Bárányles – egy különös népszokás Baranyából
A bárányles népszokás a Zengőalján, Hosszúhetényben, a zarándoklat egy nagyon ritka fajtája, hiszen csak férfiak vehetnek benne részt.
Borítóképen: Tűz
Húsvét vasárnap hajnalán, még sötétben a hosszúhetényi férfiak felmennek a Zengő hegy oldalában álló kereszthez.
Még virradat előtt oda kell érniük: ott tüzet gyújtanak, énekelnek, beszélgetnek és együtt várják a napfelkeltét, ami egyben Jézus feltámadását, vagyis az Úr bárányának eljövetelét jelképezi. A zarándokok több helyről indulnak, egyedül, vagy kis csoportokban és reggelre jönnek le a hegyről. Újabban a hegy másik oldalán fekvő Pécsváradról is feljárnak, gyalog vagy lovasan. Az újonnan jövő hozni szokott egy-két ágat a tűzre.
A szokás eredete a helyiek szerint az, hogy az első világháború idején környékbeli katonák fogadalmat tettek, hogyha épségben hazajutnak, minden évben felzarándokolnak a hegyre.
A szokás magyarázatának régebbi rétege az a monda, amely szerint egyszer egy nagy viharban egy vándor, aki Kisújbánya felől tartott Hosszúheténybe, eltévedt a hegyen és megfagyott volna, de megjelent neki Isten báránya és megmutatta neki az utat.
Ez utóbbi történet szerint ez a vándor a hosszúhetényi Bocz-család első betelepülő tagja, Bocz Pál volt, aki Györéről udvarolt Heténybe.
A Bárányles keresztje a Zengő csúcsától kétszázötven méterre található, az északnyugati oldalon.
Püspökszentlászlói iratok szerint (História Domus) gróf Esterházy László Pál (1780 és 1799 között pécsi püspök, a püspökszentlászlói templom és kastély építtetője) állíttatta 1797-ben.
A helyiek szerint Bocz János állíttatta. De ez egy későbbi helyreállítás: 1918-ban Bocz János és neje felújíttatta és ekkor került ide egy a helyiek által gyönyörűnek leírt vaskereszt. Ez ma már nincs meg: 1986-ban megrongálódott, talán egy viharban, majd 1990-ben ismét, és ekkor el is tűnt.
2000-ben került a helyére a jelenlegi vaskereszt. Az egyik faluvégi pincében ma is őrzik az eredeti kő Krisztus-szobor lábait, amelyeket az erdőben járva a gazda megtalált. A Bocz Jánoshoz hasonlóan az első világháborúból élve megtért katonák minden évben feljártak a kereszthez megmenekülésük emlékére és ezt a hagyományt aztán a második világháború hazatért katonái is életben tartották, örökül hagyva utódaikra is.
