Békésszentandrási duzzasztó: a Kőrös megregulázása

Keleti Ujság, 1942. október 15.: Békésszentandráson Kállay Miklós miniszterelnök és több miniszter ünnepélyes keretek között csütörtökön helyezi üzembe a Háromkőrösön létesített és Horthy Istvánról elnevezett duzzasztóművet és hajózásizsilipet.

Borítóképen: A duzzasztó az átadáskor

Mint az más lapokból megtudhattuk, Kállay Miklóson túl a Kormányzó is jelent volt az átadásnál, méghozzá nem is akárhogyan érkezett meg a helyszínre:

A Kormányzó a „Megyer” nevű motoroshajón Csongrádról ötórás utat tett meg felsőházi tagok és országgyűlési képviselők, továbbá a helyi hatóságok megbízottaival együtt.

Horthy Miklós a hajó orrán lévő „kis teraszon” foglalt helyet, és a jó időben végig fedetlen fővel szemlélte a tájat, ami immár a hajózható Hármas-Kőrös körül terült el, azt a földet, aminek öntözésében is segítettek azok a vízművi berendezések, amelyek a hajózhatóságot is lehetővé tették.

Persze – ahogy az már csak rendre így volt – a történet jóval korábban kezdődött, ugyanis már 1906-ban megkezdték a Kőrös hajózhatóvá tételét: a Kőrösön, a tiszai torkolattól 6 kilométernyire megépítették a bokányi 3 méter magas vízlépcsőt és az ahhoz tartozó duzzasztóművet, ezzel az alsó Kőrös 40 kilométeres szakaszon hajózhatóvá vált.

Sajnos az akkori anyagi lehetőségek, majd pedig az első világháború elsöpörte a munkák folytatását, de a munka nem került le a napirendről, hiszen a folyószabályozások a Kőrösöket csak részben érintették, ezért pedig igen komoly árvízveszélyt jelentettek, hiszen egy kis esély sem volt lefolyásukat legalább részben szabályozni.

Ennek oka, hogy az Erdélyi-szigethegység fő vizei – a Berettyó, a Sebes-, a Fekete- és a Fehér-Kőrös – az Alföld középső részén egymásba szakasztott vizeikkel óriási területeket uraltak. Az áradások mértékétől függően szétterülő, majd visszahúzódó egykori vízborítások nagyságát lehetetlen pontos számokkal jellemezni, az azonban bizonyos, hogy egyes összefüggő részeik a több száz, mindezek összessége pedig az ezer négyzetkilométert is meghaladta.

Így alakult ki a Kis-Sárrét és a Nagy-Sárrét, melyek ugyan elbűvölő vízivilágot jelentettek, de a fokozatosan egyre nagyobb teret nyerő mezőgazdaság számára szinte csakis problémát jelentettek:

Miután a vizek legnagyobb részét levezették, egy újabb probléma adódott; immár a talaj kiszáradása jelentett megoldandó problémát, de ha már ezzel foglalkoztak, akkor már gazdasági hasznot sem hagyhattak ki: így került képbe a hajózhatóság, hiszen a Hármas-Kőrös egyre több mezőgazdasági árut termeltek meg. Ennek elszállítására pedig a víziút kézenfekvő megoldás volt – különösen úgy, hogy a Duna-Tisza-csatorna – bár örök terv maradt… – valamilyen formában mindig napirenden volt:

Az 1937. évi öntözési törvényben foglaltak alapján a Kőrösön, és más folyóinkon is nagyszabású vízrendezést hajtottak végre: a csatornázási munkálatokat követően indultak a víziközműépítések, és például 1940-ben adták át a tiszafüredi öntözőrendszert.

A Kőrös-rendezését 1937-ben kezdték el, hármas célt követve: a folyó „meanderezését” (új, és újabb kanyarulatok, azok átvágódása okán időről időre új meder épül) igyekeztek megakadályozni, hajózhatóvá akarták tenni a folyót, és az öntözéshez több vizet akartak biztosítani, mint amennyi addig rendelkezésre állt.

Milyen eredményt értek el? Nos, erre a már idézett lapot vesszük elő ismét:

„A hat év folyamán, 901 munkanap alatt elvégzett munkálatok befejezésével a Körös — a bökényi régi vízlépcsőtől számítva — további 110kilométeres hosszúságban hajózhatóvá vált és a Körös völgyében 20 ezer kat. holdat lehet majd egyidejűleg öntözni. A Hármas-, illetve Kettős-Körösön ezentúl Békéstől, a Sebes-KörösönKörösladánytól, a Hortobágyon pedig már Túrkevétől kezdve 1200 tonnásuszályok is zavartalanul közlekedhetnek a Tiszáig, a legkisebb vízállás mellett is, hogy azután a Tiszán folytathassák útjukat.”

Akárhogy is nézzük, ezek bizony igen komoly eredmények! Az átadásra érkezett prominens személyek – egy kis közjáték után, mikoris egy a zsilip hátsó ajtajának bezárását valami megakasztotta, és az ott helyben felajánlott 200 pengő ellenében Benedek Mihály napszámos a vízbe ugorva eltávolított egy nagyobb szikladarabot! – közreműködésével végül az akkor nemrég elhunyt Horthy Istvánról nevezeték el a vízi létesítményt, így nyerte el a Horthy István-zsilipmű nevet.

A névadás oka egyébként nem csak a tiszteletadás volt az elhunyt előtt, hanem tiszteletadás volt azelőtt a vezető előtt, akinek a vezetése alatt a MÁVAG-nál elkészültek a békésszentandrási vízlépcső hatalmas vasvázai, azok a vasszerkezetek, amelyeket később a zsilipműbe építettek be!