Az ősi táj emlékezete: a Nagy-Sárrét

A mai napig fennmaradt – részben – az az igen érdekes ősi táj, ami valójában a valódi természetességét adja az Alfold nagy részének, hiszen a folyószabályozások előtti időkbe vezeti vissza azt a szerencsés látogatót, aki ide érkezik.

Borítóképen: Tanya a Sárréten, 1891

A Nagy-Sárrét a Berettyó–Körös-vidék nyugati kistája Békés és Hajdú-Bihar vármegye határterületén. A 620 km²-es területű vidék folyóhátak közé ékelődött, mélyen fekvő síkság a Berettyó menti síkon. Keletről és délkeletről a Bihari-sík, délnyugatról a Dévaványai-sík, nyugatról a Szolnok–Túri-sík, északról a Hortobágy és a Dél-Hajdúság határolja.

Érdekes a névváltozás: mielőtt lecsapolták volna, egyszerűen Sárrétként ismerhette mindenki, de utána a még megmaradt mocsaras területet – ami sokkal kisebb kiterjedésű! – már Nagy-Sárrétnek nevezték el.

Persze ez nem csoda, a megmaradt mocsaras területek közül nyilván ez a legnagyobb. De a lecsapolás csak egyetlen esemény volt a valamikori nagy kiterjedésű lápvidék életében, ezért most visszamegyünk a kezdetekig! És a névváltozások mögött más is állt!

A Sárrét két részre oszlik;

• a Nagysárrét Biharnagybajom, Szerep, Sárrétudvari és Nagyrábé községektől délen Füzesgyarmat–Szeghalom–Dévaványáig, nyugaton Karcag–Kisújszállás–Túrkeve határáig, keleten Vértes–Nagykereki községekig terjed. Nevezik Berettyó Sárrétjének is,
• a Kissárrét vagy Sebes-Körös Sárrétje Csökmő–Vésztő–Komádi határától délen és nyugaton Békésig, keleten Biharugra, Körösnagyharsány községig húzódik.

A terület geológiai története hosszas, ezért mi inkább „csak” az utóbbi ezer-párszáz évet említjük, mikoris már történelmi emlékeink bőven vannak innen. Fontos adalék annak, aki esetleg még mélyebben bele kívánja magát ásni a terület történelmébe, hogy a Sárrét elnevezés a 16–17. században szorította ki a korábban használt Nagysár nevet, melyen azonban csupán a mocsarat értették, nem a vidéket.

De nézzük a történetet! Már a „történelem előtti” időkben szétszórtan elhelyezkedő, kis lakosszámú települések sűrűn előfordultak a Sárrét szárazabb helyein. Nehezen megközelíthető helyek voltak ezek, melyeknek fenti adottságai természetes védelmet nyújtottak az ott lakók számára, ugyanakkor bőven ellátták a lakosságot élelemmel, tüzelővel.

Ez a későbbi korok során sokszor visszaköszön; a terület természeti adottságai nehéz megélhetést jelentettek, de védelmet is a külső támadásokkal szemben!

Az első magyar vonatkozású történelmi tény, hogy feljegyzetten először a Borsa, Csolt és Vatha nemzetség kapta meg a területet. A Szent István király által elrendelt templomépítések itt nagyon lassan mentek végbe, részben azért, mert helyben nem állt rendelkezésre alkalmas építőanyag; köveket ide csak a bihari hegyekből tudtak hordani.

Ehhez társultak a kereszténység felvétele elleni mozgalmak, melyek főleg ebből a térségből indultak, mint például a Vata-féle lázadás. 1241-ben, Kada kán által vezetett tatár csapatok dúlták fel a településeket, de később szinte minden falut újjáépítettek.

Ezek után egy hosszabb nyugalmas idő vette kezdetét, és az emlékezet szerint Mátyás király is megfordult ezen a helyen:

„Oláh Országi útjából haza felé fordulván Mátyás, utat veszt, ’s Bihar Vármegye’ szélén lévő Sárrétjének visgálódására indult még pedig a’ szokott Mátyás Deáknevezet alatt; addig addig, bé ér eggy Udvari nevű Faluba, tudakozza a’ Falu-házát, mutatnak neki egy rongyos putrit (putri, föld-ház), mellynek a’ tetejéről a’ nádalást jó formán elhordta a’ sok tavaszi száraz szél. Bémegy, hát látja, hogy az öszve – gyülekezett szakállas Esküttek, törvény – nap lévén, körül ülték a’ tűzhelyet” – írta a Magyar Hirmondó 1792-ben.

1550 körül kezdett terjedni a reformáció, a helyiek igen korán felvették az új vallást, reformátussá vált a lakosság nagy része. Gyula eleste után 1566-ban a Sárrét déli fele török uralom alá került, 1660-ig Várad elestéig Szeghalomnál volt a határ a Török Birodalom és Erdély között. Ez azzal is járt, hogy a falvakat állandóan pusztították, némelyik többször is elnéptelenedett. Várad 1692, és Gyula 1695-ben történt visszafoglalása után, a falvak fokozatosan benépesültek, de számuk alaposan megfogyatkozott.

1720 után a települések fejlődése általában egyenletes volt, többségük ma is létezik. Helyi jellegzetességnek tekinthetjük, hogy a mocsarak a határokat bizonytalanná tették, sok határper is folyt emiatt. 1720 után nagy határrendezések voltak, Szeghalom, Füzesgyarmat és Csökmő hovatartozása sokáig volt vita tárgya. Az ez utáni időszakot csendes fejlődés jellemezte, szaporodtak a házak, ezek azonban még mindig sár-, vályogfalú és nádtetős épületek voltak. A lakosság a kezdetektől egészen a folyók szabályozásáig és a mocsarak lecsapolásáig szabad tartásos, rideg állattenyésztéssel foglalkozott. A vizek szabályozása után a mocsarak gyorsan kiszáradtak, és a nádasok felégetése után beindult az intenzív földművelés.

Jelentős ipara nem alakult ki a térségnek, ezt egyébként a korabeli itteni utak többségének szinte járhatatlan mivolta is akadályozta, a vízrendezés után (1886-88) viszont beindult a vasútépítés. A lakosság egy része a vasútnál talált magának megélhetést, egy másik jelentős résznek viszont ez a fejlesztés lehetőséget kínált arra, hogy távolabbi helyekre költözzenek, akár például az akkoriban létesült ipari központokba.

A folyószabályozások, lecsapolások után mára csak kisebb területek maradtak meg ősi háborítatlanságukban, a táj hihetetlen kincseket rejt, amit jobb is meghagyni ott, ahol van.

A magunk részéről mindenkit csak biztatni tudunk – legalábbis azokat, akik kellő tisztelettel viseltetnek a természet iránt! -, hogy látogassanak el az ország mocsaras gyöngyszemébe!