Vélemény Vélemény-cikkeink

„Azt hiszik, hogy az egyetlen értékem az, hogy fekete nő vagyok”

A brit The Daily Telegraph című lap arról ír, hogy a világ legnagyobb tengeri hadereje, a US Navy állományába tartozók egyre elégedetlenebb helyzetükkel, mert – mint mondják – miközben a szakmai képzések, és a vezetés színvonala erősen romlik, addig egyre több érzékenyítő képzésben kell részt venniük. Nekünk egy történet jutott eszünkbe erről. Erdélyben esett meg velünk az, ami segített valóban színesben látni a világot – és itt nem a szivárvány-ködre gondolunk!

A brit lap megállapításait a Magyar Nemzet cikkében jelentette meg magyar nyelven. Megmutatunk pár gondolatot, amit a Telegraph írásából idéznek. Előbb egy nemrég nyugdíjba vonult tiszt mondatai jöjjenek:

„Garantálom, hogy a haditengerészet minden egysége magasan képzett a sokszínűség oktatásában. Sajnálatos azonban, hogy nem mondhatom el ugyanezt a hajókezelési képzésekről.”

Egy hölgy, aki ma is a US Navy-nál szolgál, a következő kijelentést tette egy jelentés szerint, melyet Tom Cotton republikánus szenátor kezdeményezett, miután 2017-ben két halálos kimenetelű ütközés is történt a csendes-óceáni térségben, és a US Navy szakmai felkészültségét vizsgálja:

„Ez önmagában bűncselekmény. Azt hiszik, hogy az egyetlen értékem az, hogy fekete nő vagyok. De amikor majd a hajónkat kettéhasítja egy rakéta, mindannyiunknak vére ugyanolyan színű lesz a fedélzet padlóján.”

Nesze neked BLM… Fidel Castro kommunistáiért való aggódás helyett ezeket a szavakat kellene megtanulni! De hagyjuk is ezt, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy ezek a mai „mozgalmak” csak üres szólamokat puffogtatnak, de azt sajnos meglehetősen hatékonyan teszik. És most jöjjön a történet, ami egyrészt megmutatja a valódi sokszínűséget, és rávilágít arra, hogy az érzékenyítés (egyébként agyrém a szó maga is, de egyben leleplező, mert igazából fogékonyság kialakítása lenne a megfelelő szó ide – de nem ez zajlik!!!) sem lehet határtalanul terjengő, mindenek feletti cél! A cél egyébként sem az „érzékenyítés”, hanem az emberiség biomasszává alakítása, de most már tényleg a történet következik.

2009-ben Zeteváraljára látogattunk. Interneten foglaltunk szállást, és jó kutyánkat is megjelöltük, mint vendéget, külön kitérve arra, hogy ő egy igen méretes német juhász – labrador keverék. Képzeljünk el egy nagy melákot, aki örül mindenkinek, totál zen-ben éli az életét, és családtagként a mi „falkánk” része – és a rangsorban közvetlenül a gazdi mögött, a többiekkel együtt, velük egy szinten áll. Póráz nélkül sétált (sajnos már nincs köztünk…), a gazdi halk vezényszavaira hallgatva bármilyen más kutyával összeereszthető, agresszivitásra pedig megadással (nagyobb féllel szemben), vagy semmibevétel (kisebbekkel szemben) volt a reakció.

Amikor azonban – egyébként jellemző módon… – késve megérkeztünk, a házigazda, akinél a szállást foglaltuk, közölte, hogy a kutya nem mehet be! Kérdeztünk, hogy miért? A válasz ennyi; mert kutya! Nem volt ebben semmi ellenséges, vagy olyan „megmondós”, csak egy egyszerű kijelentés, ami megvilágította számunkra, hogy arrafelé a kutyát másképp kezelik. Figyelem, nem jobban, vagy rosszabban, másképp! Igen ám, de ettől még a probléma megmaradt, ugyanis hű ebünk nem töltött még egyetlen napot sem házon kívül éjszaka nélkülünk (nehéz is lett volna egy társasházban megoldani…), így másik szállás után kellett nézni.

Ne volt ezzel baj, találtunk is egy helyet, ahol kis faházak sorakoztak, és oda be lehetett vinni a blökit. Na de hogy jön ide ez a történet? Nos, a mi drága kutyánk egy erősen érzékenyített példánya volt fajtájának, hiszen a nagyvárosi lét, a közeg, ahol felnőtt, és velünk együtt töltötte a napjait, számára így volt élhető, így lehetett élhetett tényleg boldog életet!  És vele együtt mi is, de soha nem zavartuk a házban lakókat sem, és a „kutyás társaság” a Hajógyári-szigeten szintén szívesen sétált velünk nagyokat, mert a mi kutyánk igen jó társaság volt más ebeknek.

De a történetnek itt nincs vége! A következő alkalommal, amikor szintén Zeteváraljára látogattunk, egy ismerősünk nagymamájánál szálltunk meg. Hihetetlen volt, hogy kerültünk oda! A kedves ismerős meglepetésnek szánta, hogy pontosan hova is visz minket, csak annyit árult el, hogy a nagyi lesz a vendéglátónk! Már Székelyudvahelyen gyanakodni kezdtünk, de nem árult el semmit, azonban amikor Fenyédnél hirtelen szólt (mert kicsit elmélázott…), hogy most azonnal forduljunk balra egyszerre szólaltunk meg; Zeteváralja!!! Erre a kérdés; Honnan találtátok ki? Nos, mi pontosan tudtuk; annak idején állítottunk egy magunk fabrikálta „kopjafát” (azért az idézőjel, mert nem értünk hozzá, de hasonlított…), ami lám-lám visszahozott minket! Barátunk nem tudta, hogy jártunk már itt, a kopjafáról meg végképp nem tudhatott!

Na de vissza történethez, mert az is egy csoda! A nagyi – mint a falu tősgyökeres polgára – bevezetett minket a helyi társaságba. Egy kicsit betekinthettünk a mindennapokba, mert programjaink abból álltak, hogy a helyiek mellett – nekik segítve, de inkább hátráltatva őket… – részt vettünk a napi teendőkben. Az egyik napon Déncsi (talán Dénes lehet a keresztneve) reggel nagy hanggal rontott be a házba, mondván, hogy készüljünk, mert megy fel az esztenára kecskét venni, és ha szeretnénk, mi is kimehetünk vele! Már hogyne mennénk! A nagyi azonban azt mondta; senki nem mozdul, amíg bőségesen meg nem reggelizik, mert soha nem lehet tudni, hogy az erdőn keresztül, fent mi vár ránk… Nos, ő mintha pontosan tudta volna!

A reggeli utáni lovaskocsira pattantunk, és már mentünk is az erdőn keresztül, egyre magasabbra. A lovak olyan nyugalommal kaptattak felfelé, mintha nem is lenne súlya a szekérnek, rólunk nem is beszélve. Amikor aztán kiértünk a fennsíkra, az erdő szélén megtorpantak… Az egyébként sem csendeske Déncsi minden addiginál nagyobb hangerővel mesélte tovább történeteit, amit nem nagyon értettünk, de a mama megnyugtatott, ezzel a falubeliek sincsenek másként, ellenben megkért, hogy mi is hangoskodjunk, mert a lovak nem véletlenül torpantak meg, majd balra mutatva egy áfonyásra, ami láthatóan frissen feldúlt állapotban volt. Majd egy nagyobb csörtetést hallottunk, mire a lovak megugrottak, de aztán megint egykedvűen baktattak tovább.

A maci elment, túl nagyok voltunk így szekeresül – mondta a nagymama. Nem éreztük a veszélyt, de Déncsi azt mondta, hogy azon a helyen volt már akinek kellemetlenebb kalandja volt… Innen már nem volt különösebb fennakadás, hamar odaértünk a pásztorokhoz. Tudtuk jó előre, hogy nincs messze a mindenfélékből összeeszkábált szállás, mert megjelentek a kutyák… Elhanyagolt szőrük, és vicsorgó fogaik mutatták, hogy nem szívesen látnak, de csak jeleztek, és érdekes módon a lovak nem féltek tőlük, hiszen ránk villogtatták fogaikat, a lovakra ügyet sem vetettek. Szép is lenne! – mondta Déncsi – a lovak haszonállatok, a kutyák meg azért vannak ott, hogy azokat védjék!

Amikor kérdeztük, hogy miért ilyen elhanyagoltak, akkor csak annyit mondott, hogy ezek kutyák félig vadon élnek, csak egyetlen parancsolójuk van, és csak egyetlen feladatot ismernek. A gazda parancsol, a feladat pedig a védelem! Gondoltam rendben, de azért mégis kicsit sajnáltam az ebeket, mert olyan gondozatlannak tűntek, és annyira acsarogtak, ahogy a városban soha nem viselkednek a kutyák, vagy ha mégis, akkor azt mondják, antiszociális. Az ilyen kutyusok aztán nem jól végzik…

Amikor aztán megérkeztünk, elkezdődött egy soha véget nem érőnek tűnő alkudozás… A tulaj székely ember, de amikor nem akarták, hogy mi is értsük, miről is van szó, románra váltottak, a román pásztorok meg jó előre elvonultak, mert tudták, ha a gazda pénzről beszélget, nekik ott helyük nincs! Mi meg addig – a gazda felesége jóvoltából – degeszre ettük magunkat ordával. Fizetni akartunk érte, mert az mégiscsak úgy illik, de nem hagyta, ugyanakkor azt mondta, hogy ha annyira akarunk pénzt adni, akkor adjunk az egyik szerencsétlen román pásztornak – akit ugyan sokra nem tudtak használni, mert egy medvetámadás miatt egyik lába olyan kacska volt, hogy még ő maga se tudta, hogy hova lép, de megtartották, mert ő látja el a kutyákat -, mert orvoshoz kell mennie, de nem tudja kifizetni…  Adtunk pár lejt, tényleg szerencsétlen volt a fickó, aki úgy megörült, hogy talán még egy egyeneset is lépett!

De a lényeg most jön; a kutyák végig mellettünk voltak, és körbe-körbe jártak, látszott, hogy semmilyen bizalom nincs a részükről, csak a gazda „Né!!!” kiáltására, meg egy-két botütése okán nem estek nekünk. Kérdeztük a gazdasszonyt, hogy miért bánnak ilyen rosszuk a kutyákkal, mire elkerekedett a szeme, láthatóan nem értette a kérdést, de sértette is a „gyanúsítás”! Majd elmondta, hogy az a kutya, amelyik kezes, és csak lustálkodik naphosszat nem fog megvédeni sem a farkastól, sem a medvétől! Erre megkérdeztem, hogy ezek az állatkák nekiesnek egy medvének?

A válasz egy nevetés mellett az volt, hogy „Még csak az kéne gyerek!”. Nem, ők jeleznek, és a jelzés olyan pontos, hogy mindig tudni lehet, medve, farkas, vagy haramia van a közelben! Senkit, és semmit nem tisztelhetnek ezek az ebek a gazdán kívül, mert ha ez megtörténik, a haramia lekenyerezi őket, bemennek a faluba élelemért, és a medve, meg a farkas többé nem fogja őket érdekelni… Ha pedig ez így lenne, a nyáj hamarosan odalenne, nem győznék pótolni a veszteséget!

Nos, ezek a kutyák bizony – a városi ember fogalmai szerint – antiszociális vadállatok, ahogy szokták mondani „harci ebek”, akiket az urbánus közegben üldözendő veszélyforrásként „kiiktatnak”, de itt, ahol helyt kell állni, ahol állandó „hadiállapot” van, ez a magatartásforma elengedhetetlen! Nos, ezek a kutyák totálisan érzékenyítés-mentesek, de nem kell azt hinni, hogy rossz életük van, hiszen a kutya az ember társaként valójában ezt a feladatot látta el, csak a város csinált belőlük mást. Figyelem, ez nem rossz, hanem annyit tesz, hogy az ember megtanította a kutyát minden körülmények között alkalmazkodni!

Az esztenán vadállatként hasznos, és teljesíti feladatát, ami a kutyának a lételeme, a városban pedig azzal tesz semmivel sem pótolható szolgálatot, hogy a gyermekeinkkel játszik, megtanít a gondoskodás fontosságáról, és a hűségre is megtanít. Tévedés ne essen, mindkettő kutya, mindkettő igazi hű társ!

De a katona az katona, a civil pedig civil. A katonát érzékenyíthetjük, de a harctéren, a valódi katonai feladat során ez nem segít, csak még inkább terheli az egyébként is komoly lélektani terhelést okozó harci feladat végrehajtását!

Nos, ennyit a US Navy és az érzékenyítők kapcsolatáról. A történet pedig immár nem csak a miénk, örülünk, hogy megoszthattuk végre ezt a gyönyörű emléket, ami megtanított minket arra, amira a „mozgalmak” nem fognak soha, mert erőszakra előbb-utóbb erőszak a válasz, de az elutasítás olyan adekvát reflex, amit akkor sem mellőzünk, ha tudjuk, ma nem ez a divat!

Ajánlott Cikkek