Európában a második: Nicki műgát
Nem hallott még róla? És mi az, hogy műgát? Nos, mindenre meglesz a válasz, de mi szokás szerint az elején kezdjük. És bár igaz, hogy a gát – avagy duzzasztó – 1930 és 1932 között épült, de mi mégis egészen 1914-ig vissza kell, hogy menjünk az időben. Sőt, valójában a történet még régebbre vezet vissza…
Borítóképen: Rába folyó, Nicki duzzasztógát – 1939
A vizekkel kapcsolatos első magyar törvényt Könyves Kálmán (1095-1116) Dekrétomainak Első Könyve, 16. fejezete említi. Az 1600-as években Ausztriai Mátyás uralkodása alatt született törvények elsősorban a Tisza, a Duna és a Vág folyók szabályozását szorgalmazták. A vizek kiáradásával okozott károk elkerülésére biztosokat jelölt ki, törvényben meghatározott hatáskörrel.
Mária Terézia 1773-ban engedélyezte, hogy a sójövedék 1,5 %-át a folyók vízrajzi felvételére, a hajózható folyók medrének és a vontató utaknak karbantartására használják fel. II. József a Helytartótanács feladatává tette a magyarországi folyók hajózhatóvá tételével kapcsolatos állapotfelmérést.
Az első szabályozó társulat József nádor támogatásával alakult 1810-ben, Sárvíz Csatorna Társulat néven. Néhány dunántúli társulat kivételével nem követte nagy társulatalakítási hullám a kezdeményezést.
1834-ben megalakult a Királyi Tisza Térképészeti Iroda, amely végrehajtotta a Tisza vízrajzi felmérését. Az 1840. évi X. törvénycikk megtiltotta, hogy a vizek természetes lefolyását mások kárára gátolják. A ’40-es évekre tehető az első Tisza-menti társulatok alapítása. A szabályozásban érdekelt Tisza-menti regionális társulatok 1846-tól a Tiszavölgyi Társulat alatt tömörültek, megtartva belső szuverenitásukat. Az egységes rendszerű szabályozás Vásárhelyi Pál tervei szerint, gróf Széchenyi István, mint a Helytartótanács Közlekedési Bizottmányának elnöke irányításával indult meg.
Kvassay Jenő irányításával 1879-ben megalakult az Országos Kultúrmérnöki Hivatal, melynek 1881-ben már nyolc kerülete volt, és 1886. január 1-jén életbe lépett az 1885. évi XXIII. tc., az első vízjogi törvény.
Ez a törvény már rendelkezett arról, hogy a helyi tárulások állami támogatásokat vehetnek igénybe (kedvezményes hitel, illetve segély formájában), de átfogó program csak az 1908. évi XLIX. törvénycikk (a vízi beruházásokról) hatálybalépésével indult. A program 192 millió korona támogatást határozott meg, az alábbi kikötésekkel:
- Meghatározta azon folyóvizek körét, amire kiterjedt, a tavak közül pedig egyedül a Balaton került be – a Rába nem volt a folyók között!
- Az éves kiadás nem lehetett több, mint a teljes, 192 milliós összeg 5 százaléka (azaz minimum 20 éves távra szánták a programban megjelölt összeget).
- Az éves költségvetésbe csak 6 millió koronát állítottak be, a többi – alapesetben összesen 7,5 milliós költséget – más tételeken keletkezett megtakarításoktól remélték.
Aztán persze hamarosan jött az első nagy világégés, és persze a program nem volt kivitelezhető, ezért az 1923. évi XLI. törvénycikk új szabályozást vezetett be, amelyben legfőbb feladatként a háború alatt és azt követő zavaros idők alatt elhanyagolt töltéseik és vízműveik helyreállítását jelölték meg. Akkoriban 50 körül volt az ármentesítő és belvízlevezető társulatok száma az országban.
A társaságok ekkor is kaptak támogatásokat, de inkább csak ad hoc módon, a korábbi 1908-as törvény rendelkezéseit ugyanis nem igazán lehetett tartani, mert ugyan az ország mérete igencsak lecsökkent, de mégis rengeteg feladat adódott. Ezért született meg a 1929 évi III. törvénycikk a vízügyi beruházások szabályozására. Erre nem csak azért volt szükség, mert a korábbi 20 éves program lejárt, hanem azért is, mert új alapokra kellett helyezni a vízgazdálkodást.
Mi volt a lényeg? Nos, röviden annyi, hogy míg korábban a beruházásokat támogatta az állam, de a működtetés, a karbantartás témakörére nem terjedt ki, így jellemzően az történt, hogy egy-egy nagyobb beruházás után elhanyagolták a karbantartást, a kotrást. Ehhez jött az a nem kis probléma, hogy a szűkebb országhatárokon túli területek új gazdái csakis saját érdekei szerint alakították vízügyi rendszereiket. Ez pedig jelentős költségeket jelentett a kisebb ország határain belül!
Mi lett a megoldás? Az 1929-es törvény 15 évre meghatározta – évenkénti bontásban! – végrehajtandó munkálatokat és természetesen az ezekhez rendelt állami hozzájárulásokat is.
Így tehát nem egy egyszeri nagy kiadás után jött a műtárgyak lepusztulása, a folyók iszaposodása, hanem éves szinten kiszámítható munkálatokhoz rendelt kisebb, de állandó, így tervezhető költségek terhelték a társulatokat – illetve az állami költségvetést, és a korábbi időről időre előálló elhanyagoltság nem következett be.
Nos, az 1929. évi III. törvénycikk hatálya ugyan továbbra sem terjed ki a Rábára – annak egészére -, de külön tételként szerepel benne 1.000.000 pengős előirányzattal a „a kisrábatoroki duzzasztógát újjáépítéséhez állami hozzájárulás, illetőleg előleg” címen. Mit jelentett ez az összeg?
A Szamos és a Maros teljes egészére – egyenként – alig több, mint a felével szántak többet, mint a Nicki műgátra, a Mura teljes magyarországi szakaszára pedig kevesebb, mint a felét!
És mindezt természetesen a törvény által rögzített 15 éves periódusra kell érteni. De miért volt olyan fontos a műgát megépítése? A Nicki duzzasztó a Kisalföld vízgazdálkodásának egyik kulcsműtárgya! Nézzük sorban, mi az, amiért ezt állítjuk?
- A Nicki duzzasztónak már a középkorban is voltak elődei, és ez nem véletlen!
- A Kis-Rába ugyanis egy, a Rábafolyóból bal felé, északi irányban kiágazó medret kell érteni, amely évszázadok óta több vízimalom energiaforrása volt!
- A folyó menti települések a Rába-parti kutakból nyerik ivóvizüket és az öntözéses növénytermesztéshez is felhasználják a Rába vizét.
De van itt még valami. A malomipar mellett más ipari jelentősége is van a Rábának: 1896-ban Ikervárnál a Rábán épült fel Magyarország első, ma is működő vízi erőműve, 2009-ben pedig már az ötödik rábai erőmű, a nicki duzzasztógát mellett épült Kenyeri vízerőmű kezdte meg az energiatermelést.
Talán nem sokan tudják, de a szakértők szerint a Kis-Rába feltehetően nem természeti képződmény, sokkal inkább valószínű, hogy a Rába fattyú ágait kötötték össze annak idején, mélyítették ki és tartották fenn a molnárok!
A Kis-Rába alsó vége régen a Hanság mocsarába, majd a szabályozások óta a Répce-patakba torkollik.
Bár már régebben is voltak különböző gátak és vízi művek, de azt pontosan tudjuk, hogy a Rába megfelelő mennyiségű vízének a Kis-Rábába való beterelését 1895 előtt rőzséből épült duzzasztógáttal tették lehetővé. A bebocsátott vízmennyiség szabályozására pedig fából készült zsilipet használtak. Ez jól látható Magyarország második katonai felmérése térképén is (Torok megnevezéssel):
A térkép arról tanúskodik, hogy későbbi gátak a jelenlegi öblítőzsilip környezetében lehettek a Rába 66,4 folyamkilométer szelvényében. Írásos dokumentumok alapján a vízkiadagolásra szolgáló fatáblás zsilipet 1883-ban építettek.
A Rábaszabályzó Társulat 1873-ban alakult meg. Ez után a Nicki duzzasztógát és a vízkivételi mű további üzemeltetése is a társulat feladata lett. Ezért a társulat 1895-ben a legutóbbi rőzsegát felett kb. 2 km-re, a jelenlegi duzzasztó felett 170 méterre beton fixgátat és a Kis-Rába vízmennyiségének ellátására pedig kétnyílású (Ø: 1,5 m x 2), öntöttvas zárószerkezetű beton csőzsilipet készített a bal oldali árvédelmi töltésben.
A betongát nagyrészt államsegélyből, kisebb rész pedig társulati hozzájárulásból épült. Ebben az időben a bebocsátandó vízmennyiség 3,5 m³/s volt.
1895 és 1916 között ugyanazon a helyen beton- és rőzsegát váltották egymást, úgyhogy a tönkrement gátat ötször állították helyre.
1900-ban a gát olyan mértékű károkat szenvedett, hogy a földművelésügyi miniszter kötelezte a társulatot egy ideiglenes rőzsegát megépítésére, de ez is nagyon hamar tönkrement a levonuló árvizek hatására, de ez sem tartott sokáig… 1905 és 1906 folyamán megépült a Kis-Rábatoroki duzzasztó, amihez az állam 250.000 korona államsegélyt is adott. De a Rába szeszélyes…
1907. évi árvíz ezt a művet is megkerülte és ismét megsemmisüléssel fenyegette, mire a társulat a gátat új műszaki alapokra helyezett tervek alapján 1907-1908. években átépítette.
De ez sem volt elég, 1916 decemberében a duzzasztómű jobb oldali bukója a meder fokozatos berágódása következtében beszakadt. A világháborús helyzet miatt a valószínűsíthető, hogy a mű állag megóvására szinte semmit nem költöttek, és ennek okán 1923-ban már a kívánt mértékű legminimálisabb duzzasztást sem sikerült előállítani. Ekkor a Rábaszabályzó Társulat a csőd szélén táncolt…
Így nem kis munkát fektettek abba, hogy az 1929. évi III. törvénycikk 7. §-a kifejezetten egy új gát építését írja elő méghozzá komoyl állami támogatással: „ezen munka költségeinek fedezésére a 2. §-ban említett hitel terhére legfeljebb 250,000 pengőig terjedhető segélyt és 750,000 pengőig terjedhető előleget engedélyezhessen”.
A törvényben biztosított állami hozzájáruláson túl a társulat kívánságára a tervezési és építési munkák irányításra a Vízrajzi Intézetet és annak igazgatóját Ditróy Jánost rendelte ki. Ő az állam részéről, mint miniszteri osztálytanácsos állami kiküldött működött közre a tervezői, majd kivitelezési munkákban.
A Rábalegnagyobb árvízmennyiségét a levonult árvizek tapasztalatai alapján 1200 m³/s-ban állapították meg.
A tervezőknak nem volt egyszerű dolga, ugyanis a törvény úgy rendelkezett, hogy az általa biztosított összegen felül a társulat köteles a szükséges anyagi fedezetének biztosítására, ugyanakkor a társulat kasszája üresen kongott… Így tehát minden körülmények között bele kellett férni az 1 millió pengős keretbe!
A fixgát, a Rohringer Sándor által javasolt csőgát, valamint a Benedek József-féle Stonay-táblás gát költségei túl magasak voltak. Olcsósága miatt szóba került a Boulé-táblás rendszer is, de végül Gillényi Sándor igazgató főmérnök javaslatára a Svájci Huber és Lutz okleveles mérnökök szabadalmát képező nyerges gátrendszert fogadták el. Ennek költségelőirányzata 822.000 pengő volt.
A Társulat közgyűlése IV/1929. sz. határozatával elvállalta a gátrendszer megépítését és nyomban megindultak a geodéziai felvételek, valamint a tervezést előkészítő munkák.
A szabadalmakkal összefüggő gátépítmény terveit a bécsi Pfletschinger József cég szolgáltatta, aki a Huber és Lutz cég magyarországi érdekeit képviselte, az építési munkák során műszaki tanácsadói feladatokat végzett. Ugyanez a cég kapott megbízást a fedeles gátszerkezet és tartozékainak szállítására és felszerelésére.
A cég a vasszerkezeteit a győri Vagon és Gépgyárral készítette el. A gát építészeti kialakítása dr. Kotsis Iván okleveles építészmérnök nevéhez fűződik. Eredetileg egyébként két tervváltozatot dolgoztak ki, egy kisebb méretű és egy vízerő-hasznosításra is alkalmas nagyobb méretű duzzasztómű terveit készítették el. A versenytárgyalást is ennek megfelelően hirdették meg.
Mivel a vízerő-hasznosításra gazdasági okokból nem volt lehetőség, a kisebb szelvényű duzzasztómű épült meg.
Győr vármegye alispánja az építési engedélyt 14.847/1930., az engedélyokiratot pedig 16.039/1930. sz. határozatával kiadta. A végrehajtandó feladatokat négy csoportba sorolták:
- Alapozási, falazási mélyépítési munkák, amelyeknek vállalati úton történő kivitelezésére Széchy Endre okleveles mérnök, budapesti építési vállalkozó kapott megbízást.
- A fedeles gázszerkezet és az ehhez tartozó szabályozó berendezések gyártására, leszállítására és a szerelés végrehajtására a bécsi J. Pfletschinger és Társa cég kapott megbízást.
- A 10 m széles és összesen 3 m duzzasztású fenékzsilip és felhúzó szerkezet, továbbá a berendezést kiszolgáló turbina és áramfejlesztő elkészítésére és szerelésére a Ganz és Társa Villamossági Gép Vagon és Hajógyár Rt.-vel kötöttek szerződést.
- A különleges felszerelést nem igénylő munkákat a társulat végezte házi kivitelezésben, Illés Aladár társulati központi mérnök irányításával.
A tényleges építkezés 1930. november 11-én indult meg a kitűzéssel és az iparvasút kiépítésével a Kenyéri vasútállomásról. Az év végéig kiépült az építés színhelye.
Az I. jelű munkagödör körülzárásának verése 1931. január 13-án indult meg, majd a mélyen fekvő építményrészek, a bal parti gátfő és a szabályozó pillérek elkészülte után a kihúzás 1931. július 22-én vette kezdetét. A II. jelű munkagödör körülzárását 1931. augusztus 7-én kezdték el. A kihúzás pedig már szeptember 30-án megindulhatott. A III. jelű munkagödör körülzárásával a Rábát olyan magasra duzzasztották, hogy a víz a már elkészült gátrészen folyhasson le.
Az altalaj a duzzasztómű helyén 4 m mélységig folyami hordalék, ettől 5,40 méterig agyag, majd ez alatt futóhomok rétegből áll. Mivel ez a körülmény csak az építkezés alatt derült ki, a terveket meg kellett változtatni, és az alap legmélyebb részeit nem vihették le a tervezett mélységig.
Eredetileg szűrőkutas rendszerrel akarta a vállalkozó a munkagödör víztelenítését megoldani, de a próbaszivattyúzás kedvezőtlen eredményei miatt ezt a megoldást elvetették és a nyíltvíztartást választották. A kedvezőtlen talajrétegződés miatt ez a megoldás is sok nehézséggel járt, mert a gyűjtőkutakat nem lehetett kellően lemélyíteni az agyag alatti futóhomok réteg miatt. Az első munkagödörben, a végleges szádfalak közötti részben a fellazított agyagtalajt a vállalkozó kődöngöléssel szilárdította meg.
A második és a harmadik munkagödörben a végleges vas szádfalak közötti terület víztelenítését egy az alvíz felőli vas szádfal mellett készített kút segítségével végezték. Sem a Larssen szádpallókat, sem pedig az utófenék alatti cölöpöket nem sikerült mindenütt leverni a tervezett mélységig.
Az alapozási és falazási munkálatok 1932. évben a várakozáson felüli mértékben elhúzódtak.
A három, egyenként 24 m gátnyílásra a szabadalmaztatott nyerges gátat a Pfletschinger és Társa cég 1931. júliustól decemberig tartó hónapokban felszerelte. 1932. április 22-27. között a társulat jelenlétében sikeres próbaüzemek történtek. Ez alapján, a jótállási kötelezettségek fenntartása mellett, a Rábaszabályzó Társulat a munkát átvette.
A fenékzsilip és a turbinatelep gépészeti szerelését a Ganz és Társa Rt. végezte.
A kettős táblás fenékzsilipet a mozgató berendezés nélkül 1931 júliusában szerelte be. November 5- én kezdte meg a turbinatelep gépészeti szerelését. E hónap 9-én pedig az egészen új rendszerű elektromos felhúzó szerkezet szerelését is. A munkák során különböző nehézségek léptek fel…
A jobb parti rávezető töltés földmunkája apró pótlásoktól eltekintve még 1931-ben elkészült, a bal parti pedig 1932-ben. A töltések víz felöli rézsűjét részben sági bazaltkővel, részben pedig a helyszínen gyártott beton műkővel burkolták egészen a számított maximális árvízszintig.
Az építési munkák befejezésének szerződés szerinti határideje 1931. november 30-a volt, azonban az időközben levonult árhullámok és egyéb nehézségek miatt az építést 1932. május 1-jén fejezték be. A duzzasztómű építése az akkori korban sok műszaki megoldásban újnak számított. Számos hazai és külföldi szaktekintély személyesen is megtekintette az építkezést.
A Missisipi Szabályozó Bizottság elnöke T. H. Jackson tábornok által vezetett küldöttség 1931 szeptemberében látogatott el a műtárgyhoz, és – csakúgy, mint más szaktekintélyek – elismerően nyilatkoztak a látottakról!
Igen, a maga korában kifejezetten előremutató volt a műgát, de vajon hogyan vált be? Íme:
A létesítmény az 1967. évi első nagyobb jelentőségű felújításig változatlan formában ellátta feladatát!
És mindezt úgy produkálták a kor mérnökei és vállalkozói, hogy a költségek nem szaladtak el. Sőt! Az eredetileg 822.000 pengős költséggel szemben 769.000 pengő költséggel építették meg Európa második ilyen jellegű duzzasztóművét!
És mi volt a társulat haszna mindebből? Nos, nem sok… Az akkori takarékpénztári csődök, a betétek zárolása olyan munkaprogram redukálásra és megszorító intézkedések megtételére kényszeríttette a társulatot, amelybe még az alkalmazotti járandóságok 25-30% csökkentése is beletartozott.
De ez nem a társulat, és nem a kiváló műtárgy hibája volt…
