Felzárkózni… Amikor „a rengeteg összegből Magyarországnak úgyszólván semmi sem jutott”

A Budapesti Hírlap 1911. február 2.-án megjelent száma egy igen „érdekes” kor eseményeit boncolgatja, amiből kitűnik, hogy a török hódoltság korában hogyan „segítette” Magyarországot a bécsi udvar, és mi volt a célja álságos működésének.

Borítóképen: Hans von Aachen – Rudolf császár portréja

Buda 1541-es elfoglalása után bizony elég rossz helyzetben volt az ország – hol kettő, hol három részre szakadva… -, és azt ugyan sokszor olvashattuk, hogy a magyar urak egymás ellen áskálódtak még ekkor is, arról bizony kevesebb szó esik, hogy akkoriban Bécs hogyan prédálta fel a magyar vagyont…

Történetünk idején a Habsburg ház osztrák ágából származó Rudolf volt Magyarország királya, II. Miksa német-római császárt követve a trónon. Amit apja elkezdett, ő igyekezett bevégezni, ugyanis még apja alatt alakult ki az a „rend”, hogy – Nádasdy Tamás 1562-es halála után – egészen 1608-ig üres volt a nádori szék, helyettük Bécsben kinevezett nádori helyettesek ültek a nádori székben…

Ez nyilvánvalóan törvénytelen volt, de akkoriban Bécs mondta meg, hogy „merre van az egyenes”… Ausztriai Rudolf támogatta az ellenreformációt, azonban ezen ténykedése sem volt éppen önzés nélküli, avagy hitéhez hő katolikus cselekedete, sokkal inkább a vagyonszerzés ösztökélte.

Rudolf a tizenöt éves háború idején kiürült kincstár problémáját, a magyar arisztokrácia vagyonának megszerzésével próbálta enyhíteni.

Felségsértési és felségárulási pereket zúdítottak a magyar bárók és vagyonosabb családok nyakába (belekeverve az ellenreformációt és a vallást is…), általában fő- és jószágvesztéssel.

Pereket indítottak a homonnai Drugethek, Rákóczi Zsigmond, Nádasdy Tamás (nem a nádor), Telekessy Mihály, az Alaghy, Balassa, Kállay stb. családok ellen. Mi most a már említett cikket azért hozzuk ide, mert az eset, amit feldolgoz, Dobó István fia, Dobó Ferenc esetét mutatja be.

Dobó István élete halála temetése és újratemetése

Nos, nézzük, mit ír Takáts Sándor Dobó Ferencről „Az utolsó Dobó” című cikkében! Idézet következik:

„Vannak politikai irányok, melyek századokon, át kísértenek, s ha néha-néha el is ülnek, kedvező idők jártakor megint erőre kapnak. Néhány elfogult magyar történetíró Kollonics Lipót püspökre erőszakolja azt a politikát, mely Magyarország hadi és gazdasági erejének tönkretevését, az ország katolizálását s végül beolvasztását célozta. Pedig ez a politika nem a Kollonics püspök fejében született!

Teljes erővel dühöngött az már Rudolf uralkodása idején, s néhány lánglelkű magyar hazafi, mint Forgách Simon és Illésházy István, már egy századdal Kollonics előtt megírják, hogy;

Magyarország koldusbotra való juttatásának és erőszakos katolizálásának végső célja: Magyarország beolvasztása és örökös tartománnyá tevése. A magyar vagyon és a magyarországi jövedelem Rudolfnak és tanácsosainak a szemében Csáky szalmája volt. Azt tették vele, a mit akartak.

Az udvari kamara az 1587. évben 557.273 forintra tette Magyarország bevételét, s ebből a rengeteg összegből Magyarországnak úgyszólván semmi sem jutott. A legfontosabb végházak őrségei 70—76 hónapon át egy fülérnyi fizetést sem kaptak! És elmétől alig megfogható nyomorúság üt tanyát a hazájukért küzdő vitézek között.

Mikor 1593-ban a nagy török háború kitört, a viszonyok még rosszabbra fordultak. A harmincad- és a vámjövedelem megapadt s a kincstár a legnagyobb zavarba került. Az udvari kamara erre török módon igyekezett a kincstárát megtölteni. Tudjuk, hogyha a szultánnak pénzre volt szüksége, csak selyemzsinórt küldött valamelyik gazdag basájának s a kincstára egyszerre megtelt.

Az udvari kamara valamivel kegyesebb volt; ő nem küldött a magyar uraknak selyemzsinórt, csak egyszerűen elkobozta, amijük volt.

(Többek között – a szerk.) a hatalmas Homonnai Drugeth-család örököse, György még kiskorú gyermek volt, mikor a törvény elé idézték. Bár semmi bűne nem volt s nem is lehetett, a fiúcskát özvegy édesanyjával együtt főbenjáró vétség miatt elitélték, hogy a Drugeth-család roppant vagyonát elkobozhassák.

A mindenre kapható Szulhay püspök még Dobó életében megírta Rudolfnak, hogy adhat bátran Dobónak adományt és kiváltságot, hiszen beteg ember ő:

S ha meghal, majd találunk módot, hogy az örökséget utódaitól elvegyük! A kamarák e szerint lesték Dobó halálát!

S amint a szemét behunyta, meg sem várván az udvar rendeletét, azonnal hozzáfogtak hagyatéka elkobzásához. Az 1602. év szeptember 15-én éjjel halt meg Dobó Eperjesen, s virradóra már gyorsfutárok viték a hírt Bécsbe és Prágába.

Bár a kamarák nagyon jól tudták, hogy Dobó nagy vagyona javarészt szerzemény, s így törvényeink szerint szabadon rendelkezhetik vele, mégis rögtön megtették a lépést, hogy mindenét megkaparitsák.

A kassai generális helyettese Dobó halála napján száz német puskást küldött Sárospatakra és ezek lóhalálában siettek oda. Szeptember 17-én már elfoglalták Patakot. A tokaji főkapitány (Ruéber) aztán maga sietett száz lovassal és száz gyaloggal a már ottlévő németek segítségére.”

A többit már Takáts Sándor „Régi magyar kapitányok és generálisok” című művéből ismerjük, és a fentiekhez mérten – ha van egyáltalán ilyen… – még inkább terhelő Bécsre nézve. Idézet következik:

„Valamivel későbben Rudolf király újra rendeletet bocsátott Widmer commissariushoz.:

Halljuk — írja ebben—, hogy te a kamara elnökéhez, Unverzagthoz némi kimutatást küldtél Dobó kincseiről. Ezt helytelenül cselekedted. Nekünk a teljes inventárium kell s mindent fölküldjetek ide! Halljuk, hogy Dobónak egy arannyal prémezett és zsinórozott gyönyörű dolmánya volt. Ez után is kutassatok!

Ezt a pompás dolmányt Dobó, mint az ország hadnagya, nagyobb ünnepségek alkalmával hordta volt.

Hallom — írja Rudolf —, hogy Dobó halála előtt három nappal 40.000 aranyat küldött Patakra. Jól vigyázzatok, hogy el ne rejtsék előletek.

Néhány nappal későbben ugyanő Mátyás főhercegnek írja:

„Szavahihető emberektől hallom, hogy Dobó készpénzben 50.000 forintot hagyott hátra. Dobó halála előtt Léván tartózkodott, tehát az orvosának tudnia íveli, hány hordó pénzt vitt magával Patakra. Tömérdek kincs van abban a boltban, melyre majom van festve, lánccal a nyakán! Hallom, hogy mikor Dobó halálhíre Patakra ért, az udvarbíró, a titkos deák és a két várnagy egész éjen át a hagyatékot vizsgálgatta s az udvarbíró három hordócska pénzt magával vitt.”

E rendeletekből, de még a későbben kiadott utasításokból is világosan látszik, hogy Rudolf mi mindenre vetemedett, ha kincs- és pénzszerzésre volt kilátása. Fizetett kémei azonban nem jól értesítették őt. Dobó tisztjei becsületes, hű és ragaszkodó emberek voltak s a hagyatékból semmit sem vittek el.

Hiszen éppen azért hányatta őket tömlődbe a császár, mert gazdájukhoz még halála után is ragaszkodtak. Ellenben a császár emberei, bevett szokásuk szerint, bizony jól megdézsmálták azt.

Az egyik örökös, Zeleméri Borbála írja a férjének, Lórántffy Mihálynak:

„Bizonnyal elhigyje kegyelmed, hogy szememmel láttam, hogy az Dobó Ferenc tárháza szabadon vagyon, csak egymásnak is minden ezüstmarhák, drágakövek kikelnek.”

Ami Sárospatakon történt, az Dobó többi várában is megismétlődött. Rudolf rendelete értelmében először mindenüvé kamarai bizottságot küldöttek Dobó várainak és ingóságainak elfoglalására. Ezeket a kamarai bizottságokat azonban Dobó hív tisztjei nem bocsátották be.656) Ezért aztán mindenüvé német katonaságot küldöttek.”

A történet itt nem állt meg, de mi inkább nem is folytatjuk. Fezárkózni…