Bagotától a Man-szigeti TT-ig: Szabó II. László – 1. rész Bagotától Tihanyig

Kezdjük a végén: a Man-szigeteki Tourist Trophy az utolsó olyan motorverseny, ahol bizony minden pillanatban életveszély van, az utcai pálya már nem egy áldozatot szedett. Már évek óta sokan a verseny betiltását követelik, de – érdekes módon éppen a veszélyessége miatt! – ez a verseny még mindig a versenyzők saját maguk irányába vállalt felelősségéről szól. Nos, ezen a pályán, ezen a versenyen is többször indult Szabó László, az egyik valaha volt legnagyobb magyar motoros!

Borítóképen: Budapest, Népliget, Nemzetközi motorverseny dobogósai, középen Szabó II. László – 1967 (forrás: Fortepan, 84570)

Pontosabb, ha a sportsajtóban használt nevét használjuk, ugyanis a Szabó II. László név egyrészt talán sokak számára ismerősebb, másrészt pedig a névnek komoly szerepe van a kiváló sportoló életében:

A motorozással Szabó László „Kuksi” – aki szintén kiváló motoros volt! – fertőzte meg névrokonát!

Igen, ez még az az átmeneti időszak volt, amikor a tőlünk nyugatra eső gyártók termékei bejutottak, illetve a versenymotorok között volt nem is egy, ami még a háborús időkből, vagy azelőttről származott. Ezek aztán idővel lassan kikoptak…

Szabó II. László ekkor még nem versenyzett, de már évek óta lázasan „készült”, ugyanis a visszaemlékezések szerint meglehetősen rossz gyerek volt, és már egészen fiatal korától szinte csakis a motorozás érdekelte! De mi még kicsit visszamegyünk az időben, mert aki akkoriban élt, sajnos a történelem keresztül gázolt rajta…

Ma Bagota Ógyalla észak-keleti városrésze a Zsitva folyó partján, Komáromtól úgy 15 kilométerre észak-keletre. Ebből már sejteni lehet, hogy az ott élő, három gyermeket nevelő Szabó József kerékgyártó igencsak figyelmesen követte a háború eseményeit. 1920 ugyanis az ő és a település életében is jelentős változásokat hozott, és feltehető, hogy nem akart újra hasonló helyzetbe kerülni.

Ez lehetett az oka, hogy feltehetően nem várta meg míg a „lakosságcsere” keretében mocskos marhavagonokban elszállítsák őket, mint a település lakóinak jelentős részét, akiket aztán az akkori hatalom „rendszerellenes idegeneknek” tekintette őket. Talán az, hogy (feltehetően) a család költözése megelőzte ezeket az eseményeket, tette lehetővé a Budapestre költözést – a Józsán töltött három év után.

Az addig javarészt tanyasi körülmények között nevelkedett, akkor, az 1949-ben 15 éves fiút teljesen lenyűgözte Budapest, de egyben félelmet is keltett benne.

A család egy hűvösvölgyi társbérletben lakott, a legkisebb gyerek, Laci pedig a Diana utcai általános iskolába járt. Igen ám, de kiderült, hogy ő a leggyengébb tanuló az osztályban, és – miután apja észrevette fia szomorúságát, és elbeszélgetett vele – arra a döntésre jutott a család, hogy ipari tanuló lesz a fiúból, méghozzá magasépítő gépész!

Na igen, csakhogy a nagy magasságban végzett munka nem az volt, amit a fiú szeretett volna… Ő ugyanis autószerelő szeretett volna lenni, és úgy döntött, ha nem lehet autószerelő, akkor inkább vissza az iskolába! Ez így is lett, méghozzá olyan szerencsével, hogy a tanulás is maradt, meg az autószerelés is!

Történt ugyanis, hogy felvették a MATEOSZ-hoz a nagy autójavító-műhelybe, és ezzel bekerült a Délibáb utcai iparitanuló-otthonba.

Alig egy esztendőt töltött itt, de mégis meghatározó élmény volt számára. Jó barátságba került társaival, és főnökük, Szeift Pista bácsi is igencsak kedvelte a szorgalmas fiút. Ez fontos volt az addig inkább csak ide-odacsapódó fiúnak, de talán ennél is komolyabb volt egy élmény, ami nem feltétlen volt kellemes, mégis talán ez volt az a pont, amikor a motorok világa beszippantotta.

Történt ugyanis, hogy elcsente az anyagbeszerző letámasztott motorját, amivel az udvari épületek között száguldozott, mígnem elütött egy, az asztalosműhelyből kilépő férfit…

A jóságos főnök elsimította az ügyet, de azt már nem tudta megakadályozni – ha egyáltalán akarta…-, hogy a fiúból motorversenyző legyen! Sőt! A motorokat kedvelte, a szerelés volt a mindene, de ekkor még nem látott versenyt, ellenben arra is hamarosan sor került. Egy nyári napon barátaival kirándulni indultak, de a tervet elmosta az eső, így visszamentek a Széll Kálmán térre (akkor Moszkva tér), ahol megtudták, hogy a Várban motorverseny lesz.  

Pénzük az ugyan nem volt, de a fákra kapaszkodva mégis megnézték a versenyt!

És ez aztán tényleg az a pillanat volt, amikor már nem csak a szerelés, nem csak a motorok szeretete volt meg, hanem a vágy is arra, hogy ő maga is versenyezzen! Itt látta a szédületesen motorozó – ámde általa teljesen ismeretlen névrokonát, Szabó Lászlót, Kuksit – versenyezni, aki győzelmet aratott, és a fiú megtudta, hogy pontosan ugyanúgy hívják, mint őt…

Lehet, hogy ebbe valamilyen sorsszerűséget látott bele a fiú? Ezt se zárnánk ki, de azt meg biztosan tudjuk, hogy ezt követően Szeift Pista bácsit azzal szólította meg, hogy motorversenyző akar lenni. Tudta, hogy az öreg is versenyzett valaha, ezét gondolta, hogy nála kell elkezdeni az utat – amit még ő maga sem sejtett, hogy pontosan merre fog vezetni!

A főnök nem hezitált, elvitte a fiút az Előre motorszakosztályához, ahol azonnal alkalmazták is, és mivel végtelenül szorgalmas és szolgálatkész volt, maguk közé is fogadták!

Itt ismerkedett meg Cserkútival, Horváthtal, Golddal, Haraival, akik kivétel nélkül barátként tekintettek rá. Akkor persze még nem sejtették, hogy milyen tehetség lakozik a fiúban, különösen azért nem, mert első versenyén – egy tehetségkutatón, 1951-ben, a rákosi réten – motorja a rajt előtti időpontban leállt, az Előre egyik vezetője pedig ezt látva leparancsolta a motorról…

Igen, Szabó II. László az első megmérettetésén még csak el sem indulhatott!

Nem tudjuk, hogy az eset mennyire viselte meg az ifjút, de hamarosan már Vácott találjuk, ahol versenyt hirdettek kezdőknek. Na majd most! De most sem… Az Előrétől kapott öreg Csepel hátsókereke ugyanis eltörött az edzések során, így barátjával együtt – ketten kaptak meg egy motort – elmaradt versenyük… Ez sehogyan sem akart menni, de jött még más is; új szabályok léptek életbe a szabályozásban, és a kismotorokhoz is kellett immár igazolvány.

Igen ám, de Szabó II. László egyik szeme rossz volt, így nem kaphatott jogosítványt!

Ennél már aztán nem igazán lehetett lejjebb, így aztán történetünk főhőse síelni kezdett – akkoriban még sokkal többször esett a hó, így a budai hegyekben sokkal több alkalom volt a gyakorlásra – de jópár bukás után rájött, hogy nem ez az a sport, amit neki találtak ki.

Volt azért némi siker is, hiszen még ebben az évben, 1951-ben megkapta a segédlevelet, ekkor segítőként alkalmazta a XIII. kerületi MHSZ – társadalmi munkában -, de cserébe motorozhatott. És egy idő után annyira megkedvelték a jókedélyű, egyébként igen szorgalmas fiút, hogy egy idő után már alkalmazottként lett az MHSZ-műhely szerelője!

Ekkor történt, hogy névrokona, Szabó László, azaz Kuksi, aki korának egyik legnagyobb motorosa volt, annyire megkedvelte a srácot, hogy „kikölcsönözte” az azonos nevű jogosítványát a fiatal Szabó Lászlónak – csakhogy lebuktak! Olyan komoly patália lett a dologból, mikor kiderült a turpisság, állítólag maga Kuksi is majdnem belebukott az ügybe…

Ki nem adta volna fel ezt az egészet? Hát éppen Szabó II. László volt az, aki nem adta fel, aki minden ellene szóló érv és történés dacára is kitartott a motorok mellett! Ha nem lehetett versenyző, akkor szerelőként működött, akkor éppen Csaba Józseffel, akit még a tanulóotthonból ismert. Jól működött a kettős, de Csabát valamiért kicsapták a Zalkából, ahol akkor már versenyző volt, így a számára felkészített motort – egy Jawa – bejáratását Szabó II. Lászlóra bízták.

Előbb csak a bajáratásra koncentráltak, de a fiatal fiú hamarosan felkeltette a klub érdeklődését, így megkapta egy időközben a Műegyetemre bekerült másik versenyző 125-ös Csepeljét!

Elsőként Tihanyban állt rajthoz – azt nem tudjuk, hogy közben mi lett a motorosvizsgával, de ekkor már nem volt probléma! -, hogy elsőre a 4. helyen végezzen egy olyan tényleg fontos versenyen, ahol bajnoki pontokért ment a küzdelem!

Miért mutattuk be ennyire részletesen Szabó II. László útját a kis felvidéki településtől addig a bizonyos Tihanyban rendezett versenyig? Mert a legtöbben a sikerekre emlékeznek, de azt talán kevesebben tudják, hogy a sikerek előtt egyáltalán már azért is gigászi küzdelmet kellett folytatnia Szabó II. Lászlónak, hogy egyáltalán versenyezhessen!

És mi történt aztán? Nos, karrierje során 22 magyar bajnoki címet szerzett – endúróban és túramotorozásban – 13 alkalommal indult el világbajnokságon, melyek során legjobb eredménye kétszer is! – az 5. hely volt.

De ez így leírva túl egyszerű, a részletekkel a Szabó II. Lászlóról szóló cikkünk következő részében jövünk!