Biztosra mentek: Pannónia P10
Csepelen az első Pannónia 1954-ben jelent meg, Pannónia TL (Teleszkóp elől, Lengővilla hátul), majd jött a TLT, a TLF, aztán 1960-tól a TLB következett, illetve ekkor indultak a T-sorozat számokkal jelölt változatai, a T3-tól egészen a T9-ig. A teljesség igénye nélkül csak annyit jegyzünk meg itt, hogy a Pannóniák itt felsorolt különböző változatai egyre jobbak, egyre erősebbek lettek, megjelenésükben pedig követték a nemzetközi trendeket.
Borítóképen: Pannónia P10 az 1966-os BNV-n
A Pannónia TL javarészt a Csepel 250 alapjain épült, de természetesen ez nem csak egy átnevezés volt, jelentős fejlesztéseket hajtottak végre a mérnökök. A 247 cm³-es motor alapvetően ugyanaz maradt, de azért itt is volt egy kis „reszelgetés”, a teljesítmény 10 LE volt.
Ahogy aztán jöttek az újabb modellek, a motorerő is növekedett, de az alapok nem változtak. Nem elveszve a részletekben elég csak annyi, hogy ez egy optimalizációs folyamat volt, növelték a fordulatszámot, itt-ott kisebb változtatásokat eszközöltek, és persze közben növekedett a fogyasztás is, de közel sem a teljesítménnyel egyenes arányban, így kijelenthetjük, hogy a motorok egyre jobb hatásfokot produkáltak.
Ennek a sok apró módosításnak köszönhetően a T8 és a T9 már 18 LE teljesítményre volt képes, de a szakemberek úgy vélték, hogy – az akkori technikai, technológiai háttér mellett – elérték a konstrukció határait, legalábbis abban az értelemben, hogy a teljesítmény még biztonságosan, a megfelelő megbízhatóság mellett adják le a motorok.
Ez persze így is igencsak szép eredmény, ugyanis a literteljesítmény 40,5 LE-ről 73 LE-re növekedett. Viszonyításképpen: az 1 literes kétütemű Wartburg motorja 50 LE leadására volt képes.
Ezzel együtt eljött az idő, hogy változtasson a gyártó, mert tovább kellett fokozni a teljesítményt, miután a nemzetközi trendek is ebbe az irányba mentek. Az első Pannóniák végsebessége 100 km/h körül volt, az újabbaké 110-115 km/h körül, így ebben nem volt valami nagy a fejlődés, de talán nem is a végsebesség miatt volt szükség a nagyobb motorerőre, hanem a jobb gyorsulás, illetve a könnyebb kezelhetőség miatt.
Erre a kihívásra válaszként a Pannónia P20 érkezett a kínálatba 1968-ban, de előtte még egy amolyan átmeneti változatot is kihoztak; a P10 1967-ben jelent meg.
A kéthengeres P20 23 LE leadására volt képes, ami immár 93,5 LE literteljesítményt jelentett, így bátran állíthatjuk, hogy a mérnökök elérték a kitűzött célt, de egyfajta „biztonsági játékosként” előbb bevezetették a P10-et, ami erős túlzással egy hibridnek tekinthető, hiszen a P10-es a T5 és a P20 összeházasításával jött létre.
A gyárnál minden bizonnyal emlékeztek még a kéthengeres Csepel 250 U kudarcára…
A motor küllemére ez mindenképp igaz, ugyanis a 20-as tankját és első teleszkópját szerelték az 5-ösre. De mi történt a technikával? Mi történt a motorral? Nos, maradt egyhengeres motor, de egy új, még jobban növelt hűtőbordázatú hengert kapott, így egy olyan megbízható gépet kaptak, aminak a sokkal sportosabb P20 mellett a „vízhordó” szerepét szánta a gyártó.
A P10-nek aztán kijött még egy P10 H nevű változata is, ahol a „H” a halk szót jelentette, ugyanis a gyár – megfelelve a motor által kibocsátott hangra vonatkozó előírásoknak – új, csendesebb kipufogóval szerelte fel, valamint a szerszámosdoboz feláldozásával a szívó oldali hangerőt is csökkentették. 1974-ben pedig megjött a P12, ami a P10 alapjaira épült, de a kéthengeresekről származó kisebb, 18 colos kerekekkel, ennek megfelelően átalakított vázzal rendelkezett.
És egy meglapatés a végére! Íme, a Pannónia P11!
A csepeli mérnökök persze nem álltak meg a P10, sőt a P20 motorjánál sem, hanem újabb fejlesztésekbe fogtak; így született meg a “félbevágott” P 175, ami valójában a P20 aljára és fele forgattyústengelyére épült, és 175 cm³-es hengerrel 14 LE-t teljesített. A hasonló módon felépített, kéthengeres, 324 cm³-es P 350 típusjelzésű motor 7000-es fordulaton 32 LE-t ért el.
Ez utóbbiak sajnos már nem érhették meg a sorozatgyártást…
