Bukovi Márton üzenete az ’54 után, Marseille „előestéjén
„Bukovi kihozza mindenkiből azt, ami benne rejtőzik” – írta a Képes Sport 1948. augusztus 24.-i száma. A cikk szerzője – teljes joggal! – nem győzi eleget dicsérni a ’48-as centenáriumi kupán az MTK által bemutatott veretlen szereplés után. Ezzel zárul a cikk:
Borítóképen: Bukovi Márton – 1969
Bukovi a legkövetkezetesebb ember! Nincs itt törés, nincs itt pálfordulás, nincs semmi elv-megváltoztatás, nincs itt „hitehagyás”.
Az idézett cikk, és gondolataink, korábbi cikkünkben:
Mi most egy másik, egy 1969-es, Bukovi mester által írt cikket idézünk, de előbb még érdemes felidézni Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitányának 1951 februárjában megjelent írását, amiben – bár akkor már az Élő pontszámok alapján válogatottunk a 3. helyen állt a világban, hihetetlen győzelmi szériában volt -, a kapitány azt írja, hogy az edzők mindenféle tudományos alap nélkül végzik munkájukat, a játékosok pedig „a téli és nyári pihenőket teljes tétlenségben töltik”, így rendkívül hullámzó a csapatok teljesítménye.
Azt nem tudni, hogy a cikk hatására változott valami, vagy sem, de az tény, hogy – így utólag, persze nagyon okosan… – olyan érzésünk volt a sorok olvasása közben, mintha Sebes Gusztáv a jóval későbbi sikertelenség egyik gyökérokát nevezte volna meg.
A nagy futballgondolkodók Mindenesetre soha nem álltak le annak keresésével, hogyan tehetnék jobbá labdarúgásunkat. Bukovi Márton a Labdarúgás 1969 augusztusi számában az „Edzők fóruma” című rovatban adta közre „Mi változott a labdarúgásban? – és a hármas feladat” című írását.
Mi történt ’54 óta? Látszólag nem sok, mert – szintén Élő pontszámok alapján – a ’69-es cikk írása idején a magyar válogatott az ötödik volt a világban (’54-ben értelemszerűen első volt), de Bukovi kezét mintha az aggodalom vezette volna.
Tudni kell, hogy a ’60-as években a szovjet minta alapján végül bevezették a „tudományos” megközelítést (az idézőjel azért került ide, mert akkori szokás szerint ezt is túlzásba vitték, és elvtelenül követtek idegen mintákat…), de az egyet jelentett a Bukovi-féle edzők „halálával”, akik a játék egészéből, a látni kívánt játékból indultak ki, és ebből eredeztették a csapatrészek, illetve az egyes posztokon játszó játékosok játékfeladatait.
A szovjet módszer ezzel szemben teljesen más volt, az ő hagyományaiknak megfelelően a részletekből indultak ki, és ebből akarták felépíteni az egészet. Nem eldöntött, hogy melyik megközelítés a jobb, de az tény, hogy amíg az előbbit alkalmazták Magyarországon széles körben, addig soha nem volt olyan mélyan labdarúgásunk, mint azután, amikor ezt a hagyományos szemléletmódot feladták… De nézzük Bukovi 1969-es írását!
A mester egy kis visszatekintéssel kezd, és azt mondja, hogy képességének tetőpontjára éppen akkor ér el a válogatott, amikor ’54-ben a VB-döntőben nem várt vereséget szenvedett. Kiemeli, hogy a magyar válogatott olyan erős volt, hogy sok, egyébként világklasszis magyar játékos nem tudott bekerülni –más válogatottakban szívesen látták volna őket.
„Azt hiszem a régi futball és a mai labdarúgás értékrendjének felállításánál néha hajlamosak az emberek arra, hogy elvessék a sulykot és elrugaszkodjanak a valóságtól” – írja Bukovi, majd így folytatja:
„Egyesek folyton csak a múltat idézik, mások könnyelműen sutba dobják a hagyományokat, s csak az újat, az úgynevezett korszerűt keresik.”
Azt hiszem, mindkét álláspont hibás
– állapítja meg sommásan.
De miért mondja ezt? Szinte teljesen biztosak vagyunk benne, hogy Bukovi azért aggódott, amit a magyar fociban abban az időben látott, és mélységesen nem értett egyet a látottakkal, de véleményét teljesen nyíltan nem merte ország-világ elé tárni! Talán még azt gondolták volna, hogy szovjet-ellenes… ami pedig akkoriban nem volt egy kellemes bélyeg! Nézzük érvelését:
„Mert, ha alaposan elemezzük a játékot, s a mostani világszínvonalat vizsgáljuk, meg lehet állapítani, hogy alapjában véve csak a játékotok mozgási területe változott!”
Figyelem! A folytatásban nem véletlenül állítja, hogy a változás a magyarokkal indult el! Ezzel egyrészt azt akarja mondani, hogy a modern játék nem idegen, nem lehet idegen tőlünk, másrészt pedig azt, hogy erre a játékra olyan futball (futballok!) épült fel, amit ma világszínvonalnak neveznek. Nem mellesleg a szovjet válogatott még mindig mögöttünk volt a világranglistán, de mi tőlük akartunk tanulni… De nézzük, mit ír a mester, mert az a fontos!
„Ez a változás akkor vette kezdetét, amikor a negyvenes évek második felében, az ötvenes évek kezdetén hátravonták a középcsatárt. Tették ezt azzal a céllal, hogy kimozdítsák helyéből a középhátvédet, akinek az volt a feladata, hogy kövesse a középcsatárt. Így rés támadt a védőfalon, amelybe mások betörhettek és veszélyeztették a kaput.
Ezzel az alapvető változással más kísérőjelenségek is együttjártak. A szélsők is elhagyták megszokott helyüket, ide-oda száguldoztak a két tizenhatos között, nemcsak le és fel, hanem jobbról baloldalra és viszont.”
A hátravont középcsatárral először a világon az MTK és a magyar válogatott kísérletezett, s ezt tőlünk lesték el még a brazilok is.
Ezen a ponton – véleményünk szerint – Bukovi egy kis csúsztatással él, de erre megvolt az oka. Arról van szó, hogy egy, a véleménye szerint rossz gyakorlatot a múltba helyez, holott minden bizonnyal a jelen játékával vitatkozott, de hát akkoriban a kritika nem úgy működött, mint manapság…
„Annak idején hazánkban is sok vitát váltott ki az a jelszó: gyorsan átjátszani a pálya középső harmadát! Azóta bebizonyosodott, hogy ez a módszer nem volt járható út.
A középpálya nem arra való, hogy azt gyorsan maga mögött hagyja a támadók sora, hanem ezen a területen kell előkészíteni a támadókat az utolsó rohamra, a befejezésre, a gól elérésére.
Másrészt pedig a pálya középső harmadán kell megakadályozni, megzavarni az ellenfél kezdeményezéseit. Aki fölénybe kerül a pálya középső harmadán, az fogja a mérkőzést irányítani!”
A „Annak idején hazánkban” a csúsztatás, de a lényeg nem az, hanem sokkal inkább az, hogy Bukovi a futballt sokkal kevésbé fogja fel atletizálásként (nem vitatva a fizikai képességek fejlesztésének szükségességét!), hanem sokkal inkább stratégiai játékként tekint rá – mint ahogy valójában az futball az is! Legalábbis a mi felfogásunk szerint… De vissza Bukovihoz!
„Divatos dolog ma az egykori fedezeteket középpályásoknak nevezni, sőt nagyon sokan az okosan, hátravontan játszó összekötőket is a „középpályások” kategóriájába sorolják. Emlékeztetőül felhívom a figyelmet arra, hogy a múltban a taktikailag jól képzett csapatokban az egyik fedezet munkájának jelentékeny részét a védőfeladatoknak szentelte, a másik viszont sokkal gyakrabban tört be a támadóvonalba, s ha kellett, maga fejezte be az általa indított támadást. (De mindkét feladatot ellátták — az egyiket gyakrabban, a másikat ritkábban.)”
Ma talán azt mondanánk, hogy ezek a támadó- illetve védekező középpályások, de Bukovi már akkor azt írja, hogy nincs kizárólagosság; mind támadásban, mind védekezésben részt vettek a fedezetek/középpályások, csak más-más súlyozással!
„Gondoljanak csak Bozsik játékára, vagy az MTK Kovács-Zakariás, a Vasas Bundzsák-Berendi fedezetpárjára. És emlékezzenek vissza, hogy az összekötők milyen nagyszerűen harmonikáztak, hányszor húzódtak viszsza saját tizenhatos vonalukig is, ha nagy volt a nyomás! A fedezeteknek és a visszavontan játszó csatároknak a mai játékban — azért, mert megváltozott a játékosok már említett mozgási területe — hármas feladatot kell ellátniok:
Először: védők, másodszor: előkészítők, harmadszor: befejezők! A hármas feladatkör aszerint váltakozik, milyen erős az ellenfél!
Nem tudjuk nem észrevenni, hogy;
Bukovi 1969-ben (!) voltaképpen a box-to-box játékosokról, és a totális futballról beszél, még ha ő ezeket a fogalmakat nem is ismerhette, hiszen még „nem találták ki”.
Azért az idézőjel, mert ugyan a fogalmat nem találták ki, de – mint látjuk Bukovi mestertől! – az elvi alapok már léteztek! És ezen a ponton égre kibújik a szög a zsákból, végül a mester leírja, hogy miért nem tetszik neki az, amit a pályákon, illetve a felkészítés során lát:
Nálunk ma az a legfőbb baj, hogy nagyon sok játékost nem hármas, hanem csak kettős feladat ellátására készítenek fel: a védő és az előkészítő szerepre, míg a befejező szerepet elhanyagolják, pedig az legalább olyan fontos — ha nem fontosabb! — mint a másik kettő.
A cikk még folytatódik, de mi itt elvágjuk, és még egy gondolattal megtoldva alátámasztjuk, hogy bizony Bukovi Márton már 1969-ben a totális futballról beszélt! Kitér ugyanis az emberfogás témakörére, ami bizony nem olyan nagyon biztos, hogy magyaros játékelem úgy egyébként sem, de Bukovi ezt is tovább gondolja természetesen!
„Ezúttal még egy kérdésről szeretnék véleményt mondani: az emberfogásról.
Az természetesen nagyon fontos, hogy az ellenfél legjobb végrehajtó játékosa komoly figyelemben részesüljön. De a legveszélyesebbek szoros lefogása önmagában még semmit nem old meg igazán, hiszen lehetőségek, elsősorban a lefogott, veszélyes végrehajtó egyéni képességei alapján a legszorosabb lefedezés ellenére is adódhatnak.
Éppen ezért, az a legfontosabb, hogy azokat figyeljék, azokat akadályozzák, akik a kulcsjátékosokat meg szokták játszani!
Ezeket kell megbénítani, hogy ne kerüljön jó labda — vagy csak ritkán kerüljön — a kulcsjátékoshoz, aki így szinte önmagától kapcsolódik ki a játékból.
Ilyen feladatokkal persze nem a csapat egy tagját kell rendszeresen megbízni, hanem másokat is, így el lehet kerülni azt a veszélyt, hogy valamelyik játékos, mint „lefogó ember” skatulyázódjék be, és alkalmatlanná váljon a feladat ellátására.”
Miről van szó tehát? Mindenki támad és mindenki védekezik! Ezt a mai modern labdarúgás nagy találmányának tartják, de ugyan, hogy lenne az, amikor Bukovi Márton 53 évvel ezelőtt már erről beszélt?
Az más kérdés, hogy akkoriban már nem hallgattak a Bukovi-féle edzőkre…
