Az elején majdnem megbukott – a Sió gyümölcslé
„A Siófoki Állami Gazdaságkonzervüzemében megkezdték a szénsavmentes, rostos gyümölcslevek gyártását. Az üdítő italtalufóliás zacskókba töltik. Az idén 10 millió, jövőre pedig már 25 millió tasak alufóliás gyümölcslé kerül az üzletekbe” – írta a Kelet-Magyarország 1977 július 1.-i száma.
Borítóképen:
Valahogy a mai napig is olyan egyértelmű maradt, hogy létezik a sió gyümölcslevek alutasakos verziója, hogy fel sem tűnt; 1982-ig még hébe-hóba lehetett egy-két helyen kapni ilyen Siót, az örökké emlékezetes csomagolást hamar felváltották az üveges kiszerelések…
Talán azért nem tűnt fel, mert a ’90-es években visszatért ez a fajta csomagolás? Talán, de az bizony tény, hogy a Sió igen előremutató próbálkozása minden valószínűség szerint nagyban hozzásegített a vállalatot, hogy túlélje ’90 utáni pusztító gazdasági viszonyokat is. Addigra ugyanis a Sió fogalom lett, és hiába jelentek meg a nyugati versenytársak, azok kiharaphattak egy-egy szereltet, de a magyar gyümölcslé továbbra is a vezető iparági szereplők között van!
De nézzük a történetet, ami majdnem bedöntötte a mai napig sokunk kedvenc gyümölcslé gyártóját. A történet onnan indult, hogy a „magyar ezüst”, azaz az alumínium már a ’60-as évek elején nagy mennyiségben rendelkezésre állt, de valljuk be, hogy a feldolgozás nem volt az erősségünk – na meg igen energia-igényes folyamatról is van szó…
1963-ban azonban a Kőbányai Könnyűfém beszerzett egy olyan gépsort, ami az elől betöltött alumíniumból rengetegféle felhasználásra alkalmas alufóliát állított elő!
Ezt a gépet nyugatról szerezték be, így az akkori körülményeket figyelembe véve nem csak a mérnökök fantáziája, hanem a mindenek feletti bevételkényszer is oda vezetett, hogy mindenfélét (is) ebbe az alufóliába szerettek volna csomagolni.
Meg kell jegyezni, hogy ez a technológia – az alu-csomagolás – akkor még nyugaton is gyerekcipőben járt, így valójában igen előremutató volt az ötlet, ami a Siófoki Állami Gazdaságnál fogalmazódott meg:
Olasz mintára, az asztalra állítható alumínium tasakjának előállításáról a Könnyűfémmel.
Az ötlet tehát nem teljesen egyedi, az olaszoktól lesték el, ugyanakkor nem volt egyszerű feladat, hogy az olaszhoz legalább hasonló minőségben sikerüljön előállítani, megtölteni, és biztonságosan záró csomagolásban forgalmazni a gyümölcslét.
És jöttek még egyéb bajok is… Azt talán nem is kell – a kort ismerve – említeni, hogy a ’60-as években felmerült ötlet után jó évtizedes, vagy hosszabb kísérleti időszak következett, valamiért ez akkor bevett volt, ugyanakkor kiderült, hogy a Könnyűfém úgy vette meg a gépet, hogy a késztermékek 65%-át Nyugat-Németországba kell leszállítani…
Márpedig, ha el akarják látni a hazai piacot, és a leszállítandó mennyiséget is biztosítják a Nyugat-Német partnernek, akkor a háztartási fólia gyártásához sem lett volna meg az elegendő kapacitás… Ezen túlmenően pedig kiderült, hogy a tasakokhoz nem elég az egyszerű fólia, hanem úgynevezett alu—műanyag fólia szükséges, amit viszont a Könnyűfém nem tudott legyártani.
Nem tudni, hogy miért kellett ahhoz ilyen sok idő, hogy ez kiderüljön, de tény, így ma már nem érdemes rajta „rugózni”, ellenben a Sió – megunva a huzavonát, dollárért vásárolt olasz tasakot!
Abban az időben azonban világos volt, hogy a kezdeti 25 millió darabos mennyiség után felfutó termeléshez egész egyszerűen nem lesz elég dollár (nem csak tőke volt kevés, egyszerűen „keményvaluta” nem volt!), ezért hazai megoldást kellett keresni.
Ekkor jött képbe a TVK (Tiszai Vegyi Kombinát – ma a MOL csoport birtokolja), amely cég ugyan nem tudta legyártani a megfelelő anyagot, de azt vállalta, hogy az ún. konfekcionáló gépsor beszerzi. A fólia-alapanyagot azonban továbbra is dollárért kellett megvenni…
Márpedig ez évente 300.000 dollárt jelentett még így is! Na de a TVK-ban elkezdték a csomagológép fejlesztését, miután az ő gépsorukat eredetileg csak műanyag tasakok gyártására tervezték. A gép a fejlesztések miatt nem lett sokkal olcsóbb, mint az eredeti olasz lett volna, de akkor úgy gondolták, hogy minden egyes cent számít, ugyanakkor…
Talán nem számolt utána senki, hogy a 40%-os arányú selejt miatt éves szinten 120.000 dollárnyi alapanyag ment szemétbe, míg az eredeti gép beszerzése alig 400.000 dollár lett volna.
Magyarul; pár év alatt bőven kitermelte volna az árát a beszerzés, ugyanakkor látni kell, hogy sem a TVK, sem pedig a Sió gyártója nem rendelkezett olyan fokú gazdasági önállósággal, hogy teljesen önálló entitásként dönthettek volna egyes gazdasági kérdésekben!
Az eredmény? A korábban dollárért beszerzett tasakok 1 forintos ára 2 forint lett, majd ez is emelkedett, 2,6 forint körüli szintre. Ez nem sok? Nos, a 2,6-as ár a végtermék árában több 10 százalékot jelentett!
A TVK 1980-ban rájött, hogy semmiképpen nem tudja a csomagológéppel szembeni követelményeket teljesíteni, így kilépett az együttműködésből – ami az elég csúnya szakítást jelentette a két vállalat között!
A Siófoki Állami Gazdaság visszatért az olasz partnerhez, de aztán – mivel nem volt elegendő dollárjuk – egyre kevesebb volt a termelés, és az ilyen csomagolásban értékesített gyümölcslé, közben más csomagolásokra tértek át -, így 1982 után már nemigen lehetett alutasakos Sió gyümölcslét kapni…
Ehhez kellett legalább 10 év, amikor a vállalat – egyébként nem kis részben éppen az alutasakos kiszerelésnek köszönhetően! – a hírneve, és minőségi termékei okán megerősödött annyira, hogy immár képes volt megoldani a csomagolás problémáját!
És a történet azóta is tart…
