Dukátus: Királynevelde, vagy pártütők intézménye?
A 950 körül a Bulcsú harka* vezetésével 948 körül VII. (Bíborbanszületett) Kónsztantinosz bizánci császárnál járt magyar követségre hivatkozva a császár fiának, a leendő II. Rómanosznak írt, „Birodalom kormányzásáról” szóló művében azt írja, hogy a hét magyar törzs fölött a vezérlő fejedelem, Árpád, a három csatlakozott kazár (helyesebben kabar) törzs fölött a fejedelem legidősebb fia, a trónörökös, Levente uralkodott 895-ben.
Borítóképen: Dukátus
Ez a fajta hatalmi struktúra türk hagyományra megy vissza, miszerint a „trónörökös” állt a törzsszövetséghez csatlakozott népek élén, akik általában az előörs, elővéd, határvédelem feladatát töltötték be. Minden valószínűség szerint azt szolgálta, hogy a törzsszövetség magját fokozottan óvja, hiszen a külső támadásokkal első vonalban a csatlakozott törzseknek kellett felvenniük a harcot, de arra is jó volt, hogy a „trónörökös” gyakorlatot szerezzen az állami ügyek, valamint a harcok megvívásában is.
Így amikor tényleg átvette az uralkodói méltóságot – már felkészülten látott neki feladatai elvégzéséhez, az „oktatás” már megtörtént. Ez a gyakorlat tehát a folytonosságot hivatott biztosítani.
Az már egy más kérdés, hogy a „trónörökös” nem feltétlen az éppen aktuális uralkodó vér szerinti gyermeke volt, de cikkünk most nem az utódlásnak ezen témájával foglalkozik. Magyarországon ezeket a népeket – kabarok, besenyők, székelyek stb. – ezért a határok mentén telepítették le, és itt találhatók a dukátus nem összefüggő területei is.
A herceg (dux) elnevezése a kora Árpád-korban úr volt, míg a fejedelemé nagyúr.
A kabarok településterülete Magyarországon Nyitra tágabb környékén a Vág, Nyitra és Garam völgyére kiterjedő, Biharországban – amibe beleértendő a későbbi Bihar vármegye területe mellett a Nyírség is – délen a Fehér-Köröstől északon a Tiszáig terjedő terület volt. A fekete magyaroké délen az Al-Duna mellett a Tiszától a Karasig terjedő terület, a későbbi Keve vármegye és Krassó vármegye területe. Ez a három tömb alkotta a trónörökös kormányzati területét, amelyekhez Koppány idején Somogyország, a Dráván túl a Száváig terjedő Somogy csatlakozott.
A dukátus tehát az ország olyan részeiből állt Szent István korában és után is, amelyek inkább a határvidékeken voltak, és itt az uralkodó utódja gyakorolta a hatalmat (feltétlen hűséggel az uralkodó irányába!), míg a király (I. Istvántól) a király az ország többi részé kormányozza.
Ez nem volt területi megosztás, ilyen először csak először csak I. András és I. Béla között jött létre, a dukátus ura feltehetően a „napi ügyek” tekintetében élvezett a királlyal azonos jogokat, alapvetően a trónörökös is a király alattvalójának tekintendő.
Látni kell, hogy a dukátus intézménye egy fontos eleme a hatalomgyakorlásnak, ugyanakkor az úr és a terület különleges jogállása miatt könnyen bajok forrásává is válhat!
I. Béla és I. András történetét az I. Béláról írt cikkünkben mutattuk be:
A dukátus több herceg kezében pártütések forrása lett, ezért Könyves Kálmán 1107-ben megszüntette. II. László még egyszer felújította a régi típusú dukátust, és azt öccsének, IV. Istvánnak adta.
A 13. században is tovább élt a dukátus, de – az előzmények ismeretében igencsak meglepő formában! – ezúttal az ifjabb királyság intézményében. Az ifjabb királyság annyiban különbözött a dukátustól, hogy itt tényleges területi elkülönülés történt; azaz teljes királyi jogkört jelentett teljes saját kormányzattal (nádor, stb.), birtokadományozási és pénzverési joggal.
Az ország formálisan még ekkor sem szakadt ketté, az ifjabb király (rex iunior) elfogadta a király (rex senior) főségét és amikor a trónt örökölte, akkor az ifjabb királyság azonnal meg is szűnt.
Az ifjabb királyság intézménye tehát még a dukátusnál is komolyabb fegyver lehetett azon trónörökösök kezében, akik nem akarták kivárni sorukat (az aktuális uralkodó halálát), hanem pártütést akartak végrehajtani, hiszen ehhez megfelelő jogi és pénzügyi hatalommal is rendelkeztek…
Az a helyzet tehát, hogy egyes Árpág-házi királyaink tehát nem gyakoroltak korlátlan hatalmat a teljes ország felett, amennyiben az ifjabb királyság lehetőségével éltek, és várható utódjuknak átadták az ifjabb királyságot!
Az intézmény V. István halála után szűnt meg, ami nem véletlen! IV. Béla fia ugyanis – ambiciózus trónörökösként – kivonta magát édesapja fennhatósága alól (értsd: nem fogadta el a király főségét!), és az 1260-as években kvázi szuverén uralkodóként kormányozta az időközben jelentősen megnövekedett dukátus területét.
A helyzet odáig fajult, hogy a hataloméhes trónörökös az 1265-ös isaszegi csatában döntő vereséget mért édesapjára, és elismertette különleges jogait, ezért azonban később súlyos árat fizetett…
Ezzel együtt csak annyi történt, hogy a dukátus, avagy ifjabb királyság területén elismerésre került hatalma, ami megegyezett a királyi hatalommal, azaz – ha úgy tetszik – az ország két részre szakadt, ugyanakkor 1270-ben IV. Béla halála után V. István lett a király, de sokáig nem regnált, ugyanis 1272-ben – az akkori zavaros viszonyok közötti viszályok során – meghalt.
Kun László követte a trónon, na meg a feudális anarchia… Ezek után soha többet nem került elő – legalábbis a korábbi formában biztosan nem! – a dukátus, főleg nem pedig az ifjabb királyság.
Ezzel együtt úgy gondoljuk, hogy ez a fajta intézmény mintha nem kapott volna megfelelő figyelmet, pedig – mint fentebb láttuk – a Magyar Királyság történelmében játszott szerepe nem elhanyogolható!
*harka: Avagy horka, esetleg karha szintén Bíborbanszületett Konstantinnál karkhasz (καρχας) szerint a magyar törzsszövetség harmadik legmagasabb méltósága volt a nagyfejedelem és a gyula után. A tisztég a Gesta Hungarorum-ben is megjelenik, de egyes vélemények szerint ekkor már keveredett a személynév és a méltóságnév, így egyes vélemények szerint nem egyértelmű, hogy Anonymus is ugyanarról ír, mint a bizánci császár.
