Döcögős indulás után jött „Mexikó”: DIGÉP, 1. rész
A Diósgyőri Gépgyárról a következőket írták 1990-ben: „Termékeik 1949-ben lépték át első ízben az országhatárt. 1963-ban a DIMÁVAG-ot, a Nehézszerszámgépgyárat és a Könnyűgépgyárat összevonták, így alakult ki a jelenlegi Diósgyőri Gépgyár. A magyar gépipar egyik legnagyobb vállalatánál az elmúlt 10 évben jelentős beruházások valósultak meg. Gyártmányaikat több mint 50 országba exportálják.”
Borítóképen: A diósgyőri állami vasgyár ~ 1939
Ma mit tudunk a DIGÉP-ről? Azt, hogy nincs… És talán sokan már nem is emlékeznek rá, pedig valaha a magyar gépgyártás egyik vezető üzeme volt! Sajnos a történet mindig ugyanaz: valamikor a ’90-es évek környékén egyszercsak kiderült: nem jövedelmező, nem nyereséges a termelés.
Ennek okait nem firtatjuk, de tudjuk, számtalan magyarázat van arra, hogy miért és hogyan szűntek meg az egykori nagy magyar vállalatok. Miután azonban változtatni nem tudunk, csak a tényt, a megszűnést tudjuk rögzíteni, ezért nem maradt más, mint hogy ezen vállalatok történetét megőrizzük legalább az emlékezetnek.
Történetünk igencsak messzire vezet vissza, hiszen a diósgyőri vaskohászat 1771-ig vezethető vissza, mikoris Fazola Henrik megépíti az első vaskohót – akkor még Ómassán.
Hogy jön ez most ide, hiszen nem a Diósgyőri Vasgyárról van szó. Nos, majd kiderül, hogy bizony nagyon is fontos! Ómassán 1814-ig működött a gyár, aztán – hely hiánya okán – Újmassára költözött az immár kibővített üzem, ami bizony szerepet vállalt a Szabadságharcban, pedig a Bükkben nem folytak harcok, a terület nem volt érintett!
Az 1849 januárjában Pestre bevonuló osztrák sereg nyomában járó császári kormányzat szinte egyik első intézkedéseként felszólította a gyárat, hogy szakítson meg mindenféle kapcsolatot a Debrecenbe menekült kormánnyal. Az akkori gyárvezető, Ámon Károly „betegsége” okán a gyárat akkor már 75 éves Fazola Frigyes (Henrik fia) képviselte, aki kerek-perec megtagadta a felhívásban foglaltakat!
Miért volt a felhívás? Nos, a gyár már a Napóleoni háborúk idején is kitűnő szuronyokat gyártott a birodalmi seregek részére, ezért aztán a császáriak vagy tudták, vagy sejtették, hogy mi készül…
Márpedig az készült, hogy a magyar kormány számolt a gyárral, mint komoly hadigazdasági tényezővel, és 1849 közepén már nagyban működött is a szuronygyártás! Méghozzá elég elképesztő mennyiségben… ugyanis tudjuk, hogy Szemere Bertalan intézkedést sürgetett, hogy a napi 125 darabos termelést emeljék fel legalább napi 400-ra!
A Szabadságharc történetét ismerjük, Fazola Frigyes, illetve a fegyvergyártás pedig azért került említésre, mert a környéken vele indult a fegyvergyártás.
És hogy jön ide a fegyvergyártás? Ez is kiderül! Magyarországon az 1860-as években az akkor fellendülő vasútépítéshez nem volt elegendő sín, így egy gyár építését tervezték el, mert Újmassán sem volt elegendő hely. Itt 1867-ig folyt a termelés, az új gyár, a Magyar Királyi Vasműhivatal (igen, ez már állami vállalatként jött létre!) telepén pedig 1870-re készült el a nagyolvasztó.
Diósgyőrben aztán kiváló termékek készültek, a sínek mellett igen jó minőségű szerszámacélt is készítettek, de sok más terméket is gyártottak. Az állam 1880-ban összevonta két gyárát, és így jött létre a „M. Kir. Államvasutak Gépgyárának és a Diósgyőri M. Kir. Vas- és Acélgyárak Igazgatósága, Budapesten” nevű vállalat. Ma azt mondanánk, hogy a MÁVAG és a Diósgyőri Vasgyár egyesült.
Itt készült az Erzsébet híd 60 tonnás horgonytartója és lánctagjai is!
Az 1900-as évek első pár évében aztán csökkent a vasútépítések lendülete, és élesedett a konkurenciaharc: ekkor jött létre a RIMA… Ez sajnos többezres elbocsátásokat vont maga után 1905 körül, ami igen nehéz helyzetbe hozta az addig a gyárban dolgozókat és természetesen családjaikat. Erre az időre tehető, hogy megjelenik a fegyvergyártás, amit egyrészt a Monarchia fegyveres erőinek fejlesztése indokolt, másrészt csökkentette az elbocsátással veszélyeztetett dolgozók számát.
A lövedék- és fegyvergyártás évről évre egyre nagyobb részesedéssel szerepelt a termelésben. 1907-ben például a kiszállított lövedékek száma 129 189 volt, majd, miként a korabeli jelentés büszkén írja: „1909. deczember 23-án a milliomodik lövedék elszállíttatott”!
És ez a tendencia fennmaradt a későbbiekben is, mígnem 1915-ben elkezdték egy új gyártelep létesítését, amit immár kifejezetten fegyvergyártásra kívántak létrehozni.
A DIGÉP elődje tehát fegyvergyártásra jött létre! A telepet a vasgyár nyugati részén építették fel, de a háború végéig itt igazán nem folyt termelés (fegyvert gyártottak, de a régi helyén, a vasgyárban), de volt nagyobb baj is! A gépek nagy részét a román csapatok hadizsákmányként elszállították…
Érdekesség, hogy a különböző egységek – miután eleve hadiüzemként hozták létre a háború alatt – kódneveket kaptak, és nem az ott zajló tevékenységek után nevezték el azokat. Így volt itt „Mexikó”, „Ázsia” és „Afrika” is!
Ekkor még nem beszélhetünk két gyárról, csak két telepről – hiszen azonos vezetőség alatt, azonos szervezetben foglalkoztatták a dolgozókat -, ezért ekkor alakult ki a vasgyárra az „Ógyár, a fegyvergyárra pedig az „Újgyár” elnevezés. A háború után a kohászatból átköltözött még a kovácsüzem, a hőkezelő és a mechanikai megmunkáló részleg is. Az energiaszükséglet megkívánta, hogy először a nyugati villamos erőműt indítsák be, míg a kovácsműhely, a lövegüzem és a hőkezelő részleg építkezése csak 1924-ben fejeződött be.
Az új gyár önálló egységként működött mintegy 800 dolgozóval, de a központi igazgatóság alá tartozott. Az Ógyárból (hivatalos neve ekkor Diósgyőri Vas- és Acélgyár volt) a „C” gyár berendezései és munkásai 1930–1931-ben költöztek át az Újgyárba, neve ott „D” gyár lett. Ezzel fejeződött be voltaképpen az Újgyár teljes üzembe állítása.
A „D” gyár egészen 1944-ig ágyúgyárként működött, és a MÁVAG fővárosi központi igazgatósága alá tartozott. Az üzemet a háborús konjunktúra miatt fokozatosan bővítették, fejlesztették, és az ország egyik legnagyobb nehézgépgyára lett.
A gyár termékei között megtalálhatók voltak a svéd Bofors licenc alapján gyártott 80 milliméteres légvédelmi lövegek, tábori tarackok, a Böhler-féle tábori lövegek, a hegyi lovassági lövegek, és emellett gőzmozdony- és hajóalkatrészeket, forgattyús tengelyeket és polgári termékeket is gyártottak. 1938-ban a Bofors lövegeket már Európa számos országába exportálták (Egyesült Királyság, Kína, Finnország, Lettország, Olaszország).
Az olasz megrendelések kitétele ráadásul az volt, hogy a gyárnak be kellett tanítani az ottani katonákat a gépágyúk kezelésére, karbantartására, a lövések végrehajtására is!
Mondhatnánk: ezen a ponton bukik meg a bevezetőben idézett 1990-es Tények könyve, ugyanis már a második nagy világégés előtt is termeltek exportra a gyárban! Ahogy vesszük… Mondjuk azt, hogy a tények kissé furcsa tálalásának vagyunk tanúi, ugyanis az idézett mondat csak úgy igaz, hogy immár önálló vállalatkén (1948-tól egy ideig DIMÁVAG Nemzeti Vállalat néven) tényleg 1949-ben exportálhattak, addig ugyanis a MÁVAG budapesti kereskedelmi igazgatóságán keresztül történtek az értékesítések.
De addig még el kellett jutni! A tervezett termelés szintjét csak 1931-re érte el a gyár miután felszereléseit, gépet korábban elvitték… Ehhez képest 1938-re a ’34-es termelés háromszorosára növekedett a produktum, az Újgyárnak 6500 dolgozója volt, és több, mint 1.000 gépet használtak az üzemben.
A lőszersajtoló egység a kovácsüzem északi oldalán épült. A 36 külön épületre bontott lőszerüzemet biztonsági okokból, az árvízvédelmi gátakra emlékeztető, trapézszelvényű földgátak közé építették a gyár nyugati részén. Az egységeket vasútvonal kötötte össze. Az üzem fedőneve „Ázsia” lett. A lőszerraktárak a gyár erdőbe benyúló részére kerültek, a „Mexikó”-völgy „Afrika” kódnevű helyére.
A termelés fokozott tempóban folyt, és feltehetően ennek is köze volt a 17-es pavilonban, 1943. május 28-án bekövetkező nagy erejű robbanásnak. Tíz dolgozó meghalt, húszan megsebesültek.
1944 októberétől egyes egységeket nyugatabbra telepítettek, ami a géppark egyharmadát érintette. A harcok 1944 december 3.-án érték el a területet, komoly károk keletkeztek, de már december 10.-én megkezdődhetett a termelés az épen maradt csarnokokban. Ekkor a dolgozói létszám 1.100 körül volt.
Bár a történet közvetlen folytatása sejthető, de érdemes elolvasni a gyár további történetét is!
