Az árvízi hajós legendája, és a ma valósága
Wesselényi Miklós, az erdélyi birtokos később Magyarországon, Szatmár megyében is vásárolt földeket, így mind a két országgyűlésnek tagjává vált. Mint a helybéli ellenzék vezére, nagy szerepe volt abban, hogy huszonhárom év után ismét összehívták az erdélyi országgyűlést. A király azonban 1835-ben feloszlatta a diétát, Wesselényi ellen pedig hűtlenségi pert indítottak, amiért a kormányt kritizálta. De itt és most azt mutatjuk meg, milyen hatása volt annak az árvíznek, melynek hőse lett, mi az, amit ma is mindenki lát, de nem biztos, hogy tudja, mit is lát…
Borítóképen: Johann Hürlimann: Árvíz a pesti Színház-téren, 1838
Az 1838-as pesti árvíz március 13. és március 18. között okozott súlyos pusztítást, főleg a mai Budapest pesti oldalán. Az árvíz szintjét és tetőzésének dátumát számos emléktábla jelzi több, a mai belső kerületekben lévő épületen.
Nyilvánvaló volt, hogy tenni kell valamit, de a különböző érdekek miatt csak nem akart haladni az ügy. Az 1839-1940 között tartott országgyűlési időszakban tárgyalták a magyarországi folyók szabályozásának ügyét, ennek köszönhetőek született törvény az ezen irányú szükséges munkálatok vizsgálatára.
A különböző érdekeket képviselő csoportok közötti viták elhúzódtak, érdemi előrelépés a belvárosi partszakaszon 1860-as évekig nem történt, a Duna-Gőzhajózási Társaság beruházásában a Lánchíd két oldalán 1853-1859 között elsőként megépült, kétszer 345 méter hosszúságú partfalon kívül. A folyamszabályozás az 1860-as évektől Pest városa, az 1867-es kiegyezést követően az állam támogatásával kapott lendületet.
Az 1873-as egyesülést követően Budapest vezetése folytatta a dunai árvizek szeszélyeitől megvédő rakpartok és az árvízvédelmi rendszer kiépítését. 1864 és 1867 között kiépítették a rakpart kőfalát a Lánchídtól a Petőfi térig. 1865-1866 között pedig a Vámház térig.
1870-ben készültek el az új folyam szabályozási tervek, az országgyűlés 1872-ben döntött a munkálatok megkezdéséről. A soroksári Duna-ágat elzárták, így megszüntették a legveszélyesebb jégtorlat-képződési helyet. Miután megépült a Margit-híd, a híd és a Vámház tér közötti szakaszon beszűkítették a Duna medrét, kiépítették a partfalakat.
1876 telén következett az újabb jeges árhullám, amely március 9-én tetőzött Budapestnél. A jég Ercsinél és Budafoknál torlódott fel, az így felduzzadt Duna főként Budán és Óbudán okozott károkat, az alacsony rakpart miatt, míg a pesti oldalra be sem tört a víz.
Akkoriban egyébként sokat voltak, akik egész egyszerűen nem értették, hogy mi a probléma, hogyan alakulnak ki ezek az áradások. Azt tudták, hogy a jégtorkolat-képződés a felelős az árvizekért, de az már közel sem volt olyan egyértelmű, hogy ez miként is jön létre!
Tudni kell, hogy a Gellért-hegytől délre a Duna korábban jelentősen kiszélesedett, és – mint fentebb utaltunk rá – a soroksári Duna-ág is teljesen nyitott volt. Ennek eredményeképpen itt a folyó mozgása igencsak lelassult, a sekély, ámde széles folyómederben pedig egész egyszerűen elakadtak a jégtömbök!
Voltak, akik azt mondták, hogy fel kell gyorsítani a víz mozgását, ezért pedig a meder szűkítése javasolt, de sokan ezt nem értették meg, azt gondolták, hogy a keskenyebb folyó azt is jelenti egyben, hogy még kisebb lesz az áteresztőképesség!
Nos, azóta tudjuk, hogy ez nem így van, de 1870 után – amikor a soroksári Duna-ágat lezárták – még mindig várni kellett arra, hogy tényleg elháruljon az addig folyamatosan fennálló kockázat. De nem túl sokat!
1870-1876 között épült meg a Kopaszi párhuzammű, ami aztán elválasztotta a kiszélesedő Dunától a Lágymányosi-tó területét.
Lágymányoson tó? Igen, a ma ismert Lágymányos nagy része előbb a Duna medre volt, majd a párhuzammű megépülése után ez a terület lett a Lágymányosi tó. De nem sokat kellett várni azzal, hogy a területet végül elfoglalja a város…
1881-1886 között feltöltött területen elsőként az 1896-ban elkészült Ferenc József hídtól (ma Szabadság híd) délre, a lágymányosi Egyetemváros részeként a 7,2 hektáron elterülő Műegyetem központi kampuszait építették meg 1909-re. A feltöltés anyagát a kiegyezés és az első világháború közötti évtizedek alatt világvárossá fejlődő főváros építkezései során a házak alapozásához kitermelt bőséges föld képezte.
Az 1933 – 1937 között megépült Horthy Miklós híd (ma Petőfi híd) projektjével párhuzamosan a mai Goldmann György tér helyét töltötték fel. 1941-1943 között épült a Pázmány Péter rakpart alsó, 1995-ben a felső útpályája.
1945 után folytatták az 1877-ben felépült Összekötő vasúti hídtól északra eső részének feltöltését a mai Pázmány Péter sétány terepszintjére az ELTE épületek, valamint az Infopark helyén. Ehhez a háborús törmelék mellett már az öböl déli feléből kikotort iszap adta az anyagot, amely így az ottani téli kikötő használhatóságát is javította. Belőle jött létre a mai Lágymányosi-öböl.
A Kopaszi-gát elődje betöltötte szerepét, ma már csak a gát által határolt öböl tanúskodik arról, hogy milyen lehetett jó 140 évvel ezelőtt a ma már nem létező Lágymányosi tó.
Mindezt pedig azoknak köszönhetjük – kezdve Wesselényi Miklóssal! – akik a nagy árvíz után megértették, hogy mit kell tenniük, és különösen azt köszönjük nekik, hogy cselekedtek is!
