Volt egyszer egy… Finomszerelvénygyár!
Bár lehet, hogy a vállalat neve sokaknak nem ismerős, és talán még fénykorában sem volt igazán híres maga a cég, viszont rengeteg olyan termék került ki innen, amik bizony ma már ikonikus darabjai a magyar ipartörténetnek! Hogy miért éppen a Finomszerelvénygyárat választottuk témának? Ezzel folytatjuk azonnal!
Borítóképen: Lehel 100 K típusú hűtőszekrény, melynek ajtaja lefelé nyílik, ezért bárhűtőszekrényként is alkalmazható (a Finomszerelvénygyár kompresszorával) – 1969 (forrás: Fortepan, 207914)
Egy kedves olvasónk írt nekünk, hogy nagyon jó volt olvasni az Ikarusról szóló több cikket is, ugyanakkor talán kevesebb szó esik azokról a vállalatokról, akik leginkább csak beszállítók voltak azokba a méltán híres magyar vállalatokba, melyek világhírűek voltak. Utóbbiakra természetesen mindenki emlékszik, hiszen rengeteg embernek adtak munkát, a mindennapokban lépten-nyomon az általuk gyártott termékekkel találkoztunk, de sokan elfelejtik, hogy a beszállítók is éppen olyan fontos láncszemei voltak az iparnak – és ma is azok! -, mint az olyan zászlóshajók, mint az Ikarus, vagy a győri Vagon- és Gépgyár, vagy éppen a Csepel Autógyár, hogy csak párat említsünk.
Az tehát egyértelmű, hogy a kiváló olvasói ötlet írás után kiált, de hogy miért éppen a Finomszerelvénygyárat választottuk, annak igen egyszerű oka van; az a vállalat egyfajta minta a beszállítók között, hiszen sokszor változtatta meg profilját, hol licenszben gyártott, hol pedig maga adta át a gyártást másoknak, hol pedig maga fejlesztett!
Ez a vállalat többször bizonyította, hogy képes megfelelni a kihívásoknak, képes alkalmazkodni! Persze nem a végtelenségig, és nem olyan gazdasági viharzónában, amiben azokat a bizonyos zászlóshajók is léket kaptak…
De nézzük a történetet, mert igen érdekes és fordulatos, közben pedig az olvasó rá fog jönni, hogy az Eger mellett, Felnémeten működő vállalat termékeivel nap mint nap találkozott – ha mondjuk 40-50 éves, vagy kicsit idősebb. Igen, sajnos a vállalat ma már nem létezik, így termékeik is lassan, de biztosan kikopnak mindennapjainkból.
A gyár tulajdonképpen (ahogy ma mondanánk) zöldmezős beruházásként épült 1949 és 1951 között. Hogy miért éppen ide, ahol az iparnak nem voltak különösebb gyökerei? Nos, éppen ez az: akkoriban a népgazdaság arányos fejlesztését célozták meg, ennek pedig egyik eleme volt a vidék iparosítása. Hogy ez mennyire volt erőltetett, vagy sem, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy a Berva-völgybe telepített gyár végül bizonyította, hogy jó ötlet volt éppen ide építkezni!
Igen, Berva-völgy! Ez a név már ismerősen csenghet, de a kismotor gyártása még odébb volt!
1951-tők haditechnikai termékeket gyártott az üzem, de annak ellenére, hogy a Szovjet Hadsereg Vezérkara nyíltan kimondta az 1951.január 9. és 12. között Moszkvában megtartott értekezleten; úgy ítéli meg, hogy a NATO 1953 végére teljesen fel lesz készülve a következő háborúra, az csak nem jött… Még szerencse, csak az kellett volna!
Sőt, még csak Tito (a láncos kutya…) sem indított támadást a déli határszakaszon, így aztán a gyárat át kellett állítani polgári termékek gyártására. Valójában csak ekkor – 1955-ban – vette fel a Finomszerelvénygyár nevet a vállalat, ami nem indult minden nehézség nélkül;
Az egyik oldalon ott volt a sorozatgyártáshoz elengedhetetlen modern technika, a másik oldalon pedig ott voltak azok a dolgozók, akik alig pár éve még mezőgazdasági tevékenységet folytattak…
Csak halkan jegyezzük meg, hogy az Egri Dohánygyár – ahogy a többi hasonló társa is – könnyedén átállítható volt tölténygyártásra – ha a szükség úgy hozta volna, és persze a Finomszerelvénygyárat is be lehetett volna állítani újra hadiipari eszközök gyártására, de erre szerencsére soha nem került sor!
Nehezítette a helyzetet, hogy a gyár vezetőit, és az alsóbb szinteken dolgozó irányítókat is az ország más vidékeiről vitték Felnémetre.
Ezzel együtt mégiscsak felfutott a termelés, és már ’53-ban olyan eredményt sikerült elérnie ennek a kezdő kollektívának, ami felketette a felügyeleti szervek elismerését is, így ’54-ben „Élüzem” elismerésben részesültek! Ez akkoriban nagy szó volt, még ha ma talán vannak is olyanok, akik ezt megmosolyogják. Igen ám, de ha már nem kellenek a hadiipari termékek, akkor mi legyen az alig pár éve verbuvált dolgozókkal, mi legyen a gyárral, hiszen az akkori rendszer a teljes foglalkoztatást akarta megvalósítani, és a vállalatoktól meg is követelte, hogy ennek szellemében működjenek!
Nos, 1954-től kerékpár alkatrészeket kezdtek gyártani, illetve – elég kaotikus termékportfóliót építve – orvosi fecskendők gyártásába is belefogtak.
Ahogy csökkent a rendelésállomány a kezdés idején gyártott termékekből, úgy futott fel az utóbbi termékek gyártása, így 1955-ban a teljes termelési érték már 62 millió forint volt, az üzemben pedig valamivel több, mint 1.800 főt foglalkoztattak.
Igen ám, de az eredetileg gyártott termékek megrendelése olyan meredeken zuhant (1957 gyakorlatilag nullára), hogy újabb termékekkel kellett lekötni a kapacitást. A foglalkoztatást ugyan fenn tudták tartani, de a nyereség szinte teljesen eltűnt… Lázas munkába fogtak, és 1957-58 folyamán, mintegy másfél év alatt készítették el a Berva mopedet, és szervezték meg a gyártást is, így 1958-ban megindulhatott ennek a kicsi, mindössze 48 cm³-es motorral hajtott járgánynak a gyártása is!
Látható, hogy a vállalat eléggé a penge élén táncolt, de végül a moped gyártásának beindításával sikerült megoldani a helyzetet. A Berva után a Panni robogó licenszének átvétele is megtörtént, de a vezetők ezúttal nem akarták a szerencsére bízni sorsukat, így 1959-től utóvillamossági cikkeket is felvettek a termékpalettára, és belekezdtek a 125-ös és a 250-es porlasztók gyártásába is! Csak nem éppen akkor lett sikeres a Danuvia, amikor a Finomszerelvénygyárban elkezdték készíteni a porlasztókat? Még az is lehet…
A moped fejlesztésének tűzoltás-szerű munkája ráébresztette a gyár vezetőit, hogy érdemes magunknak is fejleszteniük, nem csak licenszeket átvenni, ezért ekkoriban alakították ki a gyártmányfejlesztést, és megerősítették a technológiai részleget is.
És persze a 250-es karbi is kellett…:
A fentiekből jól látható, hogy a vállalat egyre összetettebb, és egyre komolyabb műszaki tudást és felkészültséget jelentő terméket állított elő, az utóbb említett két területre pedig nem igazán volt megfelelően képzett szakember, de még a szakmunkásokból is hiány lépett fel, hiszen az új termékek bevezetésével olyan új technológiai ágakat kellett kialakítani, ami addig nem volt. Ilyen volt a hegesztés, festés, járműszerelés is…
Amikor a kisjárműgyártás 1960-ra felfutott, az a helyzet már oldódni látszott, ugyanis az 1955 óta eltelt öt év kitermelte a maga gyakorlattal rendelkező szakmunkás és műszaki gárdáját, a vállalat vezetése pedig egyre jobban összecsiszolódott a munkavállalókkal.
De – ahogy az már csak történni szokott… – ez az ideálishoz közelítő helyzet is csak rövid ideig tartott, ugyanis 1962-ben leállították a kerékpáragy és a kisjármű gyártás!
Előbbi kifejezetten a gyár döntése volt, hiszen – mint azt láttuk – az egyre kifinomultabb termékek irányába fordultak, hiszen a nagyobb hozzáadott érték nagyobb bevételt, illetve nyereséget jelentett. Igen ám, de a kisjármű gyártás leállítása mögött központi akarat húzódott meg, azaz a KGST munkamegosztás és specializáció névre keresztelt önkényes döntése…
A döntés természetesen igen komoly arculcsapása volt a vállalatnak, hiszen a kisjármű-gyártás komoly foglalkoztatást biztosított. Ekkora érvágást már nem tudott „kimozogni” a gyár, a termelési érték csökkent 1963 folyamán, de meg tudták őrizni a foglalkoztatást, és végérvényesen kiderült, hogy az addigiaknál is céltudatosabban törekedjenek a vállalat termelési profiljának kialakítására.
Addig is, amíg erre sor kerülhetett – átmeneti megoldásként – kiegészítő gyártmánynak bevették a portfólióba a MOFÉM-től átvett kávéfőzőt, de már saját fejlesztésben kialakítottak egy kerékpárra szerelhető világító-garnitúrát is!
A profilkeresés és kiválasztás első komoly eredménye a háztartási hűtőgépkompresszor gyártás-előkészítése és gyártása.
Csak nem 1964-ben jött létre a budapesti Hűtőgépgyár és a Fémnyomó- és Lemezárugyár egyesülésével létrejött új jászberényi Lehel Hűtőgépgyár? De bizony! ÉS kinek ne lett volna – még jóval a Gorenje-korszak előtt! – Lehel hűtőgépe? Igen, ehhez bizony Felnémeten készültek a kompesszorok!
A másik kiválasztott termék az olajszabályozó volt, amit a Mechanikai Művektől vettek át. Gyártását 1966-ban kezdték el.
További kiválasztott profil a Diesel-elemek gyártása volt. Ez a termék mind a méretpontosság, mind a felületi finomság szempontjából a kompresszornál is nagyobb követelményeket támasztott a vállalattal szemben. Az említett termékkel együtt 1967-ben a vállalathoz került a Kismotor- és Gépgyár III. sz. Gyáregysége.
Kismotor- és Gyépgyár
A ma már talán teljesen elfeledett állami vállalat bizony igen komoly előd munkásságát volt (vagy lett volna?) hivatott tovább vinni, ugyanis Elődje a Csonka-Gépgyár volt, amelyet 1925-ben alapított Csonka János Automobiljavító és Gépműhely néven.
A Csonka János által időskorában alapított Csonka János Gépgyár már csak Csonka halála után, 1941-re épült fel. A cáéget 1948-ban államosították…
1950-ben vette fel a Kismotor- és Gépgyár nevet. 1963-ban a gyárhoz csatolták a budapesti Járműfelszerelési Gyárat és a Kisszivattyúgyárat, valamint 1964. január 1-jétől az addig tanácsi vállalatként működő Bajai Fémipari és Javító Vállalatot.
A vállalat főbb termékei a kis teljesítményű benzinmotorok, Diesel-motorok, elektromos gépcsoportok, szivattyús gépcsoportok, motorszerelvények, jármű fékszerelvények, légsűrítők, olajszűrők, karosszériaszerelvények, alumíniumöntvények voltak, melyek közül nem egy exportra is került.
Ebből a vállalatból került ki a III. számú Gyáregység, amelynek egyes termékeit is átvette a Finomszerelvénygyár!
Ennek a három terméknek a gyártása bizony igen komoly fejlődést hozott, ugyanis a gyárban kialakult egy igazán modern finommegmunkáló bázis. És ennek bizony a történet további alakulása szempontjából igen komoly jelentősége lesz, és talán ez hihetetlen, de ez túlmutat magán a vállalaton is. De erről majd később!
Az előbb említett bázisra alapozva ugyanis a gyár vezetése 1967-ben a svéd Mecman céggel kooperációs szerződést kötött, amelynek alapján 1968-ban megindult a pneumatikus automatikaelemek gyártása!
Egyértelmű, hogy ezen a ponton érett be a tudatos profilépítés, és ez egyben azt is jelentette, hogy a vállalat újabb profiltisztítást hajtson végre. Ekkor az igen kis hozzáadottértékű, és egyébként is csak a kapacitáslekötés miatt átmenetileg vállalat kávéfőzőgyártást abbahagyták, megszűnt az orvosi fecskendők gyártása is, az autóvillamossági termékek közül a kapcsolókat, illetve a kerékpárvilágítógarnitúrát pedig átadtak a szintén igazán komoly beszállítónak számító Bakony Műveknek.
Természetesen a Bakony Művek történetével jövünk majd, de most maradunk a Dunántúl helyett a Bükk lábánál, Felnémeten. Látni kell, hogy a gyár felépítését követően hozzávetőleg 1962-ig nem volt számottevő beruházás a gyárban – azon túl persze, hogy 1951-re felépült és berendezték a gyárat, valamint saját erőből történtek fejlesztések -, de a második ötéves terv időszakában (1961-1965) már 76 millió forintos beruházást vittek véghez, a következő ötéves terv ideje alatt (1965-1970) pedig már egyenesen 1658 milliót fordítottak beruházásra.
A gyár fejlesztését már említettük, de azt nem, hogy a vállalat lakótelepi lakásokat is épített, valamint azt sem, hogy 1966-ban Zamárdiban egy 44 férőhelyes üdülőt építettek.
Az üdülő udvara, a társalgó és a pár lépésre lévő part, ami még 1967-ben is a szomszéd telken vezetett keresztül, de tárgyaltak a megvételről
Kellett is a fejlesztés, mert 1962 és 1970 között dinamikusan növekedett a termelési érték: az 1962. évi 283 millió forintról 1970-ben 552 millió forintra — majdnem kétszeresére —‚ a létszám pedig 2.355 főről 3.663 főre emelkedett.
Ekkorra elmondható volt, hogy a vállalat tényleg stabil lábakon áll, amit a következő évek bőven visszaigazoltak, ugyanis az 1971 és 1975 közötti időszakban (negyedik ötéves terv) évről évre növekedett a vállalat, így 1975-re már 800 millióra növekedett a termelési érték, bár a dolgozói létszám csökkent. Ezúttal azonban ez nem okozott problémát a környék foglalkoztatottságában, ami annak volt köszönhető, hogy más iparágak is jól működtek, na meg annak, hogy a vállalat hatékonysága is fejlődött.
1973-ban újabb kooperációs szerződést kötött a vállalat a nyugatnémet Leibfried céggel, ami a pneumatika elemek választékának kiszélesítését jelentette.
Ezen a technológián alapult aztán az a berendezés, ami az autóbuszok ajtóinak működtetéséért volt felelős, hiszen ez is egyfajta pneumatikus berendezés volt. Talán nem lesz nehéz kitalálni, de az Ikarus buszokhoz is itt készültek ezek az ajtó-automatikák…
Nagy valószínűséggel ezek az Ikarusok is az itt készült ajtónyitó mechanizmusokat alkalmazták:
1973-tól aztán megint elővették a hűtőkompresszorok fejlesztését, mert a piaci igények alapján úgy gondolták, hogy az lesz az egyik sikertermék a következő időkben (így is lett!), de – ahogy láttuk a csökkenő létszámot – bővíteni kellett a kapacitásokat, ezért a ’70-es évek elején előüzemet létesítettek Hevesen.
A történet további része már sajnos nem ennyire érdekes, elég annyi; ahogy a zászlóshajók elsüllyedtek, úgy süllyedt el a Finomszerelvénygyár is…
