Elfeledve: az első magyar világbajnoki gólszerző, Teleki Pál – 4. rész: Az elveszett éden
1899: Vidéken Pozsony, Eperjes, Szombathely, Szabadka, Baja után Arad kapcsolódott be a labdarúgás vérkeringésébe, október 29.-én az Aradon alakult első futballcsapat bemutatómeccsre vendégül látta a Műegyetem csapatát. Az első aradi mérkőzés a vendégcsapat 10:0 arányú nagy győzelmével végződött ugyan, de Arad sportra termett ifjúságának nem szegte kedvét a kudarc, sőt a bemutató meccs megvetette az alapját a bánáti futballsportnak, amely később Arad és Temesvár rivalizálásán fejlődött naggyá!
Borítóképen: Az 1927-es bajnok Kinizsi csapata a Bucureşti Juventus (???) elleni 2:2-vel végződött meccsen
Bánát, avagy Bánság. Nem fogunk belemenni mély történelmi szinteken abba, hogy mi is volt Bánát története, ezúttal csakis arra koncentrálunk, hogyan alakult a futball-élet, és hogy mi lett a sorsa annak a labdarúgásnak, ami már a 19. század utolsó évében elindult. A Teleki Pál játékospályafutását bemutató sorozatunk előző részeiben említettük, hogy Teleki Pál, Avar István és még sokan mások is 1926-27 körül az 1920 utáni Magyarország határain belülre áramlottak.
Az előző rész:
Mi volt ennek az oka? Elsőre könnyű rávágni, hogy a román hatalom okán történt minden, és ez igaz is, de azt is igyekszünk bemutatni, hogy miként is zajlott le a folyamat, hogyan kerültek igen kiváló labdarúgók az akkori határokon belülre, milyen okok és kilátások vezérelték döntésüket.
A történet felgöngyölítésére Teleki Pál kéziratos formában fennmaradt önéletrajzi írását vettük alapul, természetesen kiegészítve azokkal az információkkal, amelyek sokkel érthetőbbé teszik azt, hogy mi is történt, hogyan történt.
A Bánát futballját alapvetően két csapat határozta meg – természetesen saját utánpótlásuk mellett a kisebb csapatok által kinevelt játékosokra támaszkodva -, méghozzá az AMEF Arad (AMEF: Munkásszövetség a Testnevelésért magyarul), illetve a Temesvári Kinizsi. Teleki Pál előbbiben kezdte felnőtt játékospályafutását 1924-ben, azonban két évvel később a Temesvári Kinizsihez igazolt.
Avar István is Aradon kezdett, a csapat igazolt labdarúgója volt 1921 és 1926 között, de – elsőre talán meglepő módon – 1926 és 1928 között a Colțea Brașov csapatában játszott. Mi vezette arra Avart, hogy ez erdélyi szász városba, Brassóba szerződjön? Nem biztos, hogy a saját döntése volt…
Azt tudjuk, hogy egykori aradi csapattásra, Teleki Pál így írt önéletrajzában debreceni érkezésével kapcsolatos érzéseiről:
„Kényszervándorlásaimnak valóban végállomását fogja e végre jelenteni Debrecen?”
Kényszervándorlás… Persze, sokan rávághatják, hogy a románok miatt sokan elhagyni kényszerültek az elcsatolt területeket, és ez igaz is, de mi most azt is megmutatjuk, hogy milyen technikákat alkalmaztak annak érdekében, hogy az akkor már Romániához tartozó területről távozók saját döntéseként lehessen tálalni a történeteket.
Avar István egy évvel idősebb volt, mint Teleki Pál, így kötelező katonai szolgálatát egy évvel korábban, 1926-ban, tehát 21 éves korában kellett megkezdenie. A Monarchia idején született magyar futballista számára megalázó volt a román hadseregbe bevonulni – ahogy a többi, hasonló helyzetbe került magyar számára is! -, de a román hadsereg felkínált egy lehetőséget:
Amennyiben a katonacsapat, a Colțea Brașov színeiben lép pályára, akkor a katonai kötelezettségei sportolóként teljesítheti.
Avar Istvánnak sok választása nem volt, de volt egy ennél is komolyabb probléma… De előbb a Colțea Brașov csapatáról. Az alakult 1920-ban jött létre, állami csapatként, a Colțea Bucuresti fiókcsapataként. Kifejezetten katonacsapatként működött, és feladata az volt, hogy a hadsereg nagyságát mutassa meg sportsikerei által.
Ez egyébként részben sikerült is, hiszen az 1924/25-ös kiírásban negyeddöntőig jutott, de éppen az AMEF Arad ellenében alulmaradt, a következő kiírásban – miután Avar István is csatlakozott a klubhoz, amelyben ekkor többek között Bálint, Péterffi, Kemény, Török és Bertha is játszott – pedig egyenesen a döntőig jutott – a bajnok pedig a Colțea Brașov legyőzője, a Teleki Pált is soraiban tudó Temesvári Kinizsi lett!
Látható, hogy a katonacsapat elég szép számban alkalmazott magyar játékosokat – akikre sok esetben nem is románosított, hanem szász neveket aggattak, így Avar István Ștefan Auer-ként szerepel a jegyzőkönyvekben… -, de a Bánát csapatait így sem tudták megállítani! Ezzel együtt az is igaz olt, hogy Avar István kiemelkedő játékot nyújtott a brassói katonacsapatban is.
És akkor most jöjjön Teleki Pál története. Ő sem volt kivétel, hasonló problémával állt szembe ő is, mikor egy év múlva rá is katonai szolgálat várt. 1927-ben csapatával a Temesvári Kinizsivel bajnok lett, de 1927 őszén tudomást szerzett arról, hogy a Colțea Brașov aktív munkába kezdett megszerzése ügyében.
Azon túl, hogy Teleki Pál kimagasló teljesítményt nyújtott a pályán, 1928 január 1.-én volt esedékes katonai szolgálatának kezdete is…
Logikus tehát, hogy a katonacsapat meg akarta szerezni. A korra jellemző, hogy az információ az egyik brassói katonajátékoson keresztül jutott el Telekihez, aki komoly büntetést kockáztatott azzal, hogy figyelmeztette Teleki Pált. Aki ugyan látszólag minden feszültség nélkül várta katonai pályafutásának kezdetét, de – mint azt visszaemlékezésében írja – igen komoly belső feszültséget okozott számára a sötétnek mutatkozó jövő.
Akkoriban is volt pénz a futballban. Egy hír 1926 novemberéből:
“A Kinizsi 700 dollárt kapott egybudapesti mérkőzésért. Az elsőmecsen 3:2-re kapott ki a kényelmesen, lefékezve játszó Ferencvároscsapatától, a második napon azután a Hungária beadta a kegyelemdöfést a temesváriaknak. Iskolajátékkal 6:1-re győzött a budapesti csapat.”
A probléma sokrétű volt: Teleki Pál hittel teli szorgalommal építette, segítette a Temesvári Kinizsi csapatát, soha nem akart más csapatba igazolni, a csapat pedig 1921/22-től 1926/27-ig zsinórban hat bajnoki címet gyűjtött be – a román bajnokságban -, ráadásul szülei, akik már az akkori Magyarország területén voltak, jelezték, hogy 1928 január 15.-ig kell jelentkeznie Magyarországon ahhoz, hogy ne veszítse el magyar honosságra vonatkozó jogosultságát.
Ezzel együtt csapatával mindent megtett a siker érdekében, és ha lehet, még az addigiaknál is meggyőzőbb játékot mutatott a Kinizsi. A hazai bajnokságban domináltak továbbra is, de a nemzetközi mérkőzéseiken is bizonyították, hogy felveszik a versenyt ezen a szinten is, de nem csak megfeleltek, hanem szép sikereket értek el!
De ekkor olyan események következtek, melyekre Teleki Pál egyáltalán nem számított, vagy sokkal inkább úgy tűnik, hogy a figyelmeztető jelekre nem akart hallgatni, mert nem hitte el, hogy bekövetkezhet az, ami pedig igenis bekövetkezett… Ezeket a történelmi eseményeket – nem a futballt, hanem általában is, ennek a korszak az egyetemes történelmét meghatározó eseményeket! – semmilyen szinten, és soha nem lett tisztázták, igazán hűen szemlélteti az a kurta bejegyzés, amit ezekről az időkről írnak a valamikori klubról szóló román nyelvű Wikipedia oldalon:
„Sikerei ellenére a klub 1927 őszén pénzügyi válságba került, amit tovább súlyosbított, amikor Dr. Cornel Lazăr elnök úgy döntött, elhagyja a klubot.”
Hát ez pont egy kicsit sem igaz, és kicsit sem írja le a valódi történéseket, még akkor is, ha Lazăr elnök szerepe a történetben nem megkérdőjelezhető! Szerencsére volt olyan, akinek kicsit sem volt szerencséje, átélte az eseményeket, viszont – és itt a szerencse! – le is írta, ráhagyva az utókorra a történetet a maga valójában. Igyekeztünk kikutatni román forrásokat is, de csak olyan totálisan sötétségbe tapogatózó írásokat találtunk, amelyekben ilyeneket olvastunk, hogy „a Bánság nagy része 1919-ben visszatért Romániához”. Nem kell mondani, hogy ezek után a hitelesnek kicsit sem tekinthető forrásokat ejtettük…
Akinek pedig nem volt szerencséje, de a mi szerencsénkre leírta a történéseket, az nem volt más, mint Teleki Pál!
Nos, ekkoriban a Temesvári Kinizsit már az „Arany csapat” jelzővel illették, és a visszaemlékezések szerint egy angol csapatot (sajnos nem derült ki, melyik csapat lehetett!) 7:1 arányban legyőzték, a Szegedi Bástyának adott revans meccsen 5:4 arányban nyertek, csak az FTC-től – szintén revans meccsen – szenvedtek 2:1 arányú vereséget, de ez utóbbi meccsen két komoly hiányzó is volt a temesvári csapatnál…
Annak ellenére tehát, hogy egyre gyűltek a viharfelhők, a csapat talán minden addiginál jobban teljesített, amikor olyan eset történt, ami „alapjaiban rendítette meg egyesületünket, csapatunkat”.
Történt ugyanis, hogy Szemes (Zemler) Gusztáv váratlanul távozott Temesvárról, edzéseken nem jelent meg, majd pár nap múlva Debrecenből tájékoztatta az egyesületet, hogy leszerződött Debrecenbe a Bocskayhoz… Azt nem tudjuk, hogy akkoriban milyen szabályozás volt érvényben az átigazolások tekintetében, de azt tudjuk, hogy Zemler a levélben kérte az egyesületet, hogy ne gördítsen akadályt kiadatása ügyében, mert ő mindenképpen Debrecenben kíván maradni.
Teleki Pál önéletrajzában olvasható, hogy a Kinizsi játékosait egy ideje már erősen keresték magyarországi professzionista klubok, így őt is kereste többek között a Szegedi Bástya, az Újpest profi csapatának vezetője pedig személyesen ment el Temesvárra, hogy szerződést kínáljon Telekinek.
„… eddig mindannyian kitértünk azok elfogadása elől s igy Zemler Guszti elhatározása valóban bombaként hatott reánk.”
Hogy Teleki mennyire elkötelezett volt, azt jól szemlélteti, hogy ekkorra már – sok tépelődés, és belső harc árán – a csapat iránti tisztelet és rajongás okán abba is belement, hogy a Temesvár által felajánlott kedvezménnyel hat hónapra csökkentett tényleges (!) katonai szolgálatot is elvállalja, csapatában pedig olyannyira hitt, hogy Temesváron akart végleg letelepedni.
A magyarországi profi csapatok ajánlatai tehát negatívan hatottak a csapat moráljára ettől a pillanattól kezdve, de ez volt a kisebb baj…
Mert az igaz, hogy a profi csapatok ajánlataikkal szétszedtek olyan, addig nemzetközi szinten is kiváló csapatokat, mint a Temesvári Kinizsi, ám olyan fizetéseket és bónuszokat ígértek, és fizettek, ami legalább egyéni szinten komoly előrelépést jelentett az egyes játékosok számára. A Kinizsi számára az is egy járható út lett volna ugyanis, hogy egyfajta nevelő klubként működjön, de ezt lehetetlenné tették olyan változások, amelyekhez a magyarországi profi kluboknak a legkisebb közük sem volt!
A játékosok egymás közti beszélgetéseik során persze egyre több szó esett a profi klubok megkereséseiről, de ezeket mindaddig nem vették igazán komolyan még akkor sem. Mígnem egyre többször kellett, hogy szóba kerüljön a pénz más aspektusában is:
„Sajnos mind több szó hangzott el az egyesület anyagi nehézségeiről is ezúttal, arról, hogy a sűrűn váltakozó nemzetközi mérkőzések egymásután ráfizetéssel járnak s az egyesület nem képes minden téren fizetési kötelezettségeinek eleget tenni legfőképen a mérkőzések gyér látogatottsága és az egyesületi tagok részvétlensége miatt.”
De hova lettek a támogatók, az egyesületi tagok, és hol maradtak a mérkőzéseket addig rendre telt házzal jutalmazó nézők a mérkőzésekről? Nos, azt az utolsó, az 1927-es bajnoki címig menetelő együttes már tavasszal észrevette, hogy a nézők száma egyre csökken, pedig ekkoriban ragasztották rájuk az „Arany csapat” jelzőt. Már akkor furcsa volt, hogy a szakmai szinten egyre elismertebb együttes mintha egyre kisebb közérdeklődést váltana ki.
Mi vezetett idáig? Teleki Pál szerint ebben benne lehetett az, hogy a szurkolók és támogatók elkényelmesedtek a sorozatos bajnoki címeket már természetesnek élték meg, mintha csak belefáradtak volna a sikerekbe… De sajnos ez nem csak ennyi volt!
Az érthető volt, hogy ha csökkent a nézőszám, illetve a támogatók befizetései is alacsonyabb szintre estek, az a klub gazdálkodására negatívan hatott, de arra, hogy ez miért következett be, az elkényelmesedés, a siker megszokottsága nem magyarázta! És egyre nőtt a gyanú, hogy itt bizony valami sokkal mélyebb probléma van a háttérben!
A nyáron még a szabadidőre sok külföldi csapatot szerveztek Kolozsvárra, és a meccseket le is játszották – párat fentebb említettünk is -, azonban ősszel azt vették észre a játékosok, hogy ugyan vannak szabadnapok, melyekre szervezhetne a klub neves külföldi csapatok elleni mérkőzéseket, de mégsem írtak ilyen meccseket, de külföldi vendégszereplések sem kerültek a naptárba.
Teleki azt gondolta, hogy az ilyen hazai mérkőzések ráfizetésesek, a külföldi meccsek elmaradásáról pedig azt gondolta, hogy a klub vezetése nyilván hallott a megkeresésekről, és nem szerette volna, ha egy-egy játékosa nem tér haza az ilyen külföldi túrákról. Az önéletrajz tanúsága szerint Teleki Pál Zemler távozásáig nem gondolta, hogy bármilyen zavar lehet a klubnál, mert lehet, hogy csökkent a nézők száma, az is lehet, hogy a külföldi csapatok vendégszereplése veszteséges volt (de ezekkel le is álltak!), mégis a város gazdasági ereje, a támogatók elkötelezettsége nem volt kérdés számára!
De eljött az idő, amikor bizony egyes felszerelésekben hiány mutatkozott, és az is, hogy a klub nem teljesítette Telekivel szemben fennálló anyagi kötelezettségeit…
Zemler távozása azért volt különösen mellbevágó, mert kiderült, hogy az egyébként tősgyökeres temesvári fiú egész egyszerűen nem tudta fenntartani magát abból a pénzből, amit a klub számára biztosított! Azt nem tudni, hogy ki hogyan keresett ekkoriban, de ha már a végletesen elkötelezett Telekinek is feltűnt, hogy a klub nem teljesít – a nála feltehetően szerényebben megfizetett Zemler pedig már nem tudta a beígért pénzek elmaradását tolerálni! -, komoly bajt jelzett!
Ezzel együtt is azt állította az önéletrajz írója, hogy a vezetőség minden kétséget kizáróan jóhiszeműen járt el, igyekezett egyben tartani a csapatot, de az is kiderült, hogy a csapat, és közönsége között egyre nagyobb szakadék kezd kialakulni. És ez az a pont, amikor már nem közönyösségről, vagy a sikerek megszokásának érzéséről, hanem kifejezett ellenségeskedésről kell beszélnünk!
A Kinizsi sorozatban hat bajnoki győzelme bizonyos köröknek szúrták a szemét – hiszen a Kinizsi mégiscsak egy magyar időkben alapított klub volt -, és jobbára magyar identitásúnak volt tekinthető, hiszen a játékosok zöme magyar nemzetiségű volt, illetve edzőik zöme is. De ami fontosabb, az mégiscsak az, hogy az a játékkép, az a stílus, amit képviseltek, bizony köszönőviszonyban sem volt a román csapatok játékával, kifejezetten magyaros stílusban játszottak, amit az is megerősít, hogy a játékosok Magyarországra kerülve szinte azonnal betagozódtak a legjobb magyar profi csapatokba is.
Dr. Cornel Lazăr elnök, illetve a vezetőség többi tagja érezte ezt a román nacionalisták részéről jelentkező nyomást, de egzisztenciális okokból nem akartak belemenni ebbe a számukra csak vereséget ígérő harcba, a támogatók, a szurkolók pedig hasonló okokból:
„… a félreállást, a Kinizsi mérkőzéseinek látogatásáról lemondást stb. választották”.
És eljött az a pont is, amikor mindenki előtt világossá vált, hogy mi is a helyzet valójában! A Temesvári Kinizsi olyan nagytudású, ütőképes csapat volt, hogy például 1926-ban – a Juventusban játszó Csehvel kiegészülve – 3:1-re verték a török válogatottat! És ezen a meccsen román válogatott néven szerepeltek…
Nos, így keletkezett Avar István kettő és Teleki Pál egy román válogatottsága! Azt sem zárnánk ki, hogy utólag lett ez a válogatott névvel elnevezve…
Bezzeg előre tudható volt, hogy a hasonlóan összeállított román válogatott csapat (ott is csak egy-két nem Kinizsi játékos volt!) nem klubcsapat, amelyik 1927-ben a Jugoszlávok elleni mérkőzésen vereséget szenvedett. Ekkor nyíltan a játékosok magyar, illetve német nemzetisége ellen fordultak, mondjuk ki nyíltan, szélsőséges nacionalista módon, és a Kinizsit is megnevezve, mint a vereség fő okát!
Ha pedig volt célpont, arról gondoskodtak is, hogy el is találják azok, akik szíves örömest elvállalták a céllövő szerepét!
Teleki Pál egyáltalán nem vádolható azzal, hogy mindennek a felelősét a románokban lássa, sőt, ha úgy tetszik, bizonyos szempontból védelmébe vette őket:
„A magam részéről a felelőtlen és a komoly román társadalmi köröktől távol álló akcióknak tekintettem ezeket a támadásokat, próbálkozásokat, mert Temesváron szinte minden téren azt tapasztaltam, hogy az itten lakó román, magyar és német nemzetiségű emberek, családok szépen meg voltak egymás között minden torzsalkodási szándék nélkül s a Kinizsit egyenesen mindhárom nemzetiségű réteg pártfogolta, támogatta, szerette.”
Teleki szentül hitte, hogy ha egyszer békességben tudtak élni egymással a magyarok, románok és németek, akkor a városhoz való tartozás, vagy éppen a Kinizsihez való tartozás közös érzése majd képes lesz ezt a szélsőséges nacionalista vihart is túlélni, de be kellett vallja aztán, hogy;
A Kinizsi körül keltett feszültség éppen azoknak a kötelékeknek megsemmisítésére irányultak, melyek összetartották a meglehetősen sokféle és színes közösséget!
És itt jön a kulcsmondat arról, hogy valójában mi is történt! Íme:
„Ezek a temesvári torzsalkodások csak ezeknek a profi egyesületeknek malmára hajtották a vizet, mivel a Kinizsi játékosok az egyesületben és Temesvár labdarúgósportjában tapasztalt zavaros körülmények hatása alatt könnyűszerrel zsákmányai lettek ezen profiegyesületi próbálkozásoknak.”
És most ide azzal a már korábban idézett mondattal, ami egy egyszerű kijelentéssel elintézi az egész történetet – persze belehazudva még így majd száz év távlatából is annak a szemébe, aki elolvassa:
„Sikerei ellenére a klub 1927 őszén pénzügyi válságba került, amit tovább súlyosbított, amikor Dr. Cornel Lazăr elnök úgy döntött, elhagyja a klubot.”
Az anyagi gondok abból eredtek, hogy a szélsőséges nacionalisták fenyegetési miatt a támogatók egyre nagyobb köre lépett vissza a nyílt, vagy akár csak hallgatólagos támogatástól, a klub vezetői (Dr. Cornel Lazăr), pártoló tagjai és szurkolói pedig tartva az egzisztenciális, vagy akár fizikális inzultusig elfajuló következményektől, inkább teret engedtek az agresszív nacionalista hordáknak. Mindennél beszédesebb Lazăr legutolsó, kétségbeesett próbálkozása: ha nem tud ellenállni a nemtelen támadásoknak, majd élére áll az eseményeknek – gondolhatta…
Mindent egy lapra tesz fel: 1928-ban profi klubbá akarja átalakítani a Kinizsit, méghozzá FC Naţionala néven.
A román futball vezetői azonban elutasítják a változtatás iránti kérelmet… A klub feloszlott, és a Teleki Pál után fennmaradt kéziratos önéletrajz egyik utolsó mondata így szól:
„Én magam is komolyan elgondolkoztam az eseményeken és számot vetettem a dolgokkal.”
A többit tudjuk, tudjuk, hogy Debrecenbe távozott ő is, és azt is tudjuk, hogy ő jegyzi azt a bizonyos első magyar világbajnoki gólt! De talán nem állunk olyan messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy ezt a bizonyos gólt minden bizonnyal elcserélte volna arra, hogy a Kinizsi egyben maradjon, és további szép sikereket érjen el.
Talán még akkor is igaz lehetett mindez, ha végül a boldogságot a megérkezettséget az 1920-as határokon belül találta meg – még ha nem is éppen Debrecenben…
