Egy életben a magyar automobilizmus kezdetei: Reiman Gyula – 4. rész
„Az autótaxi ügye végre valahára közel jutott a megvalósulás stádiumához. Örvendetes ez nemcsak fővárosunk nyomorúságos közlekedési viszonyainak megjavítása érdekében, hanem a magyar automobilipar fejlődése szempontjából is bizonyára nagymérvű haladáskezdetét jelenti.”
Borítóképen: A Reiman Gyula cég standja. Rába, Renault, Rolls-Royce, Delage – 1925
Az előző rész:
És ekkor indult el a hosszútává hazai túraautózás:
Az idézet szintén Reiman Gyulától származik, méghozzá 1913 májusából. És hogy, hogy nem, éppen MARTA bérautókkal kezdődött meg Budapesten a taxizás (aminek ugye képviseletét a Reiman és Bárdi fémjelezte Royal Automobil Garage Részvénytársaság látt el):
Még ebben az évben történt, hogy a Royal szerződést kötött a Renault-val, és ennek eredményeként nevét is megváltoztatta; az „új” vállalat neve Magyar Renault Kereskedelmi Rt. lett. Nem tudni, hogy ez mennyire volt jó döntés, ugyanis a háború kitörése nem igazán kedvezett a francia autók forgalmazásának az akkor éppen a másik oldalon álló Magyarországon.
Nem tudni pontosan, de ez lehetett az oka annak, hogy Reiman és Bárdi együttműködése a háborús évek alatt megszakadt.
A háborús évek alatt egyre fontosabbá váltak a teherautók – ezúttal persze sajnos nem haszongépjármű mivoltuk miatt… -, illetve azok karbantartás, és ennek segítése érdekében az Automobil Club tagjai is igyekeztek segítséget nyújtani. Volt, aki gépeit, szerszámait ajánlotta fel, Reiman pedig műhelyével járult hozzá a katonai teherautók karbantartásához. Ekkoriban a járműiparban volt egyfajta háborús konjunktúra, ami – sajnos csak átmenetileg… – egyes vállalkozásokat jelentősen megerősített:
A karbantartás már csak azért is igen fontos volt, mert ugyan a MARTA – akkor már a Mercedes irányítása alatt – ugyan kiváló teherautókat készített, de ez nem volt elég, ráadásul ezeknek többségét külföldre is szállította a német tulajdonos… A helyzet leírására egy Reiman idézet ebből az időből:
„Teherautomobilok beszerzése a háborús viszonyok következtében igen nagy nehézségekbe ütközik. Reiman Gyulacég (V., Gizella tér 3.) mindazonáltal több különféle teljesen új és fölszerelt automobilt szállíthat.”
Ilyen körülmények között nem volt más választás, Reiman kénytelen volt az éppen az általa kritizált termékkör felé fordulni, és felvette kínálatába a genfi székhelyű Pic Pic (Piccard Pictet) luxusautókat, amelyektől azt remélte, hogy az egyre inkább akadozó teherautóbeszerzések miatti veszteségeit legalább részben behozzák.
A katonai gépek szervizelése ugyan nem termelt nyereséget, de elismerést hozott:
„Az önkéntes katonai automobil-javítóműhely feloszlatása alkalmából Nagyságodnak, mint ezen intézmény alapítójának, a cs. és kir. hadügyvezetőség érdekében kifejtett igen eredményes, önfeláldozó működéséért és kiváló áldozatkészségéért, a legfelsőbb szolgálat nevében, a hadügyvezetőség köszönetét és elismerésétfejezem ki.”
Ebből kiderül, hogy csak 1916-ra sikerült kiépíteni azt az állami infrastruktúrát a katonai közúti járművek karbantartására… A helyzet tehát úgy áll valamivel több, mint két évig, hogy azt a kevés teherautót sem tudta az állam önmaga karbantartani, amit ki tudott állítani a harcokban…
1917-re már egyértelműen a svájci gyártmányokra helyeződik a hangsúly, hiszen nagy valószínűséggel a Renault-ók beszerzése teljes mértékben ellehetetlenült… Egyebek iránt igen érdekes, hogy az alábbi hirdetésben már nem szerepel cégnév, Reiman Gyula saját nevén hirdet:
Persze ez lehet, hogy csak egy jogi kérdés volt, mert a Renault-t is tartalmazó cégnévvel lehet, hogy a francia gyártó is megszabhatott olyan feltételeket, ami miatt más márkákat a vállalat nem forgalmazhatott. Itt most egy kis kitérőt kell tennünk; Reiman tehetős volt, így voltak termőföldjei is, melyet bérben műveltetett. Ez egy hirdetésből derült ki:
1917 még a háború éve, de az újságok arról számoltak be, hogy ugyan a Renault-val való kapcsolat megszakadt, de Reiman már a háború utáni időkre való felkészülés jegyében a Gizella téren található alkatrész-lerakatát jelentősen bővítette, és az Aréna út 50. szám alatt egyik legnagyobb garázsára hosszabb időre bérleti szerződést kötött.
Jól mutatja, hogy Reiman hitt a háború végében és egyfajta békés átmenetben (sajnos nagyot tévedett…) az a tény is, hogy 1918 márciusában – 11 másik cég képviselőjével együtt – megalakította a Magyar Automobilkereskedők Országos Egyesületét. Tévedésére a következő, szintén tőle vett idézettel világítunk rá 1921-ből:
„Egy kiállítás rendezésének véleményem szerint nincs létjogosultsága; az üzlet pang, el vagyunk zárva szomszédainktól, és ha e körülmények nem is állnának fenn, akkor sem hinném, hogy a Balkán országokból, avagy az elszakított országrészekből nagyobb számú vevőre számíthatnánk.”
De most még nem tartunk itt. Ott tartunk – 1918 márciusában vagyunk -, hogy az Aréna út 50. szám alatti garázs fejlesztése egy újabb névváltozást is hozott a közben újra Automobilkereskedelmi Rt. néven futó vállalkozás életében. Ekkor hozta létre a Reiman Garage Rt.-t!
A háború utolsó napjaiban – amikor Magyarországon már nem voltak harcok – Reiman újra felveszi a kínálatba a Renault-t, és – totálisan jellemezve a kort! – gumipótlókat is kínál!
1920-ra megjelennek a kínálatban a Benz személyautói is, illetve már kaphatók Reimannál a Goodrich gyár gumiipari termékei. A háború végét követő nagy felfordulás idejéről nincsenek különösebb hírek Reimanról. Ha csak erre támaszkodunk, azt gondolhatjuk, hogy nem történt vele, illetve vállalkozásival komolyabb baj, de látni kell, hogy ha személyesen nem is érte semmi, az általános gazdasági környezet nyilván komoly veszteségeket okozott.
A háború után a Király Magyar Automobil Club 1922-ben tartotta meg első önálló kiállítását, amit árumintavásárral egybekötve tartottak meg, de a helyzet korántsem volt jó… Ennek illusztrálására egy idézet Reiman Gyulától:
„… a jelenlegi körülmények, behozatali és devizanehézségek, a bizonytalan helyzet stb. igen megnehezíti egy autókiállítás rendezését. Tevékenységünk legnagyobb részét, mint már említettük, azon küzdelem foglalta le, melyet a kereskedelem-ellenes intézkedések állandó sorozata ellen kellett kifejtenünk.”
Ezekben az időkben a kereskedelmi korlátozásokat nem csak a háborúban vesztes félre mért kedvezőtlen szabályok mérték az országra, hanem a hazai szabályozás is korlátozta a szabadkereskedelmet, ugyanis az ország anyagi helyzete nem engedte meg, hogy az igényeknek megfelelő mennyiségben hozzanak be járműveket (ami az egyébként is alacsony szintű tőkeellátottságot rontotta), na meg igyekeztek támogatni a hazai ipart különböző vám- és adóintézkedésekkel. Erre világított rá Reiman egy hozzászólásában, melyet az új adók kivetése kapcsán engedett meg:
„A kereskedelemügyi miniszter és pártja még ma is abban a téves felfogásban van, hogy az autó luxuscikk. Ez pedig tévedés és érthetetlen, hogy a huszadik században e tévedésre még figyelmeztetni kelljen. Mert nem nevezhető például luxusnak, ha a városvégén lévő gyár igazgatója autón megy ki a gyárába, mert ezáltal tetemes időt takarít meg, ami az üzemnek s közvetve a köznek is érdeke.”
Ez a megszólalás akár lehetne Reiman Gyula hitvallása is; az autó, a közúti járművek nem luxuscikkek, hanem elsősorban közszükségleti termékek, még ha vannak is luxusautók, a hangsúly inkább a haszongépjárműveken van – helyesebben lenne…
Mert bizony aztán a történet teljesen más irányt vett. De ez már a következő rész tartalma.
