Elfeledve: az első magyar világbajnoki gólszerző, Teleki Pál – 2. rész: Út a ’34-es VB-re
Teleki Pál Magyarországon született, közelebbről Aradon, méghozzá 1905 március 5.-én. Abban az időben, amikor futballozni kezdett, igen komoly konkurenciaharc volt Arad és Temesvár csapatai között, ez pedig egyenesen elvezetett ahhoz, hogy sok tehetség került ki onnan. És ezt 1920 sem törte meg, még ha a pályafutások innentől kezdve igen színesen is alakultak…
Borítóképen: Bocskay—Turul meccs, 1928
Ott van példának mindjárt Avar István, aki Aradon született, Teleki Pál előtt alig egy évvel, 1905 május 30.-án.
Állnak (balról jobbra): Avar, Fogl, Spitz, Kővágó, Borsányi,Szofián, Aknai, Víg, Török, Köves
Avar István 1919 és 1921 között az Aradi MTE csapatában játszott, majd pedig az AMEFA Arad csapatát erősítette (1921-1926), ahol 1924 és 1926 között csapattársa volt Teleki Pál is. Teleki ugyan a riválishoz igazolt, így ’26-’27-ben a Temesvári Kinizsiben játszott, ugyanezen időszak alatt Colțea Brașov csapatában játszott, de 1927-ben eljött az ideje, hogy mindkét játékos Magyarországra szerződjön!
Az előző rész:
Avar István az UTE labdarúgójaként 149 mérkőzésen 161 gólt szerzett 1927 és 1936 között, ezzel ő lett az egyik első nagy gólvágója a lila-fehéreknek, míg Teleki Pál útja Debrecenbe vezetett a Bocskay FC-hez (igen a kezdetekben ipszilonnal írták) igazolt. A döntésekben szerepet játszhatott a professzionizmus bevezetése, az ezzel járó fizetés, és társadalmi státusz, de akár politikai okok is állhattak amögött, hogy mindkét játékos hirtelen úgy döntött, hogy az 1920-as határokon belül folytatja pályafutását!
Ezzel együtt érdekes, hogy Teleki Pál 1927-ben egyszer játszott a román válogatottban, ahogy Avar István is – két alkalommal -, de aztán mégis Magyarországra vezetett útjuk. Talán éppen a válogatottnál tapasztaltak okán? Erre sorozatunk utolsó részében még visszatérünk, ugyanis igen érdekes oka van a román válogatottságoknak…
térdelők: Szandalszky, Sipos (Teleki még nincs a csapatban)
Teleki Pál fennmaradt önéletrajza alapján úgy tűnik, hogy addigi klubváltásai nem feltétlen csakis saját döntései voltak, legalábbis visszaemlékezésében úgy írt Debrecenbe történő megérkezéséről, mint amitől azt remélte, hogy talán véget érhet állandó vándorlása:
„Nagyot dobbant a szívem, megérkeztünk tehát Debrecenbe, az Ígéret földjére!
De mindjárt önkénytelenül is felötlött bennem a gondolat: Kényszervándorlásaimnak valóban végállomását fogja e végre jelenteni Debrecen? Őszintén kívántam, hogy úgy legyen. Szívem, lelkem mindig Aradon is Temesváron is, vándorlástól mentes, végre egy nyugodalmas helyen megállapodott helyzet után kívánkozott, de még ez ideig ezt nem sikerült elérnem.”
Teleki nem egyedül érkezett Debrecenbe, és a visszaemlékezésekből kiderül, hogy Szemes (Zemler) Gusztáv üdvözölte elsőként az Aranybika szállóban lévő klubirodában. Szemes szintén Temesváron kezdte labdarúgó pályafutását, és ő is 1927-ben lett a Bocskay játékosa. A szívélyes fogadtatás természetesen jól esett az érkezőknek, ezek után azonban egy elég kellemetlen helyzetben találta magát Teleki.
Már a pályaudvaron volt ennek egy előzménye, ugyanis egy oda kiérkező, a klubnál dolgozó vezető közölte Telekivel, hogy tárgyalásokat folytatnak az újpesti Buzával (feltehetően Búza Lajosról volt szó), akit azonos képességűnek tartanak, de ő alacsonyabb fizetésért is hajlandó lenne a Bocskayhoz szerződni…
A szállóban aztán két vezető és két másik igazgatósági tag jelenlétében közölték, hogy az előzetesen lebeszélt 1.000 pengő lelépési díj helyett 750-et fizetnek, de abból is csak 250-et fizetnek ki azonnal, míg 500-at csak később, és a heti fizetés sem 50, hanem csak 40 pengő lesz. A feltételek változását azzal indokolták, hogy Búza ennyiért is hajlandó lenne a Bocskayhoz szerződni…
Az artortenet.hu adatai szerint ez azt jelentette, hogy lelépési pénzként mai értéken ~850.000 forintot kapott Teleki (1.150.00 helyett), illetve a havi fizetése 228.000 forint helyett csak 182.000 mai forintnak megfelelő összeg lett.
Sok volt ez akkor, vagy kevés? Nos, 1927-ben az egy főre jutó jövedelem – a nem kereső gyerekeket is beszámítva! – havi 51.000 mai forintnak megfelelő összeget tett ki, így még a csökkentett heti bérrel kalkulált havi fizetés is majd négyszerese volt az átlagnak, és azt is figyelembe kell venni, hogy a klub biztosította a lakhatást is. Nem Teleki Pál zsebében akarunk turkálni, csak ha már maradtak fenn adatok, akkor érdemes kicsit számolni, és rájönni, hogy nem mindig volt az úgy, ahogy sokan ma azt képzelik… A magyar labdarúgásban – amikor a professzionizmust bevezették, és vannak adataink a bérekről – igenis magas szintű fizetések voltak…
Így ebben az időszakra egyáltalán nem igaz az a közkeletű lózung, hogy „akkor is jól játszottak, ha kivolt a hátsójuk a nadrágból – bezzeg ma…”!
És akkor még nem említettük a bónuszokat, ami számításaink szerint az 1928/29-es bajnokságra a Telekinek ígért feltételek szerint még jó másfél havi bérének megfelelő összeg lehetett. És a Bocskay ebben a bajnoki kiírásban a „futottak még” kategóriáját jelentette, ugyanis az 1927 október 16. előtt még Bocskay Labdarúgó Szövetkezet néven jegyzett Bocskay FC éppen csak bent maradt az első osztályban, mindössze egy ponttal megelőzve az egyetlen kieső Miskolci Attila Kört…
Közben (1928 március 4.-én) Avar István bemutatkozott az Újpestben, és ebben a kiírásban négy mérkőzésen három gólt szerzett, egy FTC ellene hazai 2:2-es döntetlen pedig már előrevetítette az Újpest első sikerkorszakát!
Persze Debrecenben sem elégedtek meg azzal, hogy éppen csak nem esetek ki. A Bocskayt sokkal nagyobb célok elérésére alapították meg! Meg is mutatjuk, hogy mit határoztak el az alapítás idején!
Nézzük, hogy miért fogalmaztak meg magasabb célokat! Debrecenben a ’20-as években sok csapat működött, melyek sokszor találkoztak is egymással, mert a DVSC mellett;
- a Debreceni TE (melyet 1867-ben alapítottak, és eredetileg az Oláh Gábor utcai stadion helyén volt Nagyerdei Sporttér néven a létesítményük),
- a Debreceni Kereskedelmi Alkalmazottak Sport Egyesülete (Debreceni KASE, melynek pályája a mai Malompark bevásárlóközpont magasságában a mai Egyetemi sugárút túloldalán volt),
- a Debreceni MÁV Torna Klub (pályájuk a mai is létező Vágóhíd utcai sporttelep volt), valamint
- a Debreceni Egyetemi AC (DEAC, ami ma is létezik, és azóta is a Dóczy József utcában található DEAC Egyetemi Sportcentrumban működik) is rendre azonos osztályban játszottak.
Ez a bizonyos osztály pedig a másodosztály volt, melyet azonban közel nem úgy kell elképzelni, mint manapság… A DVSC 1920 és 1936 között 7 (!) bajnoki címet szerzett, mégsem tudott felkerülni az első osztályba… Ennek oka pedig nem más volt, mint hogy az első osztályba – melyet egy időben igen találóan Budapest kerület I. osztálynak neveztek! – vidékről nem lehetett felkerülni, oda a Budapest II. osztályból vezetett az út!
Markos, Gallina, Vincze, Török, Hossó, Teleki, Wéber
Ez annyit tesz, hogy – legalábbis az 1925/26-os bajnokság végéig! – nem volt valójában országos bajnokság, hanem területi alapon szervezték.
A Budapesti 2 osztály (I. és II.) mellett ilyen formán volt 12 másik kerületi osztály is, melyek viszont másodosztályú besorolást kaptak, és volt még 1 úgynevezett Szövetségi díj II. osztály (szintén másodosztályba sorolva), melyet a Budapest I. és II. osztályba játszó csapatok második csapatai számára rendeztek.
Ezzel együtt vidéki csapat is lehetett magyar bajnok, ugyanis majd’ minden évben megszervezték az említett bajnokságok végeredményei után a Legjobb vidéki csapat tornát, melynek győztese majd’ minden évben így országos bajnoki döntőt játszhatott a legjobb budapesti csapattal, ami tehát az első osztály küzdelmeit nyerte meg.
Nos, ebbe a helyzetbe robbant be a Bocskay, amit 1926 július 31-én alapítottak meg profi labdarúgó klubként!
Kezdetben sem anyaegyesülete, sem pedig megfelelő támogatottsága nem volt a már előbb felsorolt, addigra már hosszú évek óta működő csapatok okán. De a Bocskay volt a régió egyetlen professzionista klubja, így pedig bizony a térségben található csapatoktól el tudta csábítani a játékosokat, hogy célját elérje.
A bajnoki küzdelmek kiírásában döntő fordulatot hozott a professzionista labdarúgás bevezetése. Az amatőr rendszer részben megamaradt, de két osztályba sorolva elindultak a profi klubok is, és itt már valóban országos bajnokságról beszélhetünk, így került be az első osztályba az 1926/27-es bajnokságban a Sabaria Labdarúgók Szövetkezete (Sabaria FC), és ebben az évben már a Bocskay is jelentkezett, de csak a másodosztályba kapott besorolást.
Ebben az évben senki nem esett ki az élvonalból – mind a 10 csapat maradt az első osztályban, mert a következő évre 12-re emelték a létszámot, így a másodosztályú profi liga két elsője került fel melléjük.
Igen, ekkoriban több olyan klub profi klub is alakult, aminek vagy nem volt előzménye, vagy kifejezeten a profi labdarúgás bevezetése okán alakították át: így történt ez az 1903-ban Szombathelyi Atlétikai Klubból alakult Sabaria FC esetében is, amit szintén 1926 hoztak létre, és ami sajnos elég rövid életű volt, mert egy idő után komoly pénzügyi gondok keletkeztek. Ennek okán 1931-ben szerveztek egy amerikai turnét – amitől a klub büdzséjének helyreállítását remélték -, de mégis csőd lett a vége, ugyanis a két New Yorki menedzser (Forgach és Kovach) lelépett a csapat teljes amerikai bevételével…
A menedzsere neve alapján magyarok lehettek, akik voltak olyan aljasok, hogy nehéz helyzetben lévő honfitársaikat zsebeljék ki…
A történet azért érdekes Teleki Pál szempontjából, mert – mint láttuk – akkoriban azért igencsak nehezen lehetett megbízni bizonyos ígéretekben, és könnyen lehet, hogy a professzionizmus meglehetősen pénzigényes működési modelljét nem mindenki tudta, vagy akarta megfelelően működtetni. Mert bizony a Bocskaynál sem voltak mindig rendben a pénzügyek…
A kezdeti évben tehát kissé visszafogottan szerepeltek (11. hely), de ezután felzárkóztak a három nagy mögé, és többnyire a vidéki profi klubok elé. Az 1929/30-as bajnoki év lett a csapat legsikeresebb esztendeje: a bajnokságban ugyan csak 5. lett a gárda, de:
Elhódították ellenben a Magyar Kupát (Bocskai FC-Szegedi Bástya: 5-1), mely vidéki alakulatnak addig egyszer sem sikerült.
1931-ben indulhattak elsőnek a népszerű nemzetközi sorozatban, de ott a későbbi győztes First Vienna simán (0-3, 0-4) búcsúztatta őket a KK-ból. A bajnokságban a legjobb helyezésük egy 3. hely volt 1933/34-ben, mellyel megtörték az évek óta dobogón lévő három fővárosi “nagy” hegemóniáját és erre a profi évek alatt egyetlen más honi csapat sem volt képes, ráadásul;
Ez volt az első alkalom, hogy vidéki csapat dobogóra állhatott.
És ebben nagy szerepe volt Teleki Pálnak, aki tagja volt annak a bizonyos debreceni ötösfogatnak, ami így állt fel: Markos, Vincze, Teleki, Eőry, Hevesi. Úgy tűnik, hogy tényleg az 1933/34-es bajnokság volt a csúcs, és Teleki Pál számára pedig különösen jó év lehetett, ugyanis – bár már 1929-től több meccsen játszott, de első hivatalos válogatott meccsét mégis csak 1933-ban (Portugália-Magyarország: 1-0) játszotta, ahogy első tétmeccsét is (EK ’33-35, Magyarország-Svájc: 3:0) – a már említett Bulgária ellen 1934 március 25.-én rendezett VB-selejtezőn pályára lépett, bár ekkor gólt nem szerzett.
A magyar válogatott a két 4:1-es győzelemmel magabiztosan jutott ki a VB-re, ahol első ellenfele Egyiptom válogatottja volt.
Ezt a szurkolók el is várták, hiszen az Egyiptom elleni első mérkőzés előtt cca. két héttel az angol válogatott ellen aratott győzelmet csapatunk (a tények kedvéért: ezen a mérkőzésen nem játszott Teleki Pál):
az utolsó pillanatban fejeli el a labdát Toldi elől
Történelmi jelentőségű találkozó volt, ugyanis ez olt a magyar nemzeti válogatott első világbajnoki találkozója, és személyesen Teleki Pálnak is nagyon nagy jelentőségű mérkőzése volt, ugyanis a 12. percben Teleki találatával szerezte meg Magyarország csapata a vezetést, és ezzel;
Teleki Pál lett az első magyar gólszerző a labdarúgó világbajnokságok történetében!
A történet persze itt nem ért véget, a folytatás sorozatunk következő részben olvasható:
