Ezen a napon jött létre az Osztrák–Magyar Monarchia 1867

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után mintegy 18 évvel, 1867. március 20-án fogadta el a magyar parlament azokat a törvényeket, amelyek a Habsburg Birodalom és hazánk politikai, jogi, gazdasági kapcsolatát rendezték. A törvényeket Ferenc József a királlyá koronázása után néhány héttel, 1867. július 28-án szentesítette. Ekkor jött létre hivatalosan az Osztrák–Magyar Monarchia.

A törvények ratifikálását és a mögöttük álló kompromisszumos magyar politikát óriási vita övezte, megítélése máig sem egyértelmű. A törvényekkel a magyar politikai vezetés lemondott a nemzeti önállóságról, elismerve, hogy a Habsburg Birodalom fennmaradása fontosabb szempont Magyarország függetlenségénél. Ugyanakkor e törvények több évtizednyi stabilitást hoztak, megteremtve a lehetőségét a jelentős mértékű gazdasági fejlődésnek.

A Monarchia egykoron egy sokszínű és soknemzetiségű birodalom volt, amelynek nemzetiségei között megtalálhatóak voltak a német nyelvű osztrákok és a magyarok. Ám a birodalom igazi gazdagsága a különböző szláv népekben (mint például a lengyelek, ukránok, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok, szerbek és bosnyákok), valamint a románokban és az olaszokban rejlett.

A Magyar Királyság a történelem folyamán a 19. században egy egységesítési és közigazgatási reform által fél-unitárius állammá vált, vagyis az egységállam elve érvényesült. Azonban ez az állam még mindig biztosított autonómiát néhány területi résznek, mint például Horvát-Szlavónországnak és Fiuménak. Az “Lajtán túli területek” Ausztria történelmi fejlődéséből származó “történelmi-politikai egységekből” álló tartományokból tevődött össze, amelyek saját helyi ügyeikben is élvezhettek némi belső függetlenséget.

Ezeket a soknemzetiségű és eltérő fejlettségű területeket az uralkodóház, a hadsereg és néhány központi intézmény tartotta össze, így megteremtve a birodalom egységét.

Azonban nem mindenki kapott lehetőséget arra, hogy hangját érvényesítse a politikai-közjogi építményben. A nemzetiségeket és mozgalmaikat teljes egészében kihagyták az alkotmányból, ami később súlyos kihívásokat okozott.

Ugyanakkor Ausztriában a szövetségi államszerkezet jóvoltából sok nemzetiségi elitet hatékonyan integráltak a politikai rendszerbe. A miniszterek között több osztrák, sőt közös miniszter is akadt, akik lengyel vagy cseh származásúak voltak. Magyarország azonban nyugat-európai típusú unitárius állam volt, vagyis az “egységállami” államszerkezeti berendezkedésre törekedett, és ezzel a nemzetiségi vezetőket gyakorlatilag háttérbe szorította. Ugyanakkor Horvát-Szlavónországban a horvát politikai elit vitathatatlan dominanciát élvezett.

Mindezek ellenére a Monarchia különleges volt a korabeli Európában. Egyedi volt abban, hogy etnikai kisebbségeket képviselő politikai pártok is indultak az országgyűlési választásokon, és időről időre bejutottak a magyar parlamentbe. Ez az európai kontextusban rendkívül ritkaságnak számított.

Amikor pedig nemzetközi összehasonlításba állítjuk a Monarchiát más országokkal, fontos megjegyezni, hogy az első világháború előtti Európában mindössze három országban léteztek törvények a kisebbségi jogokról. Magyarország volt az első, ahol 1849 és 1868 között születtek ilyen jogszabályok, Ausztria másodikként követte 1867-ben, míg Belgium volt a harmadik 1898-ban. Más európai országok jogrendszerei sokszor tiltották és büntették a kisebbségi nyelvek használatát az általános iskolákban, kulturális intézményekben, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban és a sajtóban is.