Építsük? Aszály-muszáj: a Keleti-főcsatorna

Korábbi hír, hogy Debrecenben óriási vízügyi beruházások kezdődnek, ugyanis az oda tervezett ipari bázisokhoz több víz kell. Egyrészt a szennyvíz tisztításával kinyert úgynevezett szürkevizet akarják hasznosítani, másrészt pedig a balmazújvárosi Keleti-főcsatornához tartozó vízműtelepfejlesztés előkészítésével és megvalósításával akarják növelni a vízellátás biztonságát.
Borítóképen: A 3508-as út hídja a főcsatorna fölött
Mi a napi történésekkel nem foglalkozunk, döntsenek a kérdésben, akiknek ez a feladata, mi itt és most a Keleti-főcsatorna igen kacifántosra sikeredett történetét írjuk le. Ott kezdjük, hogy betájoljuk, hol is van a főcsatorna:
A Keleti-főcsatorna egy 98 km hosszú csatorna Tiszalök (Tisza) és Bakonszeg (Berettyó) között.
Ez nem mindenkinek mond sokat, inkább a térképet hívjuk segítségül, úgy talán sokkal jobban lehet látni, hogy miért is éppen a Keleti-főcsatornára esett a választása a szakembereknek a víztisztítás mellett.

Nos, eddig rendben is vagyunk, de miért hozták létre, mi volt a cél a főcsatorna megépítésével? A Tiszántúl vízgazdálkodását segítő csatornarendszer fontos része, a csatornában szállított vizet többek között mezőgazdasági területek öntözésére, halgazdaságok fenntartására, lakossági és ipari igények kiszolgálására, valamint a Körös-mente vízhiányának mérséklésére használják. Eredetileg hajózási funkciót is szántak neki, azonban a csatornán végül nem épült meg a hajózást kiszolgáló műtárgyak egy része.
Ez eddig tehát rendben van, ezt is tudjuk, de nézzük a történetet, mert bizony nem ma kezdődött! Nagyon nem…
1727-ben Ternyey János főintézőt egy Tiszadobnál kiinduló, a Méhes-ér, a Vörösnádasfok és Mélyvölgy nevű vízereken át a Debrecen melletti Szepes pusztán húzódó, majd a Berettyón át a Sárrétig haladó hajózható csatorna megvalósítási terveinek kidolgozásával bízta meg a Magyar Királyi Kamara. A tervek el is készültek, azonban a csatorna nem épült meg 1764 után sem, amikor ismét felvetődött a csatornaépítés gondolata.

Ezekkel a tervekkel elsősorban a sószállítást szerették volna könnyebbé tenni a korszakban mocsaras (!!!) területen.
Az 1863-as aszályt követően már öntözőcsatorna építése került szóba. Herrich Károly miniszteri tanácsos három tervet dolgozott ki, mindhárom csatorna a main Keleti-főcsatornához hasonlóan Tiszalöknél indult volna, azonban déli végpontja Öcsödnél, Mezőtúrnál vagy Gyománál lett volna.
Herrich terveiben még nem, de az évtized második felében felszólaló mérnökök (James Abernethy és Benedek Pál) javaslataiban már szerepelt egy tiszai duzzasztómű terve is.
A következő viszonylag csapadékosabb évtizedek alatt azonban lassan feledésbe merültek ezek a törekvések, azokat csak a 20. század elején elevenítették fel. Egy 1907-ben született terv szerint 157 km-es öntöző- és hajózócsatornát építettek volna a Hajdúháton. Ennek 10,7 m³/s-os vízhozama 11.500 ha öntözését tudta volna biztosítani, és évi 1 millió tonna áru vízi szállítására lett volna alkalmas.
1920 után attól tartottak, hogy egy aszályos év – amely az Alföld Magyarországon maradt területeit súlyosabban érintette, mint a viszonylag kiegyensúlyozott termést hozó Bácskát és Bánátot – éhínséget zúdítana Magyarországra.
1922-ben Czverdely-Trummer Árpád irodája állt elő egy tervvel, mely szerint a hajózó csatorna 160 km-es hosszúságú lett volna 40 m³/s vízátbocsátással és 95.000 hektár terület öntözését biztosította volna. Tíz évvel később Ruttkay Udó dolgozott ki tervet egy 136 km hosszú, 110 m³/s vízhozamú csatornára, mely szerinte 806.000 hektár öntözéséhez szállított volna elegendő vizet – ezt azonban kortársai felelőtlen becslésnek tartották.
1935. október 20-án újabb tervezőbizottság kezdte meg a munkáját, munkájuk – a B változat – nyomán megszületett a mai csatornarendszer alapja.
A tervben szerepelt egy Tiszalök feletti duzzasztómű hajózsilippel. Itt indult volna a 102 km hosszú I. számú főcsatorna, amely Hajdúnánás, Balmazújváros, Hajdúszoboszló, Földes útvonalon vezetett volna a Kék-Kállóig, amelyet Bakonszegnél ért volna el. A 60 m³/s kapacitású I. főcsatornából Bűdszentmihálynál ágazott volna ki a II. számú, amely a Hortobágy völgyében haladt, majd egy víztározóban végződött volna – ez utóbbi a Kunkápolnás mocsarak helyén létesült volna.
A csatornarendszer kiegészítéseként négy, összesen mintegy 220 millió m³ kapacitású tároló megépítése is felmerült.
Ezeknek a terveknek a részletezését követően indult meg az építkezés 1941. augusztus 8-án, a 21,1 – 44,9 km közötti szelvényekben. 1944 végére elkészült a Hajdúnánás-Balmazújváros közötti 20,4 km-es szakasz…
A munkálatok a második világháború miatt félbemaradtak és azokat csak 1951-ben kezdték újra.
1951-1954 között a mű 0–45 km-ig terjedő szakasza teljes szelvénnyel, 45–60 km-ig félszelvénnyel épült meg. A csatorna kiásásához 9 millió köbméter földet kellett megmozgatni, amihez többek között sínen járó merítékkotrós kotrógépet (UM-2 típus) is bevetettek.
A csatornát 1956 júliusára sikerült megépíteni, 14-én ünnepelték meg a munkálatok befejezését. Az átadási ünnepségen Erdei Ferenc, a minisztertanács elnökhelyettese avatta fel.
Bár a hajózóút kiépült, a hajózsilipek azonban nem, ezért a csatorna nem hajózható. Bár az 1970-es években megépült a balmazújvárosi hajózsilipen a felső fő, de ezáltal csak Tiszalökig vált lehetővé a hajózás, így ennek a szakasznak a kihasználtsága elenyésző.
2000. január végén-február elején a Tiszán levonuló cianid- és nehézfémszennyezés megérkezésekor a főcsatorna tiszalöki zsilipje nem tudta kizárni a ciánt, és az alvízi oldalon is megemelkedett annak koncentrációja. Ezt látva a torkolatban 24 órán belül szádfalas elzárást építettek, amivel sikerült elérni, hogy a nem sokkal később odaérkező nehézfémszennyezés már nem jutott be a csatornába. A cianidtartalmú vizet a Nyugati-főcsatornán és a Halastói-tápcsatornán át vezették vissza a Tiszába.