Betyárvilág: Amikor Rózsa Sándor…
„A háromszékvármegyei Hidvégen 1899. junius hó 30-án nagy örömmel ölelte keblére budapesti unokáit egy öreg, ősz ember. <..> A gyermekek, Bors Géza, Kálmán, Ilona és Margit…” – olvasható Böngérfi János: Harc a szabadságért. Öreg honvéd elbeszélése című könyve bevezetésében. A könyvből most Rózsa Sándor történetét idézzük, melyet az öreg honvéd mesélt el gyermekeinek.
Borítóképen: Mintha a földből nőttek volna ki, ott teremnek Rózsa betyárjai (illsuztráció a könyvből)
Géza. Nagyapa, hogy kerültek a magyar betyárok a honvédek közé?
Nagyapa. Úgy, fiam, hogy abban az időben minden igaz magyar ember szíve megdobbant. Rózsa Sándor és betyárjai nem voltak ám olyan gonoszok, mint hinnétek. Rózsa Sándor például sohasem bántotta sem a nőket, sem a gyermekeket. Akárhány szegény asszonynak még ő adott pénzt, hogy vegyen azon »könyeret«. Mikor meghallotta, hogy a magyarnak minden ellensége fölkelt, kegyelemért folyamodott Kossuthhoz és kérte, hogy betyárjaival a haza ellenségeivel szembe szállhasson. Kossuth azzal a föltétellel kegyelmezett meg neki, hogy állja meg helyét a harctéren. Rózsa Sándor meg emberei itt ugyan elemükben voltak. Jobban félt tőlük az ellenség, mint a kartácstűztől.
Margit. Miért, nagyapó?
Nagyapa. Leghatalmasabb fegyverük volt a karikásostor, végén ólomgombbal. A betyárok, a puszták fiai, többnyire alföldi csikósok, mint a villám száguldottak gyorslábú paripáikon az ellenség után s karikásaikkal kinek a szemét verték ki, kinek hurkot dobtak a nyakába. Jó éjszakát mondott rögtön, kinek a nyaka köré tekerődzött az ostor drótfonatú suhogója. Nem kell mondanom, hogy Kossuth megkegyelmezett nekik.
Eddig az idézet. Hogy mindebből mi igaz, és mi nem, a történészek döntsék el, nekünk elég a tény maga, hogy Rózsa Sándor harcolt a ’48-as Szabadságharc során Magyarországért.
