Magyarság Nagyjaink Történelem

Évforduló Május 30. – Fáy András a “Nemzet Mindenese”

Ezen a napon született Fáji Fáy András (Kohány, 1786. május 30. – Pest, 1864. július 26.) író, politikus és nemzetgazda, a magyar reformkor irodalmi és társadalmi mozgalmainak egyik legtevékenyebb alakja, 1837-től 1841-ig a Kisfaludy Társaság igazgatója. Mikszáth Kálmán egyik Fáy Andrásról szóló írásában írta: ha nem Széchenyit illetné „a legnagyobb magyar” jelző, akkor ez Fáy Andrásnak járna ki, és ha nem Deák Ferenc volna a „haza bölcse”, akkor Fáy Andrást illetné ez a cím; így azonban csupán „a nemzet mindenese”

Borítókép :Fáy András arcképe

Előkelő református nemesi fáji Fáy családból származott, apja fáji Fáy László ötezer holdas földbirtokos, anyja szemerei Szemere Krisztina. A családi emlékezet a tatárjárásig nyúlik vissza, amikor egyik őse a Muhi csatában felajánlotta lovát a menekülő királynak, aki ezért nemességet és Fái községet adományozta a családnak.

Miután szülei 1791-ben Gombára (Pest vármegye), apai nagyapja birtokára költöztek, Fáy gyermekéveit anyai nagyszülei birtokán, Gálszécsen töltötte. Innen került 1793. május 30-án bátyját, Ferencet követve a sárospataki kollégiumba. Apja előbb egy Sinka Mihály nevű magántanítót fogadott mellé, majd a későbbi cserépfalui lelkész, Kovács István volt a nevelője. Tanulmányi eredményeiről 1794-től lelhetőek fel adatok. 1799-ben, Sárospatakot elhagyva Fáy a pozsonyi evangélikus líceumban folytatta tanulmányait, elsősorban azért, hogy a német nyelvet elsajátítsa. Innen 1803-ban visszatért Sárospatakra, ahol először bölcsészetet, majd jogot hallgatott. Jelentősebb professzorai ekkor a Kant filozófiájának kritikusaként hírnevet szerzett Rozgonyi József, és a elismert jogtudós, Kövy Sándor voltak. Kövy biztatására a kollégium joghallgatói létrehozták Pánczél vármegyét, egy egyesületet, mellyel a vármegyei adminisztrációt modellezték. Fáy András az alispáni pozíciót látta el. A „megyegyűléseken” különböző kitalált ügyek mellett az országgyűlés legfontosabb politikai kérdéseit is tárgyalta a diákság. A Kollégiumon belül ez számított az országos politikai események megvitatásának legfontosabb színterének, ami végül is az egyesület központi utasításra történt felszámolásához vezetett.

1803-ban elveszítette édesanyját, s ugyanebben az évben súlyos fertőzőbetegségben is szenvedett: a himlő nyomát élete végig viselte arcán.

Fáynak nem volt jó véleménye a házasság intézményéről. Apja unszolására ugyan végigjárta Nógrád és Gömör vármegyék lányos-házait, azonban „nem talált” magához illő feleséget. Így aztán viszonylag későn, negyvenhat éves korában szánta el magát a házasságra: 1832 októberében vette el Sziráky Zsuzsikát (1809–1879), a fóti bíró leányát, aki hatéves kora óta a Fáy-kúriában élt, hogy ott az úr „kinevelje magának”. A házasságkötéskor Gusztáv fiuk már kilencéves volt.

Széchenyi színre lépését, különösen a Hitel megjelenését követően Fáy lelkesedéssel csatlakozott a „legnagyobb magyarhoz”, aki – felismerve benne a rokongondolkodású nemzetgazdát, akinek liberális eszméi rá is hatottak – szövetségesének fogadta. Előbb Pest vármegye gyűlésein, majd 1835-ben követté választva, az ellenzék egyik tekintélyes tagjaként az országgyűlésben szolgálta mesterkéletlen, magyaros józan beszédeivel a gazdasági és társadalmi reformok ügyét. A társadalom körében buzdítással és példaadással toborzott híveket eszméinek.

1836-ban Pest vármegye is táblabírájául választotta. Tevékenyen vett részt a kor minden kulturális és gazdasági mozgalmában. Széchenyi kedvéért belépett a Nemzeti Kaszinóba, amelynek majdnem folytonosan a könyvtárosa volt, két ízben pedig igazgatója is (1835 és 1840). Az akadémia már az első nagygyűlésen, 1831-ben tiszteleti tagjává választotta. 1845-ben az igazgatótanács tagjaként, 1847-ben pedig helyettes elnökként tevékenykedett.

A Kisfaludy Társaság szintén már megalakulásakor, 1837. február 6-án igazgatójának választotta. 1834-35-ben Döbrentei Gáborral együtt a budai színtársulat igazgatója, majd az akadémia játékszíni bizottságának tagja, amely feladatai között szerepeltette a drámairodalom fejlesztését. Fáy egész életében sokat fáradozott a nemzeti színészetért.

Részt vett a Védegylet alapításában, a Nemzeti Kör munkájában, sürgette a nevelőnőképző intézet felállítását, mert nemzeti szempontból károsnak tartotta a nevelőnők külföldről való importját. Munkásságának nevezetes köre volt a Pesten felállítandó protestáns főiskola és a két protestáns felekezet egyesítése érdekében kifejtett tevékenysége.

Fáy arról nevezetes, hogy tőle származik a Pesti Hazai Első Takarékpénztár létrehozásának gondolata. Ezt az eszmét nemcsak a kishitűek, de még maga Széchenyi is kétkedéssel fogadta. Fáy azonban – miután Pest vármegye 1839. március 19-ei gyűlésén megtette a felállításra vonatkozó indítványt – minden energiájával és rábeszélő képességével hozzálátott terve megvalósításához. Sikerült is összeteremteni az alaptőkét s az intézet 1840. január 11-én megkezdte működését. Fáyt az alakuláskor segédigazgatóvá választották, mely tisztséget 1848-ig megtartotta. 1847-ben indítványozta – és ez ügyben komoly előkészületeket is tett –, hogy a takarékpénztárt bővítsék ki egy életbiztosítási osztállyal is, de az idő erre nem volt alkalmas. Mindazonáltal az intézet pár év alatt nem remélt módon felvirágzott (hét év alatt 32 fiókkal bővült), kiállotta a szabadságharc viharait, s ma is egyike legnagyobb, legszilárdabb pénzintézeteinknek.

Fáy a fontolva haladás híve volt, elhatárolta magát minden radikális eszmétől. A szabadságharc idején visszavonult gombai birtokára: Széchenyihez hasonlóan egyszerre idegenkedett a forradalomtól és a forradalom ellenségeitől. 1849 után életét főleg az irodalomnak és családjának szentelte. Ekkor adta ki munkái újabb sorozatát. Pestre visszatérve az írótársadalom nagy szeretettel ünnepelte meg 50 éves írói jubileumát, az akadémia üléséből pedig üdvözlő küldöttség tisztelte meg. Számos egyesület és intézet elnöke, választmányi tagja és jótevője volt. Minden közügyi kérdés érdekelte, mindegyikhez hozzászólt és elősegítette. Szemere Pál tréfásan, de találóan a „nemzet mindenesének” nevezte; valóban egyike volt nemzetünk legdolgosabb és leghasznosabb fiainak, aki egész életét a haza javának szentelte, önzetlenül, jutalmat nem várva, sőt inkább a magáéból áldozva. Sokrétű tevékenysége során mindig higgadt, józan és praktikus maradt, egészséges észjárással, nyugodtan és jó kedvvel intézte dolgait, mert sem fáradság, sem pillanatnyi sikertelenség nem zavarta meg vidámságát, jólelkét, humorát. Méltán szolgált rá a «vidám bölcs» elnevezésre.

A “Hulló virágok” c. könyvének ajánlása (1861)

Fáyt a kiegyezést előkészítő Deák Ferenc is tisztelte, de politikájához a sokféle betegséggel küszködő írót és közembert már nem tudta igénybe venni. Hetvennyolcadik születésnapját még szeretetteljesen megünnepelték, azonban nem sokkal később bekövetkezett halála gyászba borította az egész országot. Arany János hódolatteljes nekrológban búcsúztatta.

Én az embereket három osztályra osztanám. Az elsőbe tartoznának azok, kik sokat szeretnek, de magokat legjobban; a másodikba azok, kik csak magokat szeretik; a harmadikba jőnének azon pharisaeusok és írástudók, kik örömest akarnák elhitetni a világgal, hogy valami egyebet jobban szeretnek, mint magokat.

Ajánlott Cikkek