Ez csak természetes: a paticsfalú ház!
Manapság igen komoly fejtörést okoz, ha valaki építeni – pontosabban építtetni – szeretne, ugyanis meglehetősen drágák az alapanyagok, és csak a falazat elkészítéséhez is többféle szakember közreműködése szükséges, és – természetesen… – mindig a másik szaki ront el valamit, ha nem sikerül úgy, ahogy a megrendelő szerette volna…
Borítóképen: Épül a paticsfal!
Nos, eleink nem voltak abban a kivételezett helyzetben, hogy „megrendeljék” házukat, de volt egy olyan társadalmi együttműködési forma, amit kalákának neveztek, és voltak olyan megoldásaik, amelyekkel a lehető legkevesebb anyagiráfordítással maguk építhették meg házaikat.
Egy valami nem változott. Ahogy régen sem, úgy ma sem képes egy átlagember csakúgy megvenni, vagy megépíttetni a házát, csakhogy régen a közösségi munka képes volt kiváltani azt a valamit, amit hitelnek neveznek…
Helyesebben nem váltotta ki, csak éppen az emberek munkát kölcsönöztek egymásnak, de most nem erről lesz szó – és nem is ezért igazán fontos a paticsfalú ház -, hanem azért, mert bizony ezt a háztípust a Kárpát-medence területén helyben lévő (értsd: az építés helyén!) anyagokból kivitelezhető!
És akkor egy kis csavar: tudomásunk szerint az ilyen típusú házakra (vályog, patics, egyebek) a bankok nem hiteleznek… A kaláka-munka pedig nem egészen legális, legalábbis mintha a jog nem igazán tudna a fekete munka és a kaláka közt különbséget tenni. Pedig;
A helyi, kizárólag természetes anyagok felhasználásával készült házak építésénél nincs ami jobban kímélné a környezetet!
Nézzük, ogyan készül az ilyen ház! Először is a földbe szúrva, vagy fekvő gerendákba vastag faoszlopokat állítottak, ezeket “sasfáknak” nevezik.
Az oszlopokra gerendák kerültek, így alakult ki a ház “csontváza”. A gerendákat “varrófáknak” hívják egyes vidékeken, mert ezekkel fogták össze a ház oldalait.
Az álló oszlopok közé függőlegesen vékonyabb karókat állítottak sorban egymás mellé. Ettől az építmény úgy nézett ki, mint egy kerítés. Vannak tájak, ahol kerített háznak is hívják az ilyen épületet.
A karók közé vízszintesen vékony ágakat fontak – egy sövényfal alakult így ki.
Végül a fonott sövényt két oldalról agyagos, vályogos sárral betapasztották. Az ilyen falat nevezzük paticsfalnak.
A paticsfal vékonyabb, mint a tégla, vert fal, hőtartó képessége is kisebb. Állékonysága azonban nagy, egy paticsfalú ház szétbontása szinte emberfeletti munkát igényel.
Nos, nincs szállítás több száz vagy ezer kilométerről, nem igazán kellenek műanyagok, és más szintetikus anyagok, és a paticsfal is építhető vastagabbra. Ebben az esetben a hőtartó képessége is jobb!
És ha már a környezetnél, annak védelménél tartunk; az sem mindegy, hogy a paticsfalú házban – természetesen, ha nem éri víz, mert arra érzékeny ám! – mindig jó a levegő, a falak természetes módon egyfajta lélegző felületet képeznek, teherbírása okán pedig fa födémszerkezettel látható el, ami nem csak szép – ha láthatóra hagyják – hanem egészséges is!
A magunk részéről azt tudjuk tehát mondani, hogy az ilyen házaknak nem ismerjük olyan tulajdonságát, ami miatt nem lenne minimum egyenértékű a mai modern anyagokból készült házakkal. Ezt bizonyítja a Tákosi református templom is, amelye szintén paticsfalú, 1766-ban épült, és – természetesen a karbantartást nem felejtve! – a mai napig áll, és ellátja feladatát!
A történelem kedvelői számára talán az sem mellékes, hogy ez a fajta építési mód már az Árpád korban bőven elterjed volt a Kárpát-medencében.
