Egy régi történet: A Salgótarjáni Kohászati Üzemek – 2. rész: Versenyben Ózddal

Az előző részből tudjuk, hogy Salgótarjánban a termelés elérte a csúcsot 1902-re, de a folytatás – legalábbis mennyiségi tekintetben – nem biztos, hogy az volt, amit a gyár dolgozói vártak. És persze az államosításig – a gyár történetet csak addig dolgoztuk fel – jött a kegyetlen 20. század legkegyetlenebb része is…

Borítóképen: Salgótarján város látképe az acélgyár felől

A Salgótarjáni Acélgyár a századforduló idején a következőket gyártotta: melegen hengerelt lapos-, négyzet-, és körszelvényű rúdacélokat, szerkezeti idomacélokat, szög-, T-, Z-, nyitott szögacélokat, szegély- és díszléceket, körnegyed és zórés oszlopacélokat, U acélokat 60—300 mm magassági mérethatárok között, I tartóacélokat 80—500 mm gerincmagassággal, vasúti síneket, univerzál és durvalemez acélokat, melegen hengerelt huzalt, 5,5-tól 14 mm-ig, szalagacélt (abroncsot) 1-től 4 mm vastagságban és 60-tól 120 mm szélességig.

Az előző rész:

Ezeken kívül gyártottak kovácsolt árukat, huzalokat, rúdacélokat, acélrugókat, illetve huzalszegeket is, de itt állították elő a többi üzem számára a gyártáshoz szükséges öntvényeket is. Érdekes, hogy ebben az időben felfutott a mezőgazdasági célú salakfelhasználás, így ez is egy terméke lett a gyárnak, ugyanis a Thomas-féle eljárással keletkezett salak foszfortartalma 10-15 % volt, amit műtrágyaként használtak fel.

A gyár tehát elért egyfajta csúcsot, de ekkor – a párhuzamos működés tapasztalatait levonva – a Rima vezetése úgy döntött, hogy a Martin-féle folytacélgyártásra fókuszál, és elkezdték egy nagyobb Martin-mű építését Ózdon, míg Salgótarjánban 1902 végén megszüntették a Thomas-művet. A koncentráció fizikai valójában tehát csak ekkor indult el:

A meleghengermű durva sorait Ózdra telepítették át, a salgótarjáni nehézkohászatnak csak a finomsorai maradtak egyelőre Salgótarjánban.

Sajnos a koncentráció a dolgozókra nézve hátrányokkal is járt. Salgótarjánban átmenetileg csökkent a termelés, és kevesebb munka volt, valamint előfordultak bércsökkentések is. Így fordult elő, hogy 15 család kivándorolt Amerikába Salgótarjánból…

A helyi átszervezésekkel a Thomas folytacélgyártás üresen levő csarnokába helyezték a tengelykovács műhelyt, az egykori kavaró műbe pedig a vasöntödét ideiglenesen, a gyártmányok egyidejű fejlesztésével. A volt meleghengerműi csarnok üresen maradt része – ahonnan a durvasori részlegek elköltöztek – a talajművelő szerszámok üzemévé lett. Itt gyártották a lapátokat és villákat, de itt kapott helyet kísérleti jelleggel a hideghengerlő műhely is.

Ez megint nem tűnik különösebben nagy dobásnak, de ezek a lépések alapozták meg a későbbiekben ezekből nőtt ki a kovácsoló gyérrészleg, illetve a hideghengerlő gyárrészleg, amelyek igen fontos szerepet töltöttek be.

A koncentrációnak tehát voltak pozitív hozadékai is. Ide sorolhatjuk a akkor elkezdett vas- és acélöntöde építését, és 1911-től kezdődően sor került a gyár teljes rekonstrukciójára is, melynek keretében új épületeket emeltek, teljes elektromosítást hajtottak végre, ezzel véget ért a gőzgépek kora a gyárban, új kazán- és gőzfejlesztő telepet létesítettek, és ekkor épült meg a hideghengermű új épülete is.

A rekonstrukciótól sokat vártak a vezetők és a részvényesek, de a történelem nem pontosan úgy alakult, ahogy azt szerették volna… Az első világháború ideje alatt ugyan felfutott a termelés, de munkaerő nem igazán volt, miután a gyártól igen sokan vonultak be a seregbe. A hadigazdaság így is termelési csúcsot hozott – 1917-re a 38.000 tonnát is meghaladta a termelés! -, ugyanakkor a fent említett okok miatt már 1918-ban 20 százalékos csökkenés volt…

Ebben az is szerepet játszott, hogy a munkaerőhiány miatt 12-16 órás munkaidők voltak, az élelmezés pedig elégtelen volt, így 1918 június 21 sztrájk robbant ki a gyárban!

A háború éveiben ez bizony nem volt kockázatok nélküli, amit az is mutat, hogy a sztrájk szervezőit a kassai haditörvényszék (!) börtönbüntetésre ítélte. Az akkori zűrzavaros időket jól mutatja, hogy 1919-20 körül az azelőtti 2.000 munkáslétszámot 1.100-ra kellett csökkenteni, és a korra mi sem jellemzőbb, mint hogy a 2.000-es létszámot majd csak 1927-ben érte el a gyár.

Ezen a ponton kell megemlíteni, hogy a sztrájk inkább az ország helyzetének egyfajta lenyomata volt, semmint a gyár vezetése elleni lázadás, ugyanis a vállalat vezetői már a gyár építése idején, és azután is igyekezett szociális téren is tenni az akkor kialakuló településért.

Iskolát 1870-ben, kórházat 1871-ben, munkás olvasóegyletet 1878-ban, zenekart 1879-ben, dalkört 1886-ban, és sportegyesületet 1901-ben létesítettek, az 1920-as évek után pedig elindították a lakótelepi fejlesztést.

Bár a ’20-as évek gazdasági helyzete nem volt éppen rózsás, akkor is voltak fejlesztések: fejlesztették a kazánházat, építettek egy 70 méter magas kéményt, majd 1924-ben hengereszterga műhelyt hoztak létre. Aztán 1931-ben bővítették a hideghengerművet, 1933-ban vezették be a hegesztőpálca-gyártást.

1939-ben már látszott, hogy a fejlesztések üteme azért mégiscsak visszaesett, ugyanis az acélgyárat rákapcsolták a vízválasztói erőmű hálózatára, mert a gyár saját áramellátó egységei már nem tudták biztosítani a szükséges energiát.

Ebben az évben történt, hogy a gyárat hadiüzemmé nyilvánították. A háborús konjunktúra okán bővítették a létszámot és a termelést 1942 új csúcsra futtatták (75.000 tonna), de 1943-ra már közel 15 százalékkal csökkent a termelés. Ennek oka a hiányos élelmiszer-ellátás mellett az egyre sűrűsödő légiriadó volt, de ezzel még nem volt vége a rossz időknek! 1944-ben tovább csökkent a termelés, amit immár az is okozott, hogy az év őszén megkezdték a készáru-raktárak kiürítését, majd aztán a fontosabb gépek és berendezések elszállítását nyugati irányba.

A gyár a front megérkezése idejére döntő részben üzemképtelenné vált. A városban 1944. december 25.-én ültek el a harcok, de 1945 január 3.-án sikerült a gyár áramfejlesztő telepét.

Miután ekkoriban ez volt az egyetlen villamos energiát szolgáltató telep a környéken, ezt az áramot használták fel a víz alá került bányák szivattyúi számára is. Termelésről igazán nem is nagyon beszélhetünk ebben az időben, hiszen korábban éppen a gyár elavult áramtelepe miatt kapcsolódtak rá vízválasztói erőműre, de a szovjet hadseregnek mégis gyártottak különféle szerszámokat, drótot, szöget, hídépítéshez cölöpverő kosokat és cölöphegyeket.

A szovjet katonai parancsnokság 1946. júniusában átadta a gyárat a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. még meglevő vezetőségének, de mint önálló részvénytársaság már csak 1946. december 1-ig ügyködött, mert utána állami kezelésbe került.