Egy elfelejtett magyar (?) monda nyomában – László Gyula nyomán
„Megjegyzések a nagyobbik csernyigovi ivókürtről. <…> A két ezüstdíszű ivókürt képszalagját elsőnek Tolszoi-Kondakov Dél-Oroszország régiségeinek bemutató kötete tette közzé, különösen miután a kötet francia fordításban is megjelent. Ez az összefoglaló mű tárta először a kutatók és az érdeklődők elé azt a művészetet, amelyet a szkíta kortól kezdve később „nomád művészet” néven emlegettek.”
Borítóképen: Csernyigovi ivóedény
László Gyula így vezeti be tanulmányát, melyben megmutatja, hogy a téma kutatói – vélekedése szerint – meglehetősen egyoldalúan mutatták be a tárgyakat, így helytelen következtetéseket vontak le. A továbbiakban őt idézzük:
A steppei művészet mellett, a későbbi időkben Skandináviában a későrómai és germán művészet ötvözetében alakult ki a normann művészet. Ebben az ábrázolt mondák, mítoszok szalagfonatokkal átfont, erősen vonalas képekké váltak, térkitöltésük nem annyira szalagszerű, mint inkább az adott területen szétszórt állat- és emberábrázolás az uralkodó.
László Gyula
Elemi iskoláit Kőhalomban és Kolozsváron végezte, 1928-ban Budapesten érettségizett. A Magyar Képzőművészeti Főiskolai tanulmányait 1933-ban végezte el. Tanárai közt olyan neves művészek voltak, mint Rudnay Gyula, Réti István, Csók István, Glatz Oszkár, Lyka Károly. Művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot hallgatott. 1935-ben a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt dolgozott a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban, valamint a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornokként. Később a Múzeumi Központban előadó lett, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője.
Tanulmányúton Londonban, Rómában, Párizsban és Firenzében járt. 1938-ban megkapta a Harriseion-ösztöndíjat, mintegy fél évig volt lehetősége Görögországban, a görög és a bizánci művészeteket tanulmányozni. 1940–1949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár. Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett. Ezenkívül kortársairól mintegy 600 portrét rajzolt és festett. Megtanulta a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést is. Miután visszatért Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállítások ügyeivel foglalkozott, 1957 és 1980 között a budapesti tudományegyetem tanára, tanszékvezetője volt. 1980-ban nyugdíjba vonult.
Az 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, majd a szvidéri-elméletként ismertté vált eredet-elméletet.
László elutasította a történeti nyelvészek kis létszámú, etnikailag többé-kevésbé egységes közösségről, uráli/finnugor nyelvű ősnépességről, és az e nép által lakott, viszonylag kompakt és jól körülhatárolható őshazáról szóló elképzelését. Meglátása szerint a régészet és a néprajz nyújtotta tapasztalatok alapján ilyen, kis területen sűrűn élő, primitív néptömeg elképzelhetetlen, mert a halász-vadász-gyűjtögető fokon egy kisebb család eltartásához is igen kiterjedt terület szükséges, méghozzá folyópartokon és tópartokon, mert az erdő csak korlátozottan szolgál forrásként. Példája szerint a mai obi-ugorok kis települései is 20-30 kilométerre vannak egymástól.
E két művészet az érintkezési területén sajátosan keveredett. Árpád magyarjainak kialakulása éppen erre a földrajzi sávra esett. Ezt a sajátságot jó érzékkel ismerte fel a nagyérdemű Fettich Nándor, aki éppen a csernigovi ivókürtökkel kapcsolatban így ír:
„A két csernigovi ivókürt művészete jól kiegészíti egymást: a nagyobbik művészete ugyanazt fejezi ki figurális motívumokkal, mint a kisebbiké növényi motívumokkal. Az előbbi északi tendenciát, az utóbbi keleti tendenciát mutat, a kisebbik kürtön szalagfonadék, a nagyobbikon a tarsolylemezek palmettái.”
Továbbá:
„a jobb szélső emberalak haja olyanféle, mint a beregszászi ezüstdíszítmény felső részén látható szalagfonat.”
A kürtök művészetét a tarsolylemezekével együtt dél-oroszországi készítménynek tartja. Szerinte tehát a jobboldali vadász hajfonata egyszerű szalagmotívum. Valamivel közelebb jár a lényeghez B. A. Rybakov, aki a hajfonatot úgy ítéli meg, hogy a vadász kislány lenne.
Úgy látszik, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy például a honfoglalók borotválták fejüket és fonatba fűzött varkocsokat viseltek. Íme néhány idézet:
„A jobboldali vadász haja vastag kettősfonatban csüng le halántékán, feje azonban nincsen borotválva. A baloldali vadász hosszú, nyakig érő, fésült hajat visel, tegeze nincsen, íját jobbkezében tartja s az egyik (kilőtt) nyílvessző ahelyett, hogy az állatok felé repülne, vissza, a vadász felé tart, egy másik keresztbefekszik, a harmadik pedig (a levegőben) kettétörött…
… aligha hisszük, hogy a szörnyetegek elleni vadászat egy mindennapos vadászat egyszerű ábrázolása lenne. A magyar csodaszarvast sem fogja a nyíl…
A csernigovi vadászjelenet gyökerei a szkítákig nyúlnak. A két kor közti hatalmas időben másutt is megtaláljuk a jelenet változatait…
… az űzött vadak csernigovi rémalakjai szinte kínálják a keresztény értelmezés számára az erény és bűn harcát. Hogy mi lehetett a jelenet eredeti tartalma, csak sejthetjük…
Az ivókürt fejedelmi személy számára készült… Bizonyára a Hunor és Magyar monda eredetileg nemcsak a ránk maradt jelenetet tartalmazta, hanem a kalandok sorát. Ezek valamelyikét ábrázolja a mágikus vadászat.”
Megtörtént tehát a szakítás a tisztán stílusjegyek alapján történt régészeti osztályozás és a jelenet egykori tartalmának kiderítésére való törekvés közt. Ezeket a fejtegetéseket Fettich Nándornak is jól kellett ismernie, hiszen ő írt kimerítő bírálatot a könyvről. Mégis, a zempléni sírról írt könyvében ő egy szóval sem tesz említést róla, és semmivel sem indokolható jelentést tulajdonít a csernigovi jelenetnek.
Megfogalmaz valamiféle „mély értelmet”, ami bámulatra indítja az olvasót. Ő a jelenet lényegét az összakapcsolt, nagyméretű, szárnyas griffekben látja. Megállapítása, hevenyészett magyar fordításban:
„A csernigovi ivókürtön kereszteződnek a griffek szárnyai, az egyik részen meanderszerűen, a másik részen ez a jelenség hiányzik, itt a két szárny spirálisan egyesül. Az ősrégi spirális meander a földistennő jelképének változata, míg a spirális — köztudottan — a napisten jelképe.”
A magam részéről azzal szeretnék az ivókürt vadászatának megfejtéséhez hozzájárulni, hogy megkísérlem „leolvasni” a jelenetet. Számomra világos, hogy a jelenet középpontjában a két, egymásnak háttal álló vadász állott. A körszalag ellenkező oldalának közepén pedig a farkukkal egymásba kapaszkodott két csodalény állt. Kettévágtam tehát az eddig közölt fényképet és ennek a felismerésnek jegyében ragasztottam össze:
A két vadász két néphez (törzshöz, nemzetséghez) tartozott. Erről tanúskodik például hajviseletük. A baloldali haja rövidre vágott, fésült haj, a másik dús hajából pedig kettős fonat csüng alá Viseletük is különbözik, a baloldali combjai kilátszanak ruhájából, a jobboldalinál takartak a combok. A jobboldalinál nomád tegez van, a baloldalinak nincsen tegeze.
Ezt a két vadászt, akiknél csak a visszacsapó íj formája közös, az eddigi közleményekben a képszalag jobboldali végén ábrázolták, ami értelmetlen, mert akkor a jobboldali vadásznak nincsen mire feszítenie az íját! Most egy fontos mozzanat: a megfutamodó vadász három nyilat lőtt ki, az egyik visszapattant és feléje tart, a másik keresztbefordult, a harmadik pedig eltörött a levegőben!
A három nyílcsúcs közül kettő rombusz alakú nyílhegy, a harmadik fecskefarkú. Ezek a nyílformák mind jól ismertek Árpád magyarjainak hagyatékában.
A baloldali vadász előtt a következő állatképei láthatók: kiterjesztett szárnyú sas-szerű lény, bóbitával és hosszú állal, két szárnyát két szép palmetta koronázza, mintha egy kis kígyóba harapna. Következik egy előreugró, fejét hátravető ragadozó, palmettában végződő nyelve áthurkolódik a sasmadár szemöldökszalagjába. Tátott szájában két nagy agyar látható. Mindkét sas keveréklény, még az sem vehető ki bizonyosan, hogy nem négylábúak-e. Szárnyuk összefonódik, találkozásukat szép palmetta koszorúzza.
A sok sas óhatatlanul felidézi a zsámboki kódex szövegét, miszerint: „a magyarok megérkeztek abba a tartományba, ahol számtalan sast láttak, s itt nem maradhattak, mert a fákról, mint legyek csaptak alá, felfalva barmaikat és lovaikat”.
Mindenesetre a képszalag jelentésének előzményei a szkíta időkig vezethetők vissza. A szkíta művészet — és egyúttal a szkíta mondakincs! — hagyományai végigkísérik a steppe életét. Előbb a szibériai aranylemezek művészetében, majd az ordoszi bronzokon, a permi bronzokon, a szőnyegeken (Pazyryk), később a keleti miniatúrákon tűnnek fel a szkíta hagyományok. Nemrégiben a középkori Szent László legendánk falfestményeiben is felismertem ezt a hagyományt. Csernigov szkíta előzményeire csak tallózásként idézem a New York-i nagy szkíta kiállítás gyönyörű katalógusát, amely az oroszföldi szkíta kincseket mutatta be:
Valamiről nem szabad megfeledkeznünk, méghozzá arról, hogy a díszes ivókürtök fejedelmi jelvények voltak. Ez egyúttal azt jelenti, hogy az ötvös nem a maga kedvére díszítette, hanem előírták neki, hogy mit kell ábrázolnia. Ez az előírás az, amit kutatnunk kell.
A magyar csodaszarvas-monda elemzésével kapcsolatban megemlíti, hogy:
„A Partenopeus csoportot jellemzi az állatról visszapattanó nyíl a Gugemar mondában a lovag egy agancsos szarvasünőt megsebez, a nyíl azonban visszapattan reá és megsebesíti. A szarvasünő monda, és az Argirus- és a halhatatlanságra vágyó királyfi mesetémák… a mitikus állat… itt sérthetetlen és a nyíl visszapattan róla. Ez így van a Szent Egyed legendában, a Gugemar-Monte Gargano- és Gibbon-mondákban, amelyekben a nyíl az állatról visszapattan.”
Továbbá a mesékben Isten álmában parancsol a hősre, hogy menjen vadászni s a szarvasünővel találkozzék, s a visszapattanó nyíltól megsebesült hősnek megjósolja, a túlsó parton ő gyógyítja meg.
Annyi mindenesetre e tallózásból is kitűnik, hogy a nagyobbik csernigovi ivókürt képszalagjának olyan mondanivalója lehetett, amelynek elterjedése egy eurázsiaszerte ismert ősi mondára, mítoszra utal. Ezért került a címben a „magyar” jelző mellé kérdőjel. Nem csak a sajátunk volt, vagy lehetett, hanem szerves része volt az eurázsiai szellemi örökségnek. A szellemi néprajz művelőitől, történelmi múltunk kutatóitól erre a feltevésre várunk feleletet.