Balesetvédelmi cserjék, avagy; a brit tudósok…

Manapság az autópályákat – illetve minden osztott pályás közutat – középen (és nem mindenütt, de jellemzően az útszél felé) szalagkorlátok határolják, melyek az idők során beváltak, persze úgy, hogy a szalagkorlát alapelvét tekintve változatlan mivolta mellett folyamatos fejlesztés alatt áll. De nem mindig volt ez így, időről időre mindig voltak más irányú próbálkozások…

Borítóképen: Szederben az autó – a brtitek kiterjedt teszteket végeztek!

Amikor Magyarországon elindult a gyorsforgalmi utak kiépítése, a szakemberek nem csak nyomvonalakat, és az úttest műszaki megoldásait, és persze forgalmi kérdéseket vizsgáltak, hanem számos más forgalomtechnikai eszközt is górcső alá vettek, hiszen már akkor is fontos volt a biztonság, és – legalábbis akkor (még) úgy gondolkodtak – arra is gondoltak, hogy a megépülő gyorsforgalmi utak sok-sok évig szolgálják majd az autóforgalmat.

Ezért nagyon ne volt mindegy, hogy milyen megoldásokat alkalmaznak, különös tekintettel arra, hogy az ország pénzügyi lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak.

Tudni kell, hogy kezdetben a két pályát elválasztó sávban nem helyeztek el semmit (ld. fenti kép!) – illetve a kanyarokban talán -, mert azt gondolták, hogy az a tér (nevezzük bukótérnek) elegendő arra, hogy a pályát a másik pálya irányába elhagyó jármű lelassuljon. Nos, ez így is lenne, ha az autópályák az USA-ban gyakran látott módon épültek volna meg, ahol 50-10 méter is van a menetirányokat biztosító két pálya között.

Európában azonban jellemzően nincs annyi hely, hogy ilyen nagyvonalúan tervezzenek és építsenek autópályákat, így más megoldást kellett találni.

Tévedés ne essen, már akkoriban is létezett a szalagkorlát, de ugye a brit tudósok kijöttek a világmegváltó újdonsággal!

Mi volt ez? Nos, nem más, mint a földiszeder cserje, ami az brit tudósok szerint a legjobb megoldás arra, hogy energiaelnyelőként funkcionáljon!

Filmhíradó 1965-ből (az M1 ezen a szakaszán sincs a két pályatest fizikailag szétválasztva):

Saját tapasztalat, hogy ez a cserje tényleg igencsak virulens növény (nem győzöm irtani a nemkívánatos helyeken!), ugyanakkor van vele nem egy gond… De erről később, inkább arról pár szót, hogy a hazai mérnökök miért vizsgálták meg egyáltalán a felmerült lehetőséget, miszerint cserjével akadályozzák meg a két pályatest közötti áttörést.

Igen, a már említett gazdasági okok; egész egyszerűen túl sokba került az akkori lehetőségekhez mérten a szalagkorlát!

És akkor most a cserjéről:

Az jó dolog, hogy gyorsan nő, de egy-egy, a pályáról letérő autó tarolása után azért így is hetek, sőt, inkább hónapok kellenek, hogy ismét kialakuljon egy olyan erős, megfelelő magasságú „cserjefal”, mint amilyen az áttörés előtt volt, és ami képes elnyelni a becsapódó autó mozgási energiáját.

Aki ismeri a növényt, tudja, hogy ágas-bogas, rettenetes tüskéket növeszt, így, ha már megtörtént a baj, utána elég nehéz újabb sérülések nélkül elhagyni az autót – vagy éppen menteni az utasokat! –, de ez talán a legkisebb baj, ha a legrosszabbtól megvéd, a tüskék csak apró dolgok!

Van azonban még egy fontos dolog; a cserje bár erősen összefonódó, ámde rugalmas „falat” képez, ahhoz, hogy tényleg akadályt jelentsen minden gépjármű számára, sokkal szélesen sávban kell ültetni, mint amilyen távolságok a két pályatest között vannak úgy általában.

És még egy; az, hogy gyorsan növekszik, egy ideig jó, de aztán problémát okoz, ugyanis folyamatosan nyírni kell, ha nem akarjuk, hogy az úttestre belógjanak hosszúra nőtt ágai! Ez pedig indokolatlanul sok sávlezárással járó karbantartást jelent…

Kimondhatjuk tehát; a brit tudósok megoldották, csak azt nem tudni, hogy milyen problémát…