Erdély Nagyjaink Történelem Történelem Videók

Erdély Fejedelmei – II. Rákóczi Ferenc

Felsővadászi II. Rákóczi Ferenc (Borsi, 1676. március 27. – Rodostó, 1735. április 8.) magyar főnemes, a Rákóczi-szabadságharc vezetője, erdélyi fejedelem, birodalmi herceg (Reichsfürst). 1704-ben Gyulafehérvárott erdélyi fejedelemmé választották, és így ő volt az utolsó, aki betöltötte ezt a tisztséget. 1705-ben a szécsényi országgyűlésen a dux & princeps címeket kapta, amely „vezér és fejedelem” jelentésű, és a magyar történetírás hagyományos értelmezése szerint ezzel megválasztották „a haza szabadságáért összeszövetkezett magyar rendek vezérlő fejedelmévé”.

Borítóképen: II. Rákóczi Ferenc

Neve szorosan összefügg az általa 1703-ban indított Rákóczi-szabadságharccal, melyben a teljes állami függetlenséget kívánta visszaszerezni a Habsburg Birodalomtól.

E célnak megfelelően választották Erdély és Magyarország fejedelmévé, aminek tökéletesen megfelelt, mivel Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem leszármazottja volt, azonkívül dédapja és nagyapja, I. Rákóczi György és II. Rákóczi György, továbbá apja I. Rákóczi Ferenc is erdélyi fejedelem volt.

Szabadságharca azonban nem érte el a kívánt eredményt. A magyarság szemében ma is tiszta lelkű és becsületes vezetőként él tovább, mivel a szatmári békekötés után a felkínált közkegyelmet nem volt hajlandó elfogadni, és végig kitartott a magyar függetlenség ügye mellett. A szabadságharcot lezáró szatmári béke, a bukás ellenére is kompromisszummal zárult, amely megakadályozta Magyarország beolvadását a Habsburg Birodalomba, és a rendi alkotmány, ha látszólagosan is de fennmaradt 1848-ig. Latin nyelvű jelmondata szállóigévé vált:

Cum Deo pro patria et libertate! (Istennel a hazáért és a szabadságért!)

Édesapja, I. Rákóczi Ferenc még fia csecsemőkorában meghalt. Nagyapja, déd- és ükapja, I. és II. Rákóczi György, valamint Rákóczi Zsigmond egyaránt erdélyi fejedelmek voltak. Édesanyja, Zrínyi Ilona, Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Katalin leánya, a költő Zrínyi Miklós unokahúga, nővére pedig Rákóczi Julianna volt.

Egyetemi tanulmányait követően az ifjú Rákóczi (sógora, Aspremont Ferdinánd gróf tanácsára) önállóan döntött házasságáról, s az udvar engedélye nélkül feleségül vette Sarolta Amália hessen–wanfriedi hercegnőt, akinek apja Károly hessen–wanfriedi őrgróf (1649–1711) és anyja Alexandra Julianna leiningen–dagsburgi grófnő (1651–1703) volt. Az esküvőt 1694. szeptember 26-án tartották a kölni dómban, s a párt maga a választófejedelem, József Kelemen bajor hercegérsek adta össze a főoltár előtt. (Rákóczi felesége nagynénje, az orléans-i hercegné révén rokonságba került XIV. Lajos francia királlyal is.)

A házasságból három gyermek született:

  • Lipót (1696. május 28. – 1699. szeptember)
  • József (1700. augusztus 17. – 1738. november 10.)
  • György (1701. augusztus 8. – 1756. június 22.)

Alig volt három és fél hónapos, amikor apját elvesztette. Az árva fiú anyjának szeme fénye volt, aki férjének halála után két gyermekével anyósához költözött Munkácsra, ahol egészen az 1677. év végéig maradtak. Báthory Zsófia, aki férjének halála után visszatért a katolikus hitre, fiát, I. Rákóczi Ferencet is áttérítette; így II. Rákóczi Ferenc már katolikus családba született, és ebben a szellemben is nevelték.

Mint árvát, édesanyja, Zrínyi Ilona szerette volna gyámsága alá venni, I. Lipót császár tanácsosai azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy Rákóczi és nővére gyámsága Lipótot illeti, főképp mert a gyermek apja végrendeletében fiát Lipót király pártfogásába ajánlotta.

Nehézségek árán azért sikerült keresztülvinni, hogy a Rákóczi árvák gyámságát – Lipót főgyámsági jogának fenntartása mellett – anyjukra ruházzák. A család előbb Munkács, Sárospatak és Regéc várában lakott, majd 1680-tól (a nagyanya halála után) végleg munkácsi várukba költöztek, amely iránti vonzalmát Rákóczi haláláig megőrizte.

1682-ben édesanyja levetette az özvegyi fátyolt, és június 15-én Thököly Imrével a kuruc hadak vezérével házasságra lépett. Azontúl az ifjú Rákóczi Ferencet is gyakran elvitték magukkal hadi táborokba, így beleláthatott a kuruc sereg mindennapjaiba. A törökök hadjárata 1683-ban Bécs ellen megbukott, és ezzel Thököly szerencsecsillaga is hanyatlóban volt, aki nem avatkozott a gyerekek nevelésébe, inkább a politikával foglalkozott.

A törökök kudarca keresztülhúzta a „kuruc király” terveit is, az Oszmán Birodalom bizalmatlansága vele szemben megnőtt. Rákóczit ekkor személyes céljaira kívánta felhasználni, és kezesként Konstantinápolyba küldte volna; anyja azonban nem akart megválni fiától.

Kis idő múlva a török Váradon Thökölyt el is fogta. Munkács kivételével egész Felső-Magyarország Lipót birtokába került, a Rákócziak javainak legnagyobb részével együtt. A császáriak elfoglalták Sárospatak várát; a Rákóczi-ház ottani kincstárát feltörték és több milliónyi akkori forint értékű aranyat, ezüstöt elkoboztak. 1685 novemberében Antonio Caraffa gróf, majd Caprara gróf császári tábornok ostrom alá fogta Munkácsot is.

Zrínyi Ilona elszántan védte a várat és az ostrom, megszakításokkal, szinte három évig tartott. Rákóczi, a 12 éves gyermek is ott forgolódott a bástyákon, bátorítva, lelkesítve a vitézeket. Miután Zrínyi Ilona férjétől hasztalan várt segítséget, végül 1688. január 17-én kénytelen volt feladni a várat Caraffának.

A kapituláció után a Rákóczi árvák összes javait visszaadták, ők maguk azonban atyjuk végrendelete értelmében I. Lipót gyámsága alá kerültek. Zrínyi Ilonával együtt Bécsbe kísérték őket, ahonnan csak a császár engedélyével távozhattak.

Lipót a gyermekek neveltetésének felügyelőjévé Kollonich Lipót horvát bíboros, akkori németújhelyi püspököt, a későbbi esztergomi érseket jelölte ki. Kollonich az 1688. március 27-én Bécsbe érkezett Rákóczi-családból, Rákóczi nővérét, a 16 éves Juliannát, személyesen vitte magával a Szent Orsolya-rend kolostorába, Rákóczit pedig jószágigazgatója lakására.

Négy nap múlva búcsút kellett vennie az ifjúnak édesanyjától, akit soha többé nem látott, mert ugyanakkor a bíbornok rendeletére a csehországi Jindřichův Hradecbe (Neuhaus) indították útnak, hogy a jezsuiták ottani kolostorában neveljék, ahol április 8-án vették fel a szintaxisták közé «comes R.» névvel. Itt sokat szenvedett, a rideg, szeretet nélküli környezetben.

Miután a zárdából Badinyit is elküldték, Rákóczi teljesen elszakadt régi környezetétől. Ezentúl többnyire tanáraival érintkezett, mert korán kifejlődött tudásvágya, s örömest társalkodott idősebbekkel, mint tanulótársaival. A klastrombeli nemesi konviktus tagjai között kétségkívül a legnagyobb figyelem tárgya volt; ezért például a ház szélütött főnöke is vele szeretett sakkozni.

1690-ben befejezte gimnáziumi tanulmányait; az év augusztusában a prágai Károly Egyetemre ment, de ott is a jezsuitáknál szállt meg, nevelője kíséretében. Később megengedték, hogy egy, az egyetemhez közelebbi magánlakásba költözzenek. 1691-ben nővérét feleségül vette gróf Aspremont Ferdinánd. 1692-ben Zrínyi Ilonát kiváltotta férje, az asszony a fiát is magával akarta vinni Törökországba, de ezt nem engedték meg, sőt azt sem, hogy elbúcsúzzanak egymástól.

Aspremont neje nevében követelte a törvényes leány(birtok)negyed kiadatását; de ezt Kollonich ellenezte. Ebből per támadt, melynek úgy vetettek véget, hogy Aspremont császári pátenst eszközölt ki Rákóczi Bécsbe jövetelére és nagykorúsítására.

Az ekképp 1692-ben önállósított Rákóczi első dolga volt, hogy testvéries egyezségre lépjen nővérével. Lipót meghagyta neki, hogy tapasztalatszerzés végett utazzék Itáliába, ahová 1693 tavaszán el is indult és egy évig tartózkodott ott, többnyire Rómában, ahol főként a művészet remekeit tanulmányozta, és e tárgyban még leckéket is vett.

Rákóczi már egyetemre járt, amikor a Törökországban élő Thököly felajánlotta: ha feleségét kiengedik hozzá, szabadon bocsát egy elfogott császári tábornokot. I. Lipót kelletlenül, de beleegyezett a cserébe. Azt azonban nem engedte meg, hogy Rákóczi elbúcsúzhasson édesanyjától. Az ifjú tervezett házasságát is meghiúsította a bécsi udvar. Nem csoda, hogy a fiatal főúr szívből gyűlölte a Habsburgokat. Barátja, Bercsényi Miklós gróf is arra biztatta, hogy lépjen anyja örökébe, és szálljon szembe a császárral.

1694 elején Bécsbe, majd Magyarországra utazott, hogy május 25-én elfoglalja Sáros vármegye örökös főispáni székét. Abban az évben a Rajna mellékére ment, a Franciaország ellen harcoló császári sereghez; ekkor Kölnben megismerte a hessen–wanfriedi őrgróf leányát, Hessen–Wanfriedi Sarolta Amáliát, és őt az osztrák udvar fondorkodása ellenére, szeptember 25-én feleségül vette. Jó ideig a sárospataki várban, Szerencsen, majd eperjesi házában és azon kisebb váraiban lakott, amelyek nem voltak megrakva osztrák katonasággal. Egyébiránt a közügyekbe nem avatkozott be, csak magánéletet élt. A császáriak persze nem bíztak benne, ahogy egyébként a magyarok sem. 1696-ban megszületett első fia, akit a keresztapául felkért I. Lipót nevére kereszteltetett.

1697-ben nagy nehezen elérte, hogy a római szent birodalmi hercegi rangot, ha utódaira nem is, de legalább az ő személyére elismerjék. Lipót, aki ekkor már tíz éve nem hívott össze országgyűlést, Kollonichék abszolutisztikus szellemében kormányzott. Az országban az elégedetlenség nőttön nőtt.

1697. július 1-jén Thököly Imre bujdosó kurucai a közhangulatot felhasználva éppen Rákóczi birtokán, a Hegyalján szerveztek felkelést. Meglepték, és elfoglalták Tokaj, Patak meg Újhely várát, és Rákóczit akarták megnyerni vezérüknek. Ő azonban kitért a szervezetlen, parasztlázadás-szerű mozgalom elől. Sietve Bécsbe távozott, ahol az udvar előtt megpróbálta tisztázni magát még a gyanú alól is.

Egyes történetírók ekkorra datálják Kollonich Lipót elhíresült mondását, hogy „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá fogom tenni”. A felkelő magyarok a haza szabadságának megmentésére, vagyis a régi, Ausztriától független Magyarországért harcoltak, de a felkelést a megyei nemesség és a magyar főurak támogatásával a császári hadsereg rövid idő alatt elfojtotta. Ebben segédkezett Bercsényi Miklós gróf is, de később a nemesi-rendi elégedetlenség fokozódása idején fokozatosan szembefordult Lipóttal, és mint a Rákóczi-birtokokkal szomszéd birtokos, egyre szorosabb barátságot ápolt Rákóczival.

Összejöveteleiken megállapodtak abban, hogy a kedvező idő beálltával azonnal megragadják az alkalmat és ha kell, akár fegyverrel szereznek érvényt közös akaratuknak.

Az 1699. január 26-án megkötött karlócai béke Thökölyt és Zrínyi Ilonát száműzetésbe kényszerítette. A fiatal Rákóczi Bécsben maradt, a császár keze alatt.

“Egyáltalán nem félek kijelenteni előtted – ó, Örök Igazság, akinek ezeket az Emlékiratok-at ajánlottam! -, hogy minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam. Nem a bosszúvágy indított erre, nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is a kormányzáshoz volt kedvem: kizárólag az a hiú dicsőség vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt – és a világi becsület, amelynek forrása természetes nagylelkűségem volt, az munkált bennem bűnös módon veled szemben, ó, Istenem, mert hiszen e különböző indítóokok mind magamra vonatkoztak és önmagamban végződtek.”

1700 őszén a spanyol örökösödési háború küszöbén XIV. Lajos francia király Ferriol őrgrófot(wd) küldte Rákóczihoz, aki a király nevében biztatta, hogy álljon az elégedetlenkedő magyarok élére jelentékeny pénz- és fegyveres segítséget ígérve. Rákóczi Bercsényivel együtt elérkezettnek látta az időt és november 1-jén (éppen azon a napon, amelyen II. Károly spanyol király meghalt), levelet írt a Habsburgok ellenségeként számon tartott XIV. Lajos francia királynak – akivel felesége révén rokonságban is állt – és külügyminiszterének:

„Franciaország jóléte és érdeke, úgymond, azonos Magyarország jólétével és érdekeivel; a rendek elégedetlenek a bécsi udvar törvénytelen eljárásával; most inkább, mint bármikor, célt lehet érni, ha Franciaország a magyaroktól meg nem vonja segélyét”.

A Bourbon–Habsburg ellentét kiéleződésére már csak a megüresedő spanyol trónért folytatott versengés (spanyol örökösödési háború) okán is számítani lehetett, Rákóczi lépése ezért önmagában logikusnak tűnhetett, ám a Napkirályhoz írott leveleit rosszul megválasztott bizalmasa, egy Longueval nevű császári tiszt a bécsi udvar kezébe juttatta.

Rákóczi nagysárosi kastélyából könnyen menekülhetett volna, de beteg nejét nem akarta elhagyni. Solari császári tábornok 1701. április 18-án éjjel felsőbb parancsra elfogta, és előbb Eperjesre, majd Kassán, Miskolcon, Budán és Mosonmagyaróváron át Bécsújhelyre szállították. Itt ugyanazon börtönbe zárták, melyből nagyapja, Zrínyi Péter 30 évvel azelőtt a vérpadra lépett. A kormány, semmibe se véve Rákóczi tiltakozását, osztrák urakból alkotta meg a rendkívüli törvényszéket. A vizsgálat során kiderült, hogy az ítélet (éppúgy, mint annak idején nagyapja, Zrínyi Péter esetén) csak halálos lehet.

Felesége Rákóczi elfogatása után azonnal Bécsbe ment, ahol a külföldi követek az ő közbenjárására utasítást kaptak Rákóczi támogatására; még a jezsuiták is, francia érdekből kifolyólag támogatták Rákóczi ügyét. Megnyerték a börtönparancsnokot, Gottfried Lehmann dragonyos kapitányt, aki november 7-én éjjel Rákóczit dragonyos közlegényi ruhában megszöktette.

A fiatal főúr egyik apródja, Berzeviczy Ádám kíséretében Lengyelországba menekült, ahol védelmet és második otthont talált. Rákóczi élete azonban még itt is veszélyben forgott, főképp a fejére kitűzött 10 000 forintnyi vérdíj miatt, úgyhogy jónak látta rokonánál, Sieniawski herceg koronahetman nejénél, Elżbieta Lubomirska hercegnőnél elrejtőzködni.

Bercsényivel Varsóban találkozott, és újra felvették a kapcsolatot a francia udvarral. XIV. Lajossal közölt tervük szerint, lengyel segítséggel tör be Rákóczi Magyarországra, hogy seregeit a már Linzig előrenyomult bajor választófejedelmi haddal egyesítse.

A spanyol örökösödési háború miatt elvezényelték Magyarországról a császári csapatok nagy részét. Munkácson új, kurucok vezette felkelés kezdődött, és Rákóczit kérték fel vezetőjüknek. Elérkezettnek látta ő is az időt, és eleget tett kívánságuknak. 1703. június 15-én Lavocsne mellett Esze Tamás csapatai csatlakoztak hozzá: 200 rossz parasztpuskával felfegyverzett gyalogos és 50 lovas, ezzel 3000 főre emelve a sereg létszámát. Bercsényi némi francia pénzügyi támogatással és 600 főnyi lengyel zsoldoscsapattal érkezett a fejedelemhez.

A nemesek nagy része azonban nem állt mellé, mivel az egész felkelést parasztlázadásnak tekintették; úgy tűnt, Rákóczi hiába bocsátotta ki Vásárosnaményban kiáltványát a „Naményi Pátenst” a szabolcsi nemességhez.

Hogy a felkelésnek ne legyen köznépi jellege, a kállai várat bevette Habsburg–Lotaringiai Ferenctől, és ekkor a hajdúk katonai rendje csatlakozott hozzá: „a várban 4 kis ágyút találtam és néhány mázsa lőport, íme ebből állott tüzérségem!” – írja Rákóczi. Azután Huszt várát foglalta el Ilosvay Imre, mire egész Máramaros vármegye csatlakozott hozzá. 1703. szeptember 26-án már azt írhatta XIV. Lajosnak, hogy irányítása alá került az ország egészen a Duna vonaláig, majd hamarosan a Dunántúl nagy részét is sikerült elfoglalnia. Így a császáriak a Drávántúlra, Erdélyre és a várak egy részére szorultak vissza.

A szabadságharc fontosabb helyszínei és a kuruc csapatok által ellenőrzött területek

Ekkor tette közzé Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungariae (fölrepedeznek a nemes magyar nemzet sebei) kezdetű híres kiáltványát, hogy támadását ország-világ előtt igazolja.

Mivel az osztrákoknak több fronton kellett harcolniuk, kénytelenek voltak tárgyalásokba bocsátkozni Rákóczival. Azonban amikor 1704. augusztus 13-án a höchstädti csatában angol segítséggel legyőzték az egyesített francia–bajor hadsereget, nemcsak a spanyol örökösödési háborúban kerültek fölénybe, hanem egyúttal azt is megakadályozták, hogy a kurucok serege egyesüljön a bajor–francia segéderővel. Ezzel Rákóczi nehéz helyzetbe került, mind hadi, mind anyagi értelemben. Adót nehéz volt kivetni, hiszen nem lehetett követelni azt, hogy a nép szolgáljon is és fizessen is.

Ezért a pénzhiány ellensúlyozására nagy mennyiségű rézpénzt veretett; ami szokatlan volt magyar földön, s amelyet az ezüst pengővel szemben kongónak, másként Pro libertate felirata után libertásnak neveztek; ez a pénz nehezen volt forgalomban tartható.

1704 telén Rákóczi Érsekújvárt foglalta el, de a sikert beárnyékolta a nagyszombati csata elvesztése. A fejedelem személyesen vezette a sereget, de hiányoztak kiképzett tisztjei, ezért lehetőleg kerülte a nagyobb ütközeteket, csak portyázásra szorítkozott. A császáriak meg hiába arattak egy-egy nagy győzelmet; a nép ellenük lévén, amint elvonultak egyes vidékekről, ismét lángba borult mögöttük minden. Néhány francia tiszt, különösen La Motte ezredes, Vauban volt segédtisztje és De Riviere, Érsekújvár erődítője kitűnő szolgálatot tettek, főleg műszaki feladatok végrehajtásában.

Serege ekkor érte el tetőpontját: 52 lovas-, 31 gyalog-, összesen 83 ezredre rúgott, mely az 1705. augusztus 11-i gidrafai vereség után ismét talpra állott, sőt 1706-ban létszáma már 100 000 főre emelkedett.

A kormányzat szervezése végett Rákóczi 1705 szeptemberében országgyűlést hívott egybe Szécsénybe, ahol nemcsak a főurak és köznemesek, hanem az egyháziak is szép számmal jöttek össze. A „szövetkezett rendek” címmel vették fel és Rákóczit, akit még 1704. július 6-án erdélyi fejedelemmé választottak, „vezérlő fejedelem” címmel tisztelték meg, melléje az ország kormányzására 24 tagból álló főtanácsot rendeltek. Ezt követően fölhatalmazta őket a külügyek (és a béketárgyalások) irányítására. A szövetség pontjaira szeptember 19-én és 20-án felesküdtek az egybegyűlt rendek, és maga a fejedelem is. Ezután Erdély volt a további küzdelmek színtere, hiszen arrafelé tartott az idős Herbeville császári tábornok is.

Rákóczi 1705. november 11-én Zsibónál vereséget szenvedett, aminek folytán Erdélyből ki kellett vonulnia. Némi vigasztalásul szolgált, hogy Vak Bottyán a dunántúli vármegyékben sikereket tudott felmutatni. Ezalatt Anglia és Hollandia kezdeményezésére 1705. október 27-én újra megindultak a béketárgyalások a szövetséges rendek és a császáriak közt Nagyszombatban.

Stratégiáját mindkét fél az állandóan változó katonai helyzethez igazította, de Erdély hovatartozását illetően sem jutottak dűlőre, hiszen sem a császár, sem Rákóczi nem óhajtott lemondani róla. A franciákkal kötött szerződés ügye sem haladt előre, ezért a fejedelem a függetlenség kikiáltása mellett döntött, azért, hogy tárgyalóképes félként könnyebb legyen számára a szövetségek kötése.

A hadszíntéren váltakozó szerencsével folytak a csatározások, de 1706 után Rákóczi seregei fokozatosan visszaszorultak. 1707. június 13-án az ónodi országgyűlésen Rákóczi javaslatára, Bercsényi támogatása mellett kikiáltották a Habsburg-ház trónfosztását és I. József magyar királyságának abrenunciációját.

Bercsényi ekkor gyújtó beszédet tartott, mely az emlékezetes „Eb ura a fakó! Mai naptól fogva József nem királyunk!” felkiáltással végződött. Beállott az interregnum. Azonban sem ez, sem a rézpénzinfláció visszaszorítására tett kísérletek nem hozták meg a várt eredményt. Rákóczi nem maga reflektált a magyar trónra, hanem jelölteket keresett; azonban minden kísérlete dugába dőlt, és ami még ennél is nyugtalanítóbb volt, XIV. Lajos a teljesített feltételek dacára is vonakodott a magyar fejedelemmel szabályos szövetségre lépni, így a szabadságharcosok magukra maradtak. Felmerült egy, az oroszokkal kötött szerződés lehetősége, de ezt a reményt sem sikerült valóra váltani: a cár a svédekkel és a törökökkel vívott háborúban volt lekötve, sőt Rákóczit inkább csak e két ellenségével szemben igyekezett aduként felhasználni, semmint Bécs ellen támogatni.

XIV. Lajos

A porosz királyfi trónjelöltsége érdekében Rákóczi Sziléziába akart betörni, de 1708. augusztus 3-án a trencséni csatában Viard és Pálffy megrohanták, és szétverték seregét. A fejedelem lova felbukott, és Rákóczi ájultan esett le róla. Mivel a kurucok azt hitték, hogy meghalt, az egész had szétfutott. Ezt a csatavesztést soha többé nem heverték ki. Egyre több kuruc vezér állt át a császár táborába büntetlenség fejében, Rákóczi visszaszorult Munkács és Szatmár környékére.

Ekkor az országban többféle jelei mutatkoztak a teljes összeomlásnak. Minden nap egy-egy újabb árulás hírét hozta. Ocskay brigadéros például egész csapatával szökött Pálffyhoz. Tovább tetézte a bajt, hogy a legnagyobb pénzügyi zavarok is beköszöntöttek. A sereg demoralizálódott, és sehol sem mert többé szembeszállni a császáriakkal. Az 1709-es malplaquet-i vereség pedig végképp eldöntötte az örökösödési háborút, és ezzel megpecsételte Rákóczi további sorsát is.

A fejedelem végső erőfeszítéssel francia, lengyel és svéd zsoldosokat toborozva megpróbálta újjászervezni erőit, és 1710. január 22-én Romhány és Vadkert között nyílt csatát kockáztatott egy aránylag kisebb császári sereggel szemben. A csatában a svédek bekerítették és szétzúzták az osztrákok hadoszlopait. Utolsó tartalékaikat felélve, a győzelem biztos tudatában Rákóczi fosztogatást engedett katonáinak, mire az osztrákok rendezték soraik egy részét, és váratlan ellentámadásukkal elűzték a svédeket a csatamezőről, a kuruc egységeket pedig szétverték.

Rákóczi rakoncátlan lengyel zsoldosai rövid idő múlva megszöktek az országból. Ugyanekkor Heister az áruló Ocskay kivégzését használta ürügynek Győrben és 1710 januárjában tíz kurucot végeztetett ki, köztük öt törzstisztet. S mindezeknél nagyobb csapásként, egyre iszonyúbban terjedt a pestis, főleg a rosszul ruházott és élelmezett kuruc táborban. A kimerült ország a végromlás szélére jutott.

„Hadaim majd mind elszéledtek, biztos helyekre szállítandók családjaikat …” írja Rákóczi, aki ekkor az orosz szövetséget kereste, de miután ez sem sikerült, békefeltételekkel kereste meg I. Józsefet.

A császár Pálffy János tábornokra bízta a béke megkötését, azonban az ő szavában nem bízott. Végül a fejedelem, Károlyi Sándorra ruházta ’’hadainak főparancsnokságát, és ő maga 1711. február 21-én örökre elhagyta Magyarországot, Lengyelország felé vette az irányt.

Rákóczi távozása miatt Károlyi Sándor a kuruc hadak főparancsnoka folytatta a korábban megkezdett tárgyalásokat Pálffyval, mint császári biztossal és mindent megtett a békekötés érdekében. Miután Rákóczi teljesen elutasító álláspontra helyezkedett, Károlyi végül arra a meggyőződésre jutott, hogy a katonai vereség elkerülése érdekében a fejedelem ellenében is békét kell kötni. Ennek érdekében 1711. április 30-án Szatmár mellett, a nagymajtényi mezőn 12 000 főnyi felkelővel lerakta a fegyvert, átadta zászlóit és letette a hűségesküt.

Rodostói Rákóczi múzeum

Ezután is rettenetes erőfeszítéseket tett arra, hogy a Magyar Királyság megteremthesse önállóságát, de végül Rodostóban maradt…

Ajánlott Cikkek