Magyarság Nagyjaink Történelem

Felkelés a kommunista Tanácsköztársaság ellen – A Ludovika növendékeinek lázadása 1919 június 24.

  1. június 24-én tört ki a Magyar Tanácsköztársaság elleni legjelentősebb puccskísérlet, amelyet Lemberkovics Jenő, a Ludovika Akadémia növendékeinek vezetésével irányított.

A kommunisták 1919. március 21-i hatalomátvétele egy négyéves háborúban kimerült országban zajlott le, ahol jelentős támogatói bázisuk volt az általuk régóta hirdetett ígéreteknek. Azonban a vagyonukat és életüket féltő tehetős rétegek és nemesek, akik nem szimpatizáltak a proletárforradalmat propagáló Kommunisták Magyarországi Pártjával (KMP), ellenszenvet tápláltak a hatalomátvétel iránt. Sokan, különösen arisztokraták és politikusok, kénytelenek voltak külföldre menekülni.

Bár a szegényebb rétegeket kezdetben nem zavarta sem az antidemokratikus politika, sem a kommunisták döntéshozói monopóliuma, a 8 órás munkaidő bevezetése, a gyárak, kulturális és közösségi központok – mint a könyvtárak, fürdők, parkok – államosítása és elérhetővé tétele kezdetben bizakodásra adott okot. Mindazonáltal 1919 nyarára a hatalommal szembeni szembenállás fokozódott, és a városi munkásság kivételével szinte minden társadalmi réteg szembefordult a Tanácsköztársasággal

Az elégedetlenség egyik fő oka az volt, hogy a kommunisták a tulajdon mentén kettévágták a társadalmat, amivel nemcsak a polgárságot, de a parasztságot is a „megbízhatatlanok” közé sorolták. A parasztság mind hangosabban követelte a földosztást, és általában véve elégedetlen volt a közös termelőszövetkezetek kialakításával. A vörös hatalom vallási és nemzeti intoleranciája is sokakat elidegenített: az új rendszer vallásellenes propagandája, amely az iskolai imák betiltásához, hívők megalázásához, és templomok megbecstelenítéséhez vezetett, erős ellenállást váltott ki az egyházak és a hívek körében.

Az internacionalista eszmék erőltetése sem talált termékeny talajra egy minden oldalról körbezárt országban. Az emberek nehezen fogadták el az ideológiát, amely idegen volt számukra és ellentétes a nemzeti érzéseikkel. A rendszer által alkalmazott intézményesített terror tovább fokozta az elégedetlenséget. Cserny József vezette Vörös Őrség és Szamuely Tibor irányította Lenin-fiúk rémtettei, vérengzései és spontán túszszedései mindennapos félelembén riasztó emlékeket hagytak a lakosságban.

A Tanácsköztársaság egyetlen pozitív vonása a Felvidéken folytatott honvédő háborúnak tulajdonítható, amelyben a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereg nyár elejére jelentős sikereket ért el a cseh-szlovák csapatok ellen. Azonban ez a katonai siker sem tartott sokáig, mivel június közepén Kun Béla elfogadta Clemenceau francia miniszterelnök visszavonulást követelő jegyzékét, és ezzel ez a pozitívum is elveszett. Az ország belső elégedetlensége tovább fokozódott, a rendszer ereje és támogatása folyamatosan gyengült.

A Ludovika Akadémiáról indított kommunistaellenes puccsot már hosszú hetek óta szervezték a tanári kar egyes tisztjei, élükön Lemberkovics Jenő századossal, a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztályvezetőjével, valamint Schranz Ödön alezredessel és Hőnig Vilmos tüzér őrnaggyal. Az összeesküvők bizakodtak abban, hogy a főváros katonai parancsnoka, a volt szociáldemokrata Haubrich József hadügyi népbiztos támogatni fogja a megmozdulást. Úgy vélték, Haubrich támogatásával Budapest feletti irányítás megszerzése után könnyűszerrel megnyerhetik a közismerten kommunistaellenes vidéket is.

Haubrich valószínűleg már azelőtt tudomást szerzett a puccskísérletről, hogy az akció megkezdődött – június 14-én Korvin Ottó is értesült a tervekről, és jelentette azokat a Központi Bizottságnak. Haubrich azonban kivárt, hogy lássa a további fejleményeket. Épp a felkelés előtti napokban a vörös hatalom vizsgálatot kezdeményezett a Ludovikán, de Bartha László őrnagy elérte, hogy a nyomozók távozzanak, megteremtve ezzel a puccskísérlet lehetőségét.

  1. június 24-én délután 4 órakor Lemberkovics Jenő 254 növendék vezetésével megindította a felkelést. Az akadémia több tisztje és a dunai flotta egy része is segítségükre volt. A kadétok hatalmukba kerítették a Ludovika épületét, Szikora főhadnagy vezetésével pedig egy másik osztag elfoglalta a József-telefonközpontot. Nem sokkal később három monitorhajó – a Csaba, a Maros és a Pozsony – kitűzte a nemzeti lobogót a vörös helyett, majd a Lánchíd alá hajózva három lövést adott le a Hungária Szállodára, ahol a tanácsköztársaság vezetői laktak és üléseztek.

A zendülők azonban alábecsülték az erőviszonyokat, főleg abban a tekintetben, hogy teljesen megbíztak Haubrich Józsefben. Nem tudták, hogy Haubrich a bevezetett statárium parancsnoka lett. A ludovikások hasztalan várták a támogatását, ám mikor a vörösök és a felkelők közötti küzdelem eldőlni látszott, Haubrich épp a népbiztosok oldalára állt. Egységeivel az Akadémia alá vonult, és miután bombázással fenyegette meg a felkelőket, a lázadást másnap hajnalra felszámolta.

Az elfojtott zendülést természetesen vérfürdő követte volna, ha Guido Romanelli, az antant Magyarországra küldött megbízottja, erélyesen nem lép fel Kun Bélával szemben. Romanelli követelte a foglyokkal való méltányos bánásmódot, és bátorságával megmentette három felkelő vezető életét. Az olasz tiszt karakán fellépése önmérsékletre utasította Böhm Józsefet is, aki a kalocsai parasztlázadás leverésére volt kirendelve. Ennek a közbenjárásnak köszönhetően Romanellit később hősként tisztelték Magyarországon.

Az 1919. június 24-i puccskísérlet kudarcot vallott, de egyértelműen jelezte a proletárdiktatúrával szemben növekvő ellenszenvet, amely a nyár folyamán egyre gyakoribbá vált, különösen vidéki területeken. Kun Béla, az ellenséges hangulat csillapítása érdekében, elrendelte a románok elleni végzetes offenzívát július végén. Az offenzíva azonban pár nap alatt összeomlott, és maga alá temette az első magyarországi kommunista rendszert is.

A bukás gyorsan következett be, és a Tanácsköztársaság vezetői kénytelenek voltak szembenézni a valósággal: uralmuk megroppant. Az ország politikai és társadalmi állapota kaotikussá vált, és gyors változások következtek, amelyek magukkal hozták a kommunista rezsim végét. A Tanácsköztársaság bukása után Magyarország újra formálódott, keresve az utat a stabilitás és a béke felé, de a válság éveinek sebei még sokáig érezhetőek maradtak a nemzet kollektív emlékezetében.

A történet ezen szakasza ékes példája annak, hogyan tud egy kudarcot vallott felkelés is jelentős hatást gyakorolni a történelem menetére. Az események bizonyítják, hogy a társadalom széles rétegeiben megbúvó elégedetlenség végül összeomláshoz vezethet, ha a vezető hatalom nem képes kezelni a belső feszültségeket. E kudarc is elősegítette azt a politikai változást, amely végül megpecsételte a kommunista rendszer sorsát Magyarországon.

forrás arcanum

Ajánlott Cikkek