Épített örökség Magyarság Tájak/korok Történelem Történelem Videók

Budapesti sportcsarnok-történetek – 1. rész

„… így felmerült az a kérdés, mi lesz addig a sportcsarnok hiányában haldokló sportágakkal, annál is inkább, mert meg kell állapítani azt a tényt, hogy egyesek nem akarnak tudni arról, hogy Budapestnek sportcsarnoka legyen. Egyszerűen nem törődnek a magyar kard további sorsával, a tornával, az ökölvívással, a birkózással és az asztalitenisszel, amellyel annyi sok nemzetközi sikereket értünk el” – írta a 1930. (!) december 14.-én megjelenő Új Nemzedék című lap.

Borítóképen: Az 1941-ben falavatott Nemzeti sportcsarnok, melyek a kormányzó Horthy Miklósról neveztek el

Pedig éppen örömre lett volna ok, hiszen Purébl Győző dr. a székesfőváros közoktatási tanácsnoka éppen a Nemzeti Úszósportcsarnok (ma a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda fedett része, a többi részt 1937-ben adták át) nyilvános bemutatóján vetette fel, hogy az uszoda ideiglenes spotcsarnokként is szolgálhatna, ha egyes teremsportok rendezvényeire bedeszkáznák a medencét.

Már a felvetés is mutatja, hogy bizony már akkoriban komoly szükség lett volna egy nagyobb befogadóképességű sportcsarnokra, ami akkoriban – mint a Sportuszoda esetében – annyit tett, hogy 5-10.000 néző befogadására legyen alkalmas.

A lapok pedig azt írták akkoriban, hogy amikor az úszócsarnok ötletét felvetették, vele egyidőben sportcsarnok ötlete és igénye is megfogalmazódott, ám – mint azt írják – az úszócsarnok már átadásra került, míg a sportcsarnok aktái minden bizonnyal egy fiókban porosodtak… Márpedig – mint azt szintén megírták – a magyar versenyzők…

„hendikep versenyt vívnak a külföldiekkel szemben, akik nem életveszélyes helyeken, dohos pincékben, vagy szűk tornacsarnokokban készülnek, hanem a modern sportcsarnokokban vértezik fel magukat az ellenfelek elleni mérkőzésekre.”

A Nemzeti Lovarda 1934-ben, amikor a Nemzeti Múzeum megvásárolta

Hogyan kerül ide a Nemzeti Lovarda? Nos, 1932-ben a Magyarország-Csehszlovákia asztalitenisz válogatott csapatversenyt a Nemzeti Lovardában tartották meg, ugyanis még mindig nem volt olyan sportcsarnok, ami tényleges funkcióját tekintve a teremsportok számára épült volna…

Az akkori sajtó szintén elég epés megjegyzéseket tett a verseny helyszínére, mint például az alábbi cikk-részlet:

Igen, ez a felirat asztalitenisz megmérettetés alkalmából került ki, de természetesen nem volt igaz, ugyanis a lovardát csak erre a versenyre alakították át kicsit, hogy egyáltalán megrendezhessék a két napon át tartó viadalt…

Aztán 1936-ban jött a hír:

„Hosszú évek óta ígérték a Sportcsarnok és a Stadion felépítését. Az ígéret most már megvalósul, Budapest Sportcsarnokot kap. Az olimpiai sikereken felbuzdulva dr. KelemenKornél, a Testnevelési Tanács elnökének közbenjárására a kormány elhatározta a felépítést és az építkezésre a szükséges összeget is rendelkezésre bocsátja.”

Ehhez képest még 1938 elején is csak arról lehet olvasni a lapokban, hogy megy a vita arról, milyen legyen a sportcsarnok, hol legyen, és egyáltalán mennyi pénzbe kerülhet, és mennyi van rá… De egyetlen kapavágás sem történt… De aztán ’38 márciusában megjelenik a hír, miszerint;

„… legkésőbb júliusban megtörténik az első kapavágás a régi Lóversenytéren kijelölt területen és megkezdik Budapest Sportcsarnokának az építését.”

Ehhez képest 1938 szeptember elején gróf Teleki Pál egy beszédében még mindig csak tervekről beszél, na meg arról, hogy az akkor létező tervek (legalább már azok voltak…) nem megfelelőek, mert túlságosan fényűző kialakításban gondolkodnak, holott véleménye szerint a megtérülés erősen kérdéses. A beszédet pedig azzal zárta, hogy valójában nincs szükség sportcsarnokra…

Érdekes, hogy a beszédben sok szó esett arról, mennyire éri meg a sportcsarnok építése, de mindezt kizárólag csak anyagi szempontok szerint vette górcső alá a kultuszminiszter, arról nem ejtett szót, hogy a sportsikerek, és általában a sport fejlesztése, népszerűsítése terén milyen eredményeket várhattak volna egy sportcsarnoktól. Ez a gondolkodás ismerős.

’38 decemberében a Budapest ökölvívó bajnokságot kénytelenek voltak a pár száz néző befogadására alkalmas Műegyetem tornatermében megrendezni, ahol a zsúfoltság okán a bajnoki küzdelmeket sorozatos nézőbotrányok szakították meg… Talán az ökölvívó bajnokság – és a hozzá hasonlóan mostoha körülmények között megrendezett más teremsport-események – hatására mintha mégis mozdult volna valami:

Ugyanis hozzávetőleg azonos időben jött a hír, hogy a főváros 3 millió pengővel járul hozzá a sportcsarnok építéséhez, amit az OTI (Országos Társadalombiztosító Intézet) által nyújtott 4,2 millió pengős hitelből finanszíroz. Ez már mutatja, hogy megszületett a döntés; Budapest sportcsarnokot kap!

És a döntés után meg is kezdték az építést, és 1941 december 6-án, Miklós napon – nem véletlenül! – már az átadó ünnepségre is sor került!

A felavatott épület egy 27×15 méteres küzdőteret tartalmazott, 1.350 személy tribünös elhelyezésére volt alkalmas, az alagsorban kaptak helyet az öltözők, zuhanyzók, valamint itt került kialakításra egy kisebb gyakorlóterem is. Ez eddig rendben is van, de nem kicsi ez így? Vagy netán végül gróf Teleki Pálra hallgattak, és csak egy minimális csarnok megépítését célozták meg? Nos, ez nem pontosan így volt…

Ennek szemléltetésre megmutatjuk a korabeli látványtervet, és egy képet, amin a mai állapotok láthatók. Fontos tudni, hogy az átadó ünnepség után itt nem szüntettek meg épületeket, csak építettek, vagy éppen kissé romosan meghagyták egyiket-másikat…

Balra a látványterv, jobbra a mai állapotok

Igen, az átadott létesítmény valójában nem a sportcsarnok volt, hanem annak egy kiscsarnoka, amit a kisebb rendezvényekhez terveztek, míg a valódi sportcsarnok egy jóval nagyobb méretű, és befogadóképességű, a mai értelemben is sportcsarnoknak tekinthető épület – lett volna…

Egy másik nézet, amelyen a sportcsarnokot tető nélkül ábrázolták, hogy látható legyen a sportcsarnok berendezése

A fenti képen pontosan látható, hogy egy igen modern, ovális nézőtérrel kialakított csarnokot tervezetek, amiben – ha jól értelmezzük – helyet kapott egy kerékpár versenypálya. Ha azt feltételezzük, hogy ez a pálya méretét tekintve azonos lett volna a Millenáris Velodrom méretével, melynél a pálya hossza negyed mérföld, azaz 412 méter, a vízszintes küzdőtér méretét hozzávetőleg egy futballpálya méretűre becsüljük.

Csakhogy ez a csarnok nem épült meg, maradt az úgynevezett Kiscsarnok…

Ajánlott Cikkek