“Csak a saját szerszámjával…” – a kubikos

Ez a mesterség nem is annyira foglalkozás, sokkal inkább életformának tekinthető! Hozzá kell tenni, hogy a kubikos a zsellérek, a fölművelő kisebb gazdák, és napszámosok köréből kerültek ki, Jelentős számban pedig akkor választották ezt a mesterséget, amikor a folyószabályozások szintet léptek, és a 19. században már nem kizárólag helyi megoldások szolgálták az árvízvédelmet és vízgazdálkodást, hanem megindultak a nagy, központi tervezésű építkezések a folyók mentén.

Borítóképen: Gátépítés 1890 körül

„Azok a védő töltések, melyekhez képest az avarok híres „győrei” csupán gyermekjátékok lehettek, egész külön néposztályt teremtettek, melynek kenyérkeresete épen e földsánczok építésében állott s áll még jelenleg is. Ezek az úgy nevezett kubikosok” – írja az Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben 1891-es kiadása.

Talán az avarok híres győrei alatt az avar-kori földvárakat érti a szerző, mint amilyet például Pécs-Jakabhegy rejteget, amin az egyik legjelentősebb dunántúli őskori földvár is megtalálható. Sáncának méretei túrázóként is lenyűgözőek; helyenként az 5–10 métert is eléri.

De vissza a 19. századba! Az idézett forrás így folytatja:

Jó részük földmívelő kisebb gazda, zsellér és napszámos, a kinek másnemű foglalkozása is földmunkából áll, melybe tehát úgy bele van gyakorolva, mint más nép talán sehol a föld kerekségén. Mihelyt a tavaszi vetés ideje bevégződött, fölkerekednek és fölkeresik azokat a helyeket, ahol munkát kaphatnak a Tisza, a Körösök, a Béga, a Temes mentén, hol nem ritkán két-három ezer ilyen kubikos dolgozik, több mérföld hosszúságra lépvén el a gátvonalat.

Érdekes látni, — olvassuk egy leírásban — mint mennek az országúton egyik a másik után talicskájukkal, melyen minden szükségest magukkal visznek. Van azon gyékény, jó meleg birkabőrös bunda, ásó, bogrács, fejsze, némi fehérruha, útra való élelem és egy-egy nagy kulacs. Mihelyt megérkeztek rendeltetésük helyére, mindenik külön kunyhót épít magának félig a földben, félig a fölött; a tetőt galyakkal és gyeppel rakják ki.

Munkába rendszerint páronként állanak, vagyis egy-egy darab töltést ketten vállalnak el. A kubikos csak a saját szerszámjával dolgozik, melyre mindig kiváló gondot fordít; az ásó könnyű, fogantyúval van ellátva és folytonosan élesen tartva, mely czélra reszelőt használnak; „erősebb kötésű” kubikosnak még „kengyel” is van az ásóján, hogy annál mélyebbre taszíthassa bele a földbe; a talicska hasonlólag könnyű, de jó mély és nagy térfogatú s annyira meg rakják, hogy az ily munkához hozzá nem szokott két napszámosnak is elég volna fölemelni.

A második munkás a talicskázásnál az által segít, hogy azt elől kötéllel húzza, kivált ott, hol a töltésre egyszerre meredeken kell föltolni. E második munkást tréfásan „csikó”-nak is nevezik. S daczára annak, hogy valamennyi munka között az ily földmunka a legnehezebb, mégis kedvvel és víg kedélylyel dolgoznak. Ének, tréfálódzás és ingerkedés között telik el az idő.

Valóban érdekes, amint a feltűrt, lobogó vászonruha alatt, a római athlétákéival vetekedő izmok és erek erőlködés közben megfeszülnek, kidagadnak. És bámulandó az a rugékonyság és könnyűség, melylyel a földet a legmagasabb töltésre föltolják s a talicskát is megtöltik. A kubikos nem napszámra, hanem csak köbmennyiségre, vagyis kubikszámra dolgozik; innét vették nevüket.

A nagy forróság alatt nem dolgoznak, hanem alszanak, inkább reggeli két-három órakor kezdik a munkát és folytatják délelőtti 10-ig, ekkor délután 4-ig pihennek s újra hozzá fognak és csak a késő éjszaka vet a munkának véget.

Hogy az ily roppant erős munkához folyton meg legyen a kellő erő, természetesen jól és rendesen kell táplálkozniok, mit nem is tagadnak meg maguktól. Szalonna, pörkölt és paprikás, melyet szabad tűznél maguk készítenek el bográcsukban és hozzá bor és kenyér a rendes táplálékuk. Vasárnaponként szétnéznek a szomszéd községekben s bárányt, malaczot, kenyeret, bort és pálinkát szereznek be maguknak az egész hétre.

Minden nagyobb vállalatnál a fővállalkozó köteles barakkot is fölállítani, melyben a húst, élelmiszereket, bort és pálinkát előre megszabott áron mérik. A magyar kubikos azonban csak a legszükségesebbet veszi ott, a többit inkább a falukban szerzi be. Mivel a munka kifizetése jobbára csak havonként történik, azért pénz helyett a vállalkozók időközben utalványokkal, apró czédulákkal fizetik a kubikosokat, melyeket elneveztek „Jancsi bankó”-nak; ezeket a barakkos készpénz gyanánt s teljes értékben tartozik elfogadni.

A magyar kubikosok általán igen józanul élnek és szerzeményüket időről-időre haza küldik. A jó kubikosnak rendes életmódot kell folytatnia, mert különben a folytonos erőfeszítést nem bírja ki. A legjobb kubikosokat Szeged, Dorozsma, Szentes, Szeghalom, Titel, Hadház és általán Csongrád, Békés meg a szomszédos tiszai megyék szolgáltatják. Az alföldi kubikos krajczárig ki tudja számítani napi keresményét és addig nem pihen le, míg a maga elé kitűzött részt el nem végezte. A hét végén keresményét oly pontossággal mondja meg, hogy a mérnök sem tehetné különben.

Az alföldi kubikosok nem csak folyó menti gátakon vagy folyóátmetszéseken dolgoznak, hanem vasúti töltéseken és egyéb árkolásokon is.

Újabban egyes vállalkozók Szerbiába, sőt Németországba is kiviszik őket, mert az kétségtelen, hogy ily jó és ügyes földmunkást talán sehol a föld hátán nem lehet találni.

Ilyenek voltak tehát a kubikosok. Ez a foglalkozás egészen a 20. század közepéig kitartott,- sőt még tovább is! -, de amikor már sikerült kiváltani az emberi erőt gépekkel, akkor ennek a foglalkozásnak leáldozott.