Dózsa György párviadala

Hej, de szép mező a vracsai mező! Magyar vitéz vére, török katona vére öntözte annak minden virágszálát. A szép, virágos mező ott terül el Nándorfehérvár mellett, s amikor békesség volt, a magyarok kaszálták a füvét, de ugyan mikor volt ott békesség? Mert a török nem fért a bőrébe, és Szendrő várából mindig lecsapott, hogy kárt tegyen a magyarnak.

Borítóképen: Dózsa György – Madarász Viktor olajfestménye a Délmagyarországi Történeti és Régészeti Múzeum-Társulat Temesvári múzeumában. A Szépművészeti Múzeum 2542. lelt. számú letéte. Róna temesvári fényképész fényképe (https://commons.wikimedia.org)

No de a magyarokat sem kellett félteni! Nem bizony, de még a székelyeket sem, mert a magyarokkal együtt vitézül védelmezték Nándorfehérvárt, helyt állottak a vracsai mezőn is. Egyszer a nagy hírű Ali basa, a török lovasok legerősebb vitéze, nagy csapattal kivágtatott Szendrő várából, és a vracsai mezőn elkezdett kiáltozni:

Hej, magyarok! Ide elém, aki bátor! Jöjjetek ki a várból, ni a mezőn válik meg, ki a legény!

Nem kellett ezt kétszer mondani. Egy kis csapat hamar felkészült, és a székely Dózsa György vezetésével kivágtatott a vár kapuján. Már-már összecsapott a két csapat, de akkor megszólalt a török vezér:

Nem úgy, magyarok! Csapatostul a lúd is bátor. Egy vitéz vívjon meg mindenkiért. Ki mer énvelem szembeszállni?

Zúgtak-morogtak a magyarok, zúgtak-morogtak a székelyek is, de nem volt annyi lelkűk s istenük, hogy a nagy erejű Ali basával szembeszálljanak. Amikor a basa látta, hogy a magyarok egyre haboznak, egyre késlekednek, csúf szavakat mondott, gúnyolta, ócsárolta a ma­gyarokat, de még a székelyeket is. Addig-addig ócsárolta, míg Dózsa György megelégelte a csúf szavakat, kiugratott a középre, és azt mondta:

Elég a szóból, ebhitű törökje! Megvívok én veled az én Jézusomért!

Mindjárt kijelölték a magyar meg a török igazlátókat, ők ügyelnek arra, hogy a párviadal rendben folyjon; el is igazították a két lovast az akkori szokás szerint. Amikor az eligazítás megtörtént, a lovasok megfordították pa­ripájukat, és szép lépésben a mező szélére lovagoltak, úgy álltak fel egymással szemben. Az igazlátók jelt adtak.

Ebben a pillanatban a lovasok megsarkantyúzták paripájukat, és megindultak egymással szemben. Surrogott-burrogott a levegő, amerre vágtattak, s hát egyszerre nagy csattanással összecsaptak. A két vitéz lándzsája miszlikbe szakadt, de egyik sem tudta a másikat kivetni a nyeregből. Ekkor Dózsa kardot rántott, Ali basa is kihúzta görbe kardját.

Úgy összecsaptak, hogy a két kard szikrát vetett. A második összecsapásban Dózsa megsebesítette a törököt, végre harmad­szorra úgy odavágott, hogy Ali basa ájultan fordult le lováról.

Abban a szempillantásban Dózsa leugrott paripájáról, és a törököt egyetlen csapással lefejezte. A díszes fegyvereket mind magához vette, mert ez mint zsákmány őt illette, aztán ismét lóra pattant, és visszavágtatott a várba. Utána vágtattak a magyar és a székely vitézek is.

Mire a török észbe kapott, vége volt a viadalnak, vége Ali basa életének, de még a török dicsőségnek is.

Szerémi György nyomán