, 1899. január 29. – Budapest, 1986. december 14.) Kossuth-díjas magyar színművész, kiváló művész. Volt kétkezi munkás ünnepelt sztár, majd politikai üldözött. E sorok írójának szemében pedig, egy a magyar színészóriások sorából.
Édesanyja rendszeresen bevitte magával a Hollósy Kornélia Színházba, és csak leste, leste tátott szájjal a próbákat, esténként pedig az előadásokat. Szegények voltak és Páger Antalnak már aprócska legényként kétkezi munkát kellett végeznie ahhoz, hogy segítse a közös életet. Így emlékezett vissza erre: „Végigdolgoztam az egész gyerekkoromat, hogy legyen ruhám, és tandíjam. Úgyhogy én voltam szerelő. Szereltem Piano aratógépeket Glück Samunál, majd a következő évben cséplőgéphez mentem munkásnak, ahol hordtam a rudast, meg a pelyvát, és tizennégy-tizenöt évesen cipeltem a búzás zsákokat. A parasztokkal együtt, a kazal tetején ugyanazt a munkát végeztem, mint ők. Ugyanúgy viselkedtem és éltem, mint ők…”
Jellemformáló időszak volt ez. Munkára, tisztességre nevelő időszak. S hogy milyen gondolkodású fiatalember volt Páger Antal, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyszer Makón, a Szent János téren talált egy százkoronást, amiről aztán kiderült, hogy egy bizonyos Kucses Imre műbútorasztalos segédje hagyott el. Páger megtalálta és visszaadta tulajdonosának. Aztán zenélni tanult, mintegy harmóniára vágyva, és erről ezt vallotta később: „Kölcsönkaptam egy hegedűt, hazavittem, bementem az udvaron lévő fáskamrába, ott próbáltam pengetni a húrokat, nehogy valaki meghallja. Belőlem jó hegedűs lehetett volna, de az apám széttörte a fejemen a hegedűt…” Leérettségizett, majd a sors messzire rángatta. A halál közelébe. Katonai szolgálatra hívták és az olasz frontra küldték az I. világháborúban, ahonnan aztán szerencsésen hazatért, és kadét őrmesterként szerelt le. Nem sokkal később beiratkozott a budapesti tudományegyetem jogi fakultására. Annyira szegény volt, hogy a beiratkozáshoz szükséges pénzt a barátai adták össze neki.
Csakhogy akkor már a színészi pálya vonzotta leginkább. Első szerepére 1919. április 21-én került sor Makón, a helyi színház világot jelentő deszkáin, ahol még műkedvelőként játszott és később büszkén mondta: „Hangom is volt, táncolni is tudtam, tánctudásomat gyarapítottam, úgyhogy a végén én lettem a darabok koreográfusa is.” Pillanatok alatt sztár lett. Keresett, foglalkoztatott, egyre népszerűbb színész. A székesfehérvári színházhoz már kétezer korona gázsival csábították. „Én lettem a kedvence a színháznak, a közönségnek, a gázsim emelkedett állandóan…” Magabiztos mondatok. S nem volt megállás, olyan volt, mint egy klasszis csatár, akiért versenyeztek a klubok. Így aztán játszott Kecskeméten, Pécsett, Nagyváradon, Szegeden, talán itt érezte magát a legjobban: „Kiváló színház volt, városi kezelésben, néhány év alatt három milliót költöttek a színházra, ragyogó új ruhákra, kellékekre, felszerelésekre, mindenre, nem volt spórolás.” Olyannyira megbecsülték és megfizették, hogy a Tisza Szállóban lakott, miközben vett magának egy autót és élvezte az élet minden egyes másodpercét.
1930-ban kapott meghívást Budapestre, 250 pengőt ajánlottak neki. Előbb a Belvárosi Színházban, majd a Vígszínházban játszott, s amikor itthon elkezdődött a hangosfilm térhódítása, több alkotásban szerepet, sőt főszerepet kapott. Majd jöttek sorra a bemutatók. Vastaps, remek kritikák, és minden, de minden tökéletesnek tűnt. Aztán a történelem vihara, fogalmazzunk így, megváltoztatta a dolgok menetét. Vagy talán Páger Antal változott és vett olyan irányt, amelyet nem kellett volna – s amelyet később ő maga is megbánt. Vagy ez csak túlzás és mindezt felnagyították? Mindenesetre arról az időszakról több különböző feljegyzés is egyértelműsíti: a háború előtt a művészvilágban jobboldali nézeteket vallott, mi több, antiszemita művekben is szerepelt, s ez még akkor is igaz, ha egyik pártba sem lépett be. Volt olyan újság, amely valósággal gonosztevőként ábrázolta, ám egy másik hírlap felmentette, mintegy kiemelve emberi nagyságát.
Páger évekkel később így nyilatkozott erről az időszakra: „Én bűnt soha nem követtem el életemben, a negyvenes évek alatt sem. Embertársaimnak soha nem akartam ártani, tévedni annyit tévedhettem, amennyit minden ember tévedhet. Nagy tévedések nem voltak. Mindenkinek számot kell adni egyszer a tetteiről, a legnagyobb bíró előtt, és jó, ha az ember elgondolkodik a zsoltárossal, Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem…” Mégis menekülnie kellett. 1944. augusztus 20-án családjával, Komár Juliskával, akivel 1933-ban kötött házasságot, valamint gyermekeikkel, Judittal és Júliával elhagyta előbb a fővárost, majd Pornóapátiban próbált új életet kezdeni, ám jöttek az oroszok, és úgy vélték, jobb, ha messze, egészen messze kerülnek a hazától. Így 1945. március 29-én hajnalban átlépték az országhatárt, s elindultak az ismeretlen felé.
Futottak, rohantak, ahogy csak az erejükből tellett. Itthon aztán júliusában egy belügyminiszteri rendelet arról döntött, hogy az összes Páger-filmet, pontosan 112 alkotást irredentizmus vádja miatt immár nem vetíthetik. Ráadásul az Elhagyott Javak Kormánybiztossága a budai Orbán-hegyi Páger-villát is elvették tőle, s azzal a lendülettel megajándékozták vele Balázs Béla filmesztétát. A Páger-család Ausztria és Franciaország után Dél-Amerikában kezdett új életet. Hihetetlen, de igaz, Argentínában híres festő lett belőle. Ifjú korában már kiderült, hogy van tehetsége a rajzhoz, a festészethez, és ott kinn kamatoztatta mindezt. Volt önálló tárlata Venezuelában, ahol hatezer dollárt fizettek neki, de a rajongók nézhették a képeit Brazíliában, egy Sao Paolo-i biennálén 45 képpel szerepelt, és az is előfordult, hogy Uruguayban háromszáz dollárt tettek az asztalra valamelyik művéért. De a színészettől sem szakadt el, Buenos Airesben, Montevideóban és Caracasban lépett fel.
De a szíve és a lelke hazahúzta. Így történt, hogy 1956 augusztusában a kommunista kormány megbékélt vele, és különrepülőt küldött érte – ezer forint költőpénzzel hazaérkezett, és visszamehetett az Orbán-hegyi Páger-villába. A romokban heverő, szétlopott egykori otthonába. Három évbe telt, mire rendbe hozták, és addig a Gellért-szállóban élt. Hazatért és az ország nagypapája lett. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes években születettek már így látták őt: kedélyes, joviális öregúr, aki lubickol a különböző szerepekben. És olyan filmekben mutatja meg kivételes karakterét, tehetségét, mint a Hattyúdal, a Mici néni két élete, a Fűre lépni szabad, a Kőszívű ember fiai, a Húsz óra, amelyben Elnök Jóskát alakította, s ezért a szerepért 1964-ben a Cannes-i filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplőnek díjat kapta meg.
S közben újra megnősült, harmadik felesége Szilágyi Bea színművésznő élete végéig vele volt. Szó szerint. 1986. december 14-én, egy csendes, hideg délutánon az esti szerepére készült, ám nem érezte jól magát. Belázasodott, orvost kellett hívni hozzá, közben lemondta az esti előadást. A mentő a Kútvölgyi kórházba szállította, ahol egy óra múlva örökre elaludt. Nyolcvannyolc esztendős volt.
forrás Wiki ujsagmuzeum.hu