Betyárok, menyecskék, pandúrok: a csárda, a puszta menedéke
„A’ menyetske bízván a’ maga erejében, a’ mi szemének szájának tetszett azt tselekedte, ’s nem lévén szerentséje a’ jó neveltetéshez, még arra a’ szemtelenségre is vetemedett, hogy aratásban, midőn innep napokon a’ betyárok a’ tsárdákon dőzsölni szoktak, az Ura mellöl éjtszaka el szökött, ’s ki világos ki virradtig a’ dorbézolokkal hellyehullyázott a’ szomszéd határon lévő tsárdában” – írja a Magyar Kurir 1803. július 8.-ám megjelent számában.
Borítóképen: Strelisky Lipót: csárda 1890-ben
Bizony, a pusztai csárdáknak nem volt feltétlen jó hírük, ugyanakkor ne feledjük el, hogy…
A csárda nem csak a féktelen dorbézolások helye volt, hanem megálló is a hosszú úton, amikor még gyalogszerrel, vagy igen lassú szekerekkel közlekedtek az akkor még nagyobbnak tűnő puszta világában.
Csárda szavunk első írásos említése csak 1755-ből datálható. Elődét, a fogadót, vagy vendégfogadót azonban már a XII: századi oklevelek is említik.
A csárdák múltja, legalább is az Alföldön, közelebbről pedig a Hortobágyon és Debrecen környékén, nem régebbi a török kiűzetésének éveitől, de még inkább a szatmári békekötést (1711) követő évtizedeknél, amikor már békésebb állapotok köszöntöttek be.
„Nagy tévedés volna tehát az útszéli csárdák eredetét török hatással, a keleti karavánszerájok utánzásával összekötni” – írja Zoltai Lajos 1930-ban megjelent, „Mikor keletkeztetek Debrecen határában a pusztai csárdák?” című írásában.
A vasutak kora előtt, a távoli pusztákon, vagy a falvak szélén épült csárdák igen fontos tényezői voltak a belföldi forgalomnak. A csárdák a pusztában félnapi járóföldre épültek egymástól.
A régi csárdák szerény, egyszerű építmények voltak. Az alföldi pusztai csárda két egymással szembenéző épületből állott. Az út egyik oldalán a kocsmaház a kármentős ivóval, az innen elérhető borospincével, a szoba-konyha-kamrás csaplárlakással volt teljesnek mondható.
Némelyik csárdánál egy-két szoba is épült a vendégek számára. Azonban a többi vendégszobás csárda, mint amilyen a nagyhortobágyi és kadarcsi, ritkaság számba ment.
A csárda elmaradhatatlan része az oszlopos tornác, ahol a pénztelen, szegény átutazók éjszakára meghúzhatták magukat. Az út másik oldalán a tágas szekérszínt találjuk, melybe két széles kapun lehetett bejárni.
A csárda körül legalább 10 holdnyi rét is rendelkezésre állt, ahol a vendégek lovai legelhettek.
Debrecen város még az 1750-es években a lacikonyhák felállításához azért nem járult hozzá, mert a vásárokra járó nép, „régi szokása szerint eledelét magával hordja”. A csárdák tulajdonosai elég későn jöttek rá, hogy a vendégszobák megépítése és az étkezés biztosítása jövedelmező beruházás lehet.
A Hortobágy pusztán és a környék településeinek határában számos csárda működött. A ma is működők közül már 1752-ben ismert a Puszta nyugati kapujának számító Patkós csárda.
Ennek pandaja az 1731-ben már létező, régi nevén Fegyverneki, most pedig Látóképi csárda. Szintén működik ma is a Kadarcsi csárda, melyet 1760-ban Kőudvari csárda néven említenek.
Különösen nevezetesek voltak a több megye találkozási pontjánál épült csárdák, melyeket a betyárvilágban a közigazgatás emberei nehezen tudtak ellenőrizni.
Ezek egyike a Sósok útja mellet, 1750-ben már álló Meggyes csárda, mely ma az egyetlen csárda-múzeum.
A Kishortobágyi csárda a Kisszegi határban 1740 táján épült és a betyárok kedvelt tartózkodási helye volt. A balmazújvárosi-csegei közút itt vezet át a folyón.
fsgf