Csakhamar elhallgattat vagy elferdíti szavunkat… Bécs

A Monarchia korához sokan nosztalgikus módon viszonyulnak; az tény, hogy Magyarország fejlődött, megjelentek a nagyvállalatok (vagy legalábbis a majdani nagyok elődei), a századforduló után egyre többen felismerik, hogy a kiegyezés elég „féloldalasra” sikerült, és ami fejlődést mutatott az ország, az is inkább Bécset szolgálta. Elég csak a vámtörvényekre gondolni…

Borítóképen: A kecskeméti Kossuth szobor avatása napján – 1906

És ez nem csak gazdasági probléma volt! Ma már pontosan tudjuk, hogy a gazdasági szerepek önkényes leosztása, és akár ennek erőszakos betartatása mellett a mindenkori császárnak – már jóval a monarchia előtt is! – mindig is érdekében állt Magyarországot a „víz alatt tartani”.

Az Uj Idők című szépirodalmi képes hetilap 1906-os kiadványának 551. oldalán Homonnai Imre rövid cikke bizony rámutat, hogy volt egyfajta kulturális elnyomás, és – ez már mi gondoljuk -, ennek a mai napig megvan a hatása… Íme a cikk:

„Megismerni valakit csak kétféle úton lehet. Vagy halljuk őt magát beszélni (ide értjük a tetteit is, amelyek leghangosabban beszélnek), vagy meghallgatjuk a hozzá legközelebb állónak róla szóló ítéletét.

Mi magyarok a nagyvilágban, sajnos, nem igen jutunk szóhoz (egy francia nyelvű újság kellene!), vagy ha szóhoz jutunk is, csakhamar elhallgattat vagy elferdíti szavunkat a hozzánk legközelebb álló és épp ennélfogva a világ előtt legmérvadóbb — Bécs.

Ez gondoskodott és gondoskodik róla mindenkor, hogy odakint valamiképpen meg ne szeressenek bennünket. Mindenkor alaposan bepaprikázva, balkáninak, nyeglének, műveletlennek, hepciásnak és a többinek tüntet föl bennünket mindenfelé. Ilyen jellemű embernek meg még az utcáját is elkerülik, ha meg ő kerül azok utcájába, hát az ablakot is beteszik, hogy ne is lássák. Legkevésbbé ölelkeznek vele.

Tehát sem nemzeti karakterünk, sem kultúrviszonyaink nem okai a sokfelé tapasztalható ellenszenvnek, hanem egyedül az osztrák nyomtatványoknak, amelyeket az egész világ, mint a magyarokra vonatkozó legjobb, legmegbízhatóbb forrásműveket használ.”

Csak kérdezzük; ennek oka nem lehet, hogy az „oszd meg és uralkodj” elve a Kárpát-medence népei szintjén, és/vagy az, hogy például Rákóczi jó kapcsolatot tartott fenn a franciákkal, netán az, hogy a császároknak a német területekkel is voltak terveik?

Ezek csak kérdések, de az minden esetre elgondolkodtató, hogy egy olyan korban, amikor egyébként gazdasági és kulturális értelemben is fejlődött az ország, mégis voltak, akik nem voltak elégedettek a helyzettel!