Egyenesen Nógrádból: Nógrádi Ropogós, a ropi!

Ha valaki annyi idős, mint ezeknek a soroknak az írója, akkor pontosan tudja, hogy generációja a sokféle sós (és egyéb) rudak, pálcikák forgatagában van egy, ami mindig is „a ropi” lesz! Igen, ahogy a címből is kiderült hivatalosan Nógrádi Ropogós, amin én magam is meglepődtem, mert valamiért mindig elkerülte a figyelmem, hogy a „ropi” felirat más termékeken ma már szerepel, de „a ropi” mégis a nógrádi marad!
Borítóképen: Ropi – ahogy szeretjük!
Ezzel egy kicsit sem akarom kisebbíteni a versenytársak érdemeit, ebben a „műfajban” igenis vannak igazán remek készítmények, de valamiért mégis a Nógrádi Ropogós (most már tudom, hogy ez a hivatalos név, hát használom!) az a termék, ami mindig van otthon – ha meg nem, az első adandó alkalommal beszerzésre kerül!
Kezdem a végén: egy 2021-es cikkben megjelent adatok szerint abban az évben a gyártó 1.100 tonna lisztet használt fel!
Nos, ha ezt mind az eredetileg alkalmazott 45-50 grammos kiszerelésben hoznák forgalomba, akkor nem kevesebb, mint 20 millió zacskót jelentene! Ha tehát elfogult is vagyok a nógrádival szemben, a számok bizony azt mutatják, hogy a piac értékítélete sem lehet nagyon más! De nézzük a történetet, mert valami egészen váratlanul fordulatos! Ki gondolta volna?

Nos, a sóspálcikák állítólag kifejezetten Közép-Európában kedveltek (de ismertek a világ minden táján!), ugyanakkor történetük a nagy víz túloldalán, Amerikában kezdődött. Állítólag a tengeren átkelő német lúgozott perec (a perecek a kelesztés után néhány másodpercre szódabikarbónát tartalmazó forró vízbe vannak mártva, és csak ezután kerülnek sütésre), melynek tésztájából egyszerűen csak pálcikákat formáztak, azaz elhagyták a tipikus perechurkot.
Talán a sós pálcika azt a célt szolgálta, hogy a rettenetesen nagy és kihalt vidékeken is hozzájussanak valamilyen liszt-tartalmú ételhez, ami nem romlandó?

Nos, ezt nem tudjuk, de az biztos, hogy a sós pálcika ötletét 1935-ben a hannoveri Klaus Bahlsen kekszgyára átvette. A sóval ízesített, rúd alakú (stangenförmiges) terméket Salzletten néven, először piros dobozban kezdték forgalmazni.
Azt nem tudjuk, hogy mikor érkezett meg Magyarországra a termék, de azt igen, hogy voltak sós pálcikára vonatkozó receptek, de azoknál a szódabikarbónás eljárás elmaradt:

Sajnos a Bahlsen termékével kapcsolatban többről nem tudunk, ugyanakkor a Soletti Salzstangerl-t Feldbachban gyártják 1949 óta, és találtunk is egy olyan képet – 1963-ból, tehát a magyarországi sós pálcika gyártás előtti időkből -, ami bizonyítja, hogy a Soletti is gyártott hasonló terméket (ma a Bahlsen Lorenz márkanév alatt forgalmazza sós termékeit).

A képen az is látható, hogy egy 270 grammos csomag ára 9 shilling 20 groschen volt, ami az akkori keresztárfolyammal számolva kb. 4 forint 20 fillér volt. Bármilyen furcsa is, de ennek komoly jelentősége lett később! Nem annak, hogy Ausztriában mennyibe került egy hasonló termék, mint a Nógrádi Roppanós, hanem annak, hogy az árazásból később galiba lett…
1969 januárjában jelenik meg egy cikk a Somogyi Hírlapban „Külföldi árucikkek a boltokban” címmel. Számunkra ez itt most azért érdekes, mert a hírben az (is) szerepel, hogy Jugoszláviából „négyféle nápolyi, az eszéki Sloboda-gyár Bobi nevű sósrúdja” is megérkezett azzal a szállítmánnyal, ami jugoszláv árukat szállított Kaposvárra, a Somogy-Zala megyei Élelmiszer- és Vegyiáru Nagykereskedelmi Vállalat megbízásából.
Akkor azt nyilatkozta a vállalat vezetője, hogy a cél nem más, mint „hogy növeljék a választékot az üzletekben, s a hazaiipart a csomagolás szebbé tételére, a minőség javítására ösztönözzék”.

Csak nem versenyt szerettek volna generálni a külföldi termékekkel? Nos, ez szinte kizárt, de azt ma már tudjuk, hogy Jugoszlávia 1964-ben társult tagja lett a KGST-nek (ez nem „rendes” tagság volt!).
Az úgynevezett „különutas” ország jó kapcsolatoka ápolt az Egyesül Gazdasági Közösséggel (az 1957-ban alapított EGK célja az Európai Szén- és Acélközösség a teljes gazdasági térre történő kiterjesztése volt), de soha nem tudott taggá válni, így mindig külön engedményekért kellett folyamodnia, miközben az EGK Jugoszláviával szembeni protekcionizmusa okán folyamatosan nőt az államadósság.

Úgy tűnik, hogy a KGST vezetői ekkor megérezték a lehetőségét annak, hogy Jugoszláviára is kiterjessze hatalmát befolyását, így a társult tagság alapján nagyobb mennyiségű exportot engedélyezett a volt KGST országokba. Ez persze jól jött Jugoszláviának is, mert kereskedelmi egyenlegét javíthatta, de apró döccenő volt a dologban, hogy a KGST országok vagy áruban, vagy csak a KGSZ országaiban elkölthető konvertibilis rubelben tudtak fizetni.
Ez (is) volt az egyik szerepe ennek a csak a külkereskedelemben használatos fizetőeszköznek: ha sikerül a kétoldalú áruforgalmat felfuttatni Jugoszláviával, előbb-utóbb kénytelen lesz belépni – így gondolkodhattak. Nos, így talán már érthetőbb, hogy mi volt a valódi helyzet, és hogyan kerültek akkoriban nagyobb mennyiségben Jugoszláv árucikkek a hazai boltokba.
Az akkor bekerülő Jugoszláv termékek között ott volt a Bobi nevű sós pálcika is!
De ez nem elég, úgy tűnik, hogy 1969-ben 20 jugoszláv vállalat állított ki a szegedi ipari vásáron, köztük a sós pálcika gyártója is, melynek sós pálcikája nagy népszerűségre tett szert igen rövid idő alatt! 1970 májusában jött a hír, hogy egy hetes látogatásra érkezett Eszékre Baranya megye öttagú pártküldöttsége, ahol – többek között – a Sloboda gyárat is megtekintették.

Ekkor hirtelen mintha fordulat állt volna be… Mi volt ennek az oka? Hirtelen felismerték az akkori vezetők, hogy a hazai fogyasztásicikkek piacán 18-20 százalékos részarányt hasítottak ki maguknak a külföldi gyártók, és a behozatal 55 százaléka a szocialista országokból történt. Közben Bulgária, Románia és a Szovjetunió mindössze 4-5 százalékot szerzett be fogyasztási cikkekből külföldről ekkoriban, de az NDK, Csehszlovákia és Lengyelország esetében is csak 8-10 százalékos az arány…
De talán mégis történt valami! Ugyanis ekkor jelent meg a Delikát-8, amit a jugoszláv Vegeta termékével versengett, a Zománcipari Művek olajkályhája az addig Bulgáriábó érkező olajkályhákat szorította ki a piacról, a Szarvasi Vasipari KTSz pedig hőfokszabályzós vasalót állított elő, amit azelőtt az NDK-ból kellett behozni.
Öröm azonban nincs üröm nélkül! Akkoriban azt is leírták, hogy a hazai termékpaletta lehet, hogy szélesebb lett, és a minőség is javult, de az árakat a hazai gyártók, termelők és a kereskedők a drágább importtermékekhez árazták! De azért volt még egy örvendetes hír! Íme:
„… a Kalocsai Sütőipari Vállalat és a Nógrádi ÁFÉSZ sósrudacskáinak gyártásához pedig az eszéki Sloboda gyár terméke adta az ötletet.”
De volt még més “jelentkező” is:

Nos, ez az első nyoma annak, hogy megérkezett a ropi, gyártásba került, és több helyen is gyártották. Nem feltétlenül ugyanazt és nem feltétlenül ugyanúgy, de az alapötlet közös tőről fakadt. 1972-t írtunk ekkor!

Érdekes, hogy ebben az évben, méghozzá szeptemberben jelent meg a hír, miszerint a ropi gyártásának beindulása ellenére is importáltak Bobi sósrudacskát, és azt is megírták, hogy ennek köszönhetően javult a Nógrádi Roppanós minősége! Csoda dolgok ezek…

Nos, akkor jöjjön most az a fránya árazás! Talán nem köztudott, de amikor egy-egy új termék megjelent a piacon, annak árkalkulációját el kellett fogadtatni az arra illetékes szervvel. Ez a Salgótarján és Vidéke ÁFÉSZ (közben átnevezték) esetében úgy nézett ki, hogy az önköltség felett 10 százalékos nyereséggel számoltak. Úgy gondolták ugyanis, hogy ha a nyereséget kordában tartják, azzal az árakat is féken tudják tartani. Igen ám, de a Nógrádi ÁFÉSZ ropija estében ebből óriási baj keletkezett!

Azon túl, hogy a tényleges önköltségek és az árvetésben (árkalkulációban) megjelölt 10 százalékon felüli hasznot akkoriban tisztességtelen haszonszerzésnek minősítették, már csak azért is, mert az importból érkező helyettesítő termékek ára alacsonyabb volt, mint a Nógrádi Roppanósé… De azt is megfogalmazták akkoriban, hogy volt olyan év, amkor 43 százalékos nyereséggel állította elő az ÁFÉSZ a ropit – akkoriban ez elfogadhatatlan volt!
Az igaz ugyan, hogy a Nógrádi Roppanós drágább volt, mint az importból származó helyettesítő termékek, de népszerűségét ez egy kicsivel sem csökkentette!

Ez pedig annyit jelentett, hogy minden bizonnyal sokkal jobb volt, mint a versenytársak, de erre akkoriban nem tértek ki, ellenben az ÁFÉSZ-ra kiróttak 3,2 millió forint büntetést! Ez az összeg mai forintra átszámítva több, mint 200 millió forint, de sem az ÁFÉSZ-t, sem pedig a ropit nem ingatta meg!
Az árakról csak annyit, hogy – miközben a gyártás folyamatos volt! – 1994-ban egy csomag ropi 7 forint 50 fillér volt, addig 1996-ban már pontosan a kétszereséért, 15 forintért lehetett megvásárolni! Nem, ekkor már nem ellett a főügyész büntetésével szembenézni, ellenben egy sokkal nagyobb ellenség, nevezetesen az infláció réme fenyegette a gazdaságot! Akkoriban éves 25-30 százalék volt a pénzromlás üteme…

De mi van ma? Nos, a Nógrádi Roppanóst a Salgótarján és Vidéke Áfész jogutódjaként működő Salgó Center Coop Zrt., ami aztán minden bizonnyal átalakult, vagy beolvadt, így manapság Unió Coop Zrt. a gyártó, ez utóbbi cég vezérigazgatója közölte, hogy 2021 körül 1.100 tonna lisztet használtak fel.
Egy interjúban hangzott el az adat, a mi annak kapcsán született meg, hogy a Nógrádi ropi gyártója lett a kétszázadik, amely a Magyar Termék védjegyet használhatja!
Nos, bár a ropi történetének kezdeti időszaka nem hazánkban zajlott le, mára mégis egy olyan tipikus magyar termékké vált, ami tényleg megérdemli a fent említett védjegyet! És a végére csak egy apró megjegyzés maradt: nem véletlen, hogy nem is tudtam pontosan, mi is a felirat a csomagoláson, hiszen az olyan jellegzetes, hogy éppen elég csak azt meglátni!
A cikk megírása közben is „lecsúszott” pár zacskó ropi, és ezúttal is pontosan azt kaptam, amit… más, hasonló termékektől bizony nem, de a Nógrádi Roppanóstól mindig! Maradjon mindig ilyen a csomagolás, és a termék is, jó példájául annak, hogy igenis túl lehetett élni válságokat… Bárcsak több klasszikus magyar termék gyártójának sikerült volna ez.