Az első magyar „anyázás”

Nem, nem pontosan az első, csak az első lejegyzett káromkodásról van szó. Köztudott, hogy mi magyarok igencsak kacifántosan műveljük a káromkodás „művészetét”. Jó ez, vagy sem, mi magunk osztjuk azon véleményt, miszerint; jobb kiadni magadból mérgedet, mint bent forralni azt, hogy aztán téged emésszen el! Na persze ok nélkül, kötőszóként jó lenne, ha senki nem káromkodna… De nézzük írásban az első vaskos szóvirágot!
Borítóképen: Trónoló Úr és Fájdalmas Szentháromság – Dubnici-krónika krónika címlapja
A legkorábbról írásban is fennmaradt magyar szitkozódás az 1479-ból való Dubnici krónikában található, amelyet ismeretlen szerzője 1479-ben, a Tiszántúlon állított össze korábbi művek alapján, saját koráig folytatva.
A krónikának ez a részlete egy 1370 körül íródott műből származik.
1355-ben I. Lajos magyar király segélyhadat küldött Habsburg II. Albert osztrák herceg és Luxemburgi IV. Károly német-római császár támogatására Zürich és szövetségesei ellen.
A krónika szerint Zürich város körül rettenetesen megharcoltak a svábföldi németekkel. A magyarok azt kiáltva: Szent királyok, segítsetek! – az isten kegyelméből végül győztek. … Úgy hullottak le a szájas németek a magyarok előtt, mint ökrök a vágóhídon.
A magyarok ugyanis azt a parancsot kapták, hogy egy németet se fogjanak el, hanem mindnyájukat részegítsék meg a halál poharából…
A magyarok vészes kardot villogtatva fejük fölött, elcsapták kezüket és fejüket, mondván: Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket. A latin nyelvű műben magyarul szerepel az utolsó mondat. Betűhíven:
Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh.