Elhunyt Frankó Endre, a Puma-század utolsó tagja

Frankó Endre 1923. szeptember 3-án született Egerben. Öten voltak testvérek, hárman fiúk. Mindhárman repülők lettek. 1939-ben kezdte a repülést Zöglinggel. 1942-ben érettségizett Egerben. Jelentkezett a Repülő Akadémiára, ahová még ebben az évben bevonult. 1944. augusztus 20-án avatták hadnaggyá. Szeptember 15-én csatarepülő tanfolyamra küldték Debrecenbe.

A front közeledte miatt áttelepültek Pápára. Kiképzést és gépet itt sem kapott. A kelleténél többet panaszkodott (a gépek hiánya miatt!) és ezért néhány társával egyetemben áthelyezték a Szent László hadosztályhoz. Várpalotán kapott gyalogos kiképzést, majd az első bevetés előtt nem sokkal, november 30-án végül áthelyezték a Pumákhoz.

A háború után többféle szakmában is kipróbálta magát. Volt motoros repülő-oktató és műszaki rajzoló is. Később felvették a Műszaki Egyetem gépészmérnöki karának levelező tagozatára, ahol 1962-ben dipolmázott. Az UVATERV-nél helyezkedett el, ahol ipari kötélpályákat tervezett. A többi között ő tervezte a jánoshegyi Libegő kötélpályáját is.

Egy hosszú, tartalmas élet véget ért… Emlékezésként egy kis betekintést adunk arról az időről, amikor Frankó Endre és harcostársai a levegőben vették fel a harcot a ránt támadó ellenséggel szemben!

Bár a magyar haderő nem tartozott a világ élvonalába a II. Világháború idején, mégis minden, modern haderőnem képviseltette magát. A létszámban és a fegyverek mennyiségét tekintve viszont jelentős hátrányban voltunk, hiszen a világégésre még valójában csak a csonka-Magyarország erőforrásai álltak rendelkezésre. Ennek a haderőnek részeként működött a Magyar Királyi Honvéd Légierő 101. “Puma” Honi Légvédelmi Vadászrepülő osztály, majd ezred.

Nyilván az erőforrás-hiány okozta, de a Puma-század megalakulásáig önálló vadászrepülő alakulat nem volt, akkoriban a magyar katonai gépek az egyes alakulatok kisegítésére, a fronton szétszórva teljesítettek szolgálatot. Ez az akkori harci cselekményeket kiválóan szolgálta, de a háború menete során a helyzet változott…

1944 tavaszán az USAAF többször támadta Magyarországot nagyszámú bombázó kötelékekkel. Az Országos Légvédelmi Parancsnokság ennek hatására úgy döntött, hogy a hatékonyabb fellépés érdekében egy egységes vadászrepülő-ezredet kell létrehozni. A cél az volt, hogy minél több vadászt lehessen egyidejűleg a bombázókötelékek és kísérőik ellen bevetni.

A 101/1. század a volt kolozsvári 2/1. (Tőr) századból alakult, és 1943 nyarától honi légvédelmi szolgálatot látott el (1944. február elejéig Héja, attól kezdve pedig Bf 109 vadászgépekkel az állományában). A század parancsnoka, Scholtz Miklós százados volt.

A szolnoki 1/1. (Dongó) századból hozták létre az osztály 2. (101/2.) századát. Parancsnoka – Újszászy György százados – és a hajózóállomány egy része huzamosabb időt töltött a keleti hadműveleti területen. Hat Bf 109 vadászrepülőgépük volt.

Az eredetileg Budapest légvédelmének megerősítésére tervezett 5/3. (Kőr-Ász) század 101/3. századként került a vadászosztályba. A Kőr-Ász április végén még mindig a szervezés és feltöltés állapotában volt. Parancsnoka Bejczy József főhadnagy volt.

Az első időkben tehát amerikai gépekkel kellett felvenni a harcot. A 101. Vadászrepülő Osztály első harci bevetését 1944. május 24-én repülte, de csak a 101/1. (Zongora) század szállt szembe az amerikaiakkal, 13 géppel. A kezdet nem nevezhető éppen sikeresnek, 5 igazolt és 1 valószínű győzelem (1 B–17, 3 B–24 és egy P–51) ellenében a század 1 hősi halottat, 1 súlyos sebesültet és 8 gépet vesztett. Június 14.-én végre sikerült a teljes osztályt – 32 gépet – harcérintkezésbe hozni az ellenséggel. Ekkor P-38-asokkal, két napra rá szintén Lightningokkal és P-51-esekkel került harcba a vadászosztály. Összesen 17 vadászt semmisítettek meg, de a saját vesztesség is jelentős: 6 gép megsemmisült, négy gép súlyosan, három enyhén sérült.

Az amerikaiak elleni harc macska-egér játékhoz hasonlított. Meg kellett találni a bombázók legvédtelenebb pontját. Ha ez sikerült, akkor általában egy rácsapásra volt idő. A bombázótámadás végeztével a veszély nem múlt el, ugyanis a támadás után rajokra, géppárokra szakadt egységek nyakába sokszor több századnyi vadász „esett”, mert a kísérővadászok a bombázók segélykérésére nagyon gyorsan a támadás helyszínére értek. Ilyenkor a szétszóródott vadászokat sokszor földközelben a saját repülőtérig üldözték és leszállás közben is lőtték az amerikaiak.

Aztán a front elérte Magyarországot, és innentől kezdve már szovjet gépek ellen kellett folytatni a harcot. November 8-ától az ezredet kizárólag csak a szovjet légierő ellen vetették be. A fronthelyzet miatt hazatelepült a 102. vadászrepülő-osztály (két századdal, 102/1., 102/2.) és egészen 1945 január közepéig – amikor is a 102. vad. oszt. egy századdal kiegészülve a Puma ezred III. osztálya lett – sok közös bevetést repült a 101-esekkel. A szovjet légierő más taktikát alkalmazott, mint az amerikai. Nem a hátországot támadták nagyszámú repülőgéppel, hanem a frontcsapatokat támogatták kisebb kötelékekkel.

A földi helyzet miatt a front magyarországi szakasza gyorsan haladt nyugat felé, így a Pumáknak március 21-én el kellett hagyni Veszprémet és Kenyeribe kellett átrepülniük. 24-én Szombathelyre, majd azt követően Grosspetersdorfba, 31-én pedig Tullnba települtek. A háborút ezekről a repterekről is fegyelmezetten és becsülettel vívták, noha a hazájukat már nem védhették. Áprilisban újabb átszervezés, az osztályok géplétszámát 16-ra csökkentették – tulajdonképpen minden osztály, egy megerősített századnak felelt meg. Az utolsó hónapokban, nem volt más, tengelyhatalmi, harcoló repülőalakulat a 101-eseken kívül a front e szakaszán, ők vették fel a harcot az amerikai és szovjet gépek tömegeivel egészen a május 5. végig.

Az utolsó győzelmet április 17-én aratta Kiss főhadnagy egy Jak-9-cel szemben. 1945. április 23. az ezred utolsó bevetési napja. 8 gép szállt fel egy alacsonytámadási feladatra. 3 gép nem tért vissza (légiharc Mistelbach és a Morva folyó között). Pilótáik máig eltűntként vannak nyilvántartva. A következő héten gépeket még kaptak, de bevetést már nem repültek.

Röviden tehát ez a Puma-század története. Ahogy a többi magyar alakulat, így a légivadászok is hősiesen küzdöttek, de a túlerővel szemben végül tehetetlenek voltak… A harcot akkor is folytatták, amikor már hazájukat nem védhették, hiszen esküjük és hűségük erre kötelezte őket.