Galántai gróf Esterházy János, a mártír politikus
Úgy tűnik, hogy mintha Esterházy Jánosra nem igazán emlékezne az utókor. Persze lehet, hogy csalóka a kép, mert személye szimbólummá vált, és persze – mint a szlovák-magyar viszonyban másra és másokra is – sok igaztalan állítás olyan rétegeket rakott rá, ami mögül mára bizony úgy kell kihámozni az embert, aki voltaképpen nem akart politikus lenni, de a körülmények okán, meg mert érzett magában tetterőt – és tett is! – mégis politikusként emlékezünk rá, aki ezen a napon, 66 éve hunyt el.
Borítóképen: gróf Esterházy János
Előre kell bocsátanunk, hogy sok olyan eseményt idézünk fel, ami talán rímel későbbi politikai eseményekre, de célunk nem a párhuzamok keresése, hanem annak a kiváló férfinak a bemutatása, aki a felvidéki magyarságért, annak megmaradásáért küzdött egy olyan korban, amikor pedig igencsak ellenséges légkörben kellett tevékenykednie.
„Sem álláspontom, sem magatartásom nem függ attól, hogy ez vagy az a kormány ezt miképp méltányolja, mert a kormányok élete mulandó, a népeké azonban örök, hacsak maguk nem ássák alá létüket.”
Az idézett mondat gróf Esteházy Jánostól származik – aki egyébként nem kerített nagy feneket címének, sőt, nem szerette, ha grófnak szólították! -, és nekünk úgy tűnik, hogy ebben az egy mondatban mintha benne lenne egész munkássága, és az a légkör, ami bizony sokáig jellemezte a magyar és más vezetőket.
A kormány alatt nem csak az 1920 utáni utódállamok ormányait kell érteni, hanem a mindenkori budapesti kormányokat is, a „maguk létének aláásói” pedig már abban az időben készülődtek történelmi szerepükre…
1901. március 14-én született a felvidéki Nyitraújlakon. Előkelő főnemesi családból származott. Emberi jellemének, életszemléletének kialakulásában nagy szerepet játszott családja, illetve azok a családi tradíciók, amelyek hosszú évszázadok során jellemző vonásává váltak a történelmi Esterházy családnak.
Az Esterházy család galántai ágából származó ősei ellenzéki magyar arisztokraták voltak. Dédapja az 1849-ben Csák Lászlóval együtt kivégzett báró Jeszenák János nyitrai főispán, a szabadságharc kormánybiztosa volt. Nagyapja, gróf Esterházy István, Pozsony főispánja, a magyar szabadságharcban huszárkapitányként harcolt. Apja, idősebb Esterházy János gróf, Ottó főherceg segédtisztje volt.
Budapesten járt gimnáziumba és a kereskedelmi akadémiára, majd birtokaira vonult vissza gazdálkodni.
Ebben nem is hagyta volna megzavarni magát, és – békeszerető ember lévén – nagy valószínűséggel a gazdaság igazgatása mellett kisebb, jellemzően helyi tisztségek ellátásával megelégedett volna, de a történelem közbeszólt…
Édesanyja, a lengyel származású Tarnowska Erzsébet grófnő apja korai halála miatt egyedül nevelte két testvérével egyetemben, tőle kapta mély istenhitét.
Felmenői okán a hazaszeretet egy magától értetődő dolog volt, arra sem nevelni, sem tanítani nem kellett. Azzal együtt, hogy nem igazán tudott belenyugodni az 1920-as határok által szétszabdalt Magyarország helyzetébe, mindig a békés egymás mellett élésre törekedett. És erre van egy igen komoly bizonyíték is, ami bár meglepő lehet egyesek számára, de történelmi tény! Erre még visszatérünk.
1919-ben, az új ország – az utódállamok között a sokak által legdemokratikusabbnak tartott Csehszlovákia – kormánya földreformot hirdetett, mellyel törvényi úton semmizték ki a magyar földbirtokosokat. Az Esterházy család birtokai mintegy 90 %-át veszítette el. A kiszabott magas adók – melyek csak a régi birtokosokra vonatkoztak, a megajándékozott újakra nem – pedig csak tovább fokozták a terheket.
Esterházy ennek ellenére a kisebbségi létet választotta és nem költözött a család azon birtokaira, amelyek még mindig még mindig Magyarország területén maradtak!
Esterházy az 1920-as évek közepén a magyarok visszaszorítását is magába foglaló „csehszlovakizmus” ellenzékeként lépett a közéletbe. Hamar felismerte, hogy a magyarságot erőszakos asszimiláció fenyegeti.
Fiatalon, 1932. december 14-én lett az országos Keresztény Szocialista Párt vezetője. 1932-től az Egyesült Nemzetek keretében működő Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga elnöke. Lelkes szervezőként a dél-szlovákiai magyar települések egész sorát járta be. Örömmel vette az egyszerű emberek szíves vendéglátását, s maga is kész volt azonnal a bajbajutottak segítségére sietni.
Ilyen eset volt az 1932-es kárpátaljai nagy árvíz, amikor az árvíz-károsultak megsegítésére gyűjtést indított, maga is jelentős összeggel adakozva.
Tudni kell, hogy Kárpátalja akkor Csehszlovákiához tartozott, ahogy 1935-ben is, amikor Kassáról bekerült a csehszlovák parlamentbe. Az első parlamenti beszédében hangzott el ez a mondat:
„Bennünket, magyarokat senki sem kérdezett meg, amikor Szlovenszkóhoz csatoltak minket, ezért legalább azt elvárjuk, hogy kisebbségi, kulturális, gazdasági és nyelvi jogainkat a mindenkori csehszlovák kormányok száz százalékig megtartsák.”
A sors persze olykor kegyetlen… A Magyarok Világszövetsége és a magyar kormány támogatásával 1989. november óta igyekszik elérni, hogy Esterházy Jánost Szlovákiában rehabilitálják, de ez mind máig nem sikerült! Ebből már látható, hogy törekvései nem találtak értő fülekre… És akkor még igencsak finoman fogalmaztunk!
És hogy tényleg mennyire nem érdekelték az épp regnáló kormányok véleményei, két példát tudunk mondani:
Az Egységes Magyar Párt – melynek megteremtésében aktív szerepet vállalt – vezetőjeként támogatta Beneš elnök hatalmát, így a kormányon kívülről megmentette a nem éppen jó emlékű elnök hatalmát, mire az pártja számára kormányzati szerepet kínált, és személyesen Esterházynak pedig tárca nélküli miniszterséget.
Esterházy azonban csakis azért támogatta Benešt, mert úgy vélte, hogy a többi cseh politikus még inkább magyargyűlölő, ellenben nem kívánta nevét adni a magyarellenes politikához!
Az 1938-ban, az első bécsi döntés után, Kassa képviselőjeként a város átadásakor sokak meglepetésére bejelentette, hogy a visszacsatolás ellenére Szlovákiában marad az odaszakadt mintegy 65-70 ezer magyarral vállalva sorsközösséget.
Tette ezt annak ellenére, hogy Magyarországon felsőházi bársonyszék és tárca nélküli miniszteri poszt várt volna rá!
Elmondható tehát, hogy a magyarokon, a magyarságon kívánt segíteni, és nem igazán volt hajlandó részt venni egyik oldalon sem az egymás ellen folytatott áskálódásokban. Hiba volt? Mi ezt nem tudjuk megítélni, ez a történészek feladata.
A szlovák parlamentben Esterházy János volt a hivatalos szlovák politika egyetlen ellenzéke. Konzervatív emberként egyaránt elutasította a bal- és jobboldali szélsőségeket.
Valahol azt olvastuk, hogy rádióbeszédben üdvözölte (!) a fasiszta Szlovák állam létrejöttét, ugyanakkor tőle származik az a mondás, hogy „A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt”, így az „üdvözlés” szó nyilván nem a leghelyesebb kifejezés, és nem véletlen Fábry Zoltán felvidéki baloldali író, közíró, kritikus szerint a fasizmus egyetlen szlovákiai ellenfele volt!
A Tiso-féle szlovák állam diktatórikus politikai körülményei között nagy kitartással szervezte meg a magyar néptöredék saját hagyományaira épülő politikai és kulturális életét.
Rajta is múlt, hogy a magyarok 1938-ban nem vették át a szudétanémetek erőszakos módszereit: „A magyar kisebbségnek mindenképpen el kell kerülnie, hogy a legcsekélyebb szerepe legyen egy újabb háború kitörésében” – írta felhívásában, melyben – amellett, hogy kiállt a magyarság mellett! – a törvények betartására szólította fel a magyarságot.
Egyetlen magyar képviselőként többször tárgyalt Jozef Tisóval a magyar kisebbség jogairól. 1942. május 15-én a szlovák parlament egyetlen olyan képviselője volt, aki nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló 68-as számú törvényt.
Ezzel együtt mindvégig következetes hirdetője maradt a magyar-szlovák egymásrautaltságnak és sorsközösségnek. Máig kellően nem méltatott érdeme az, hogy ezeket a kérdéseket el tudta választani az aktuálpolitika mindennapi harcaitól, s bennük hosszú távra érvényes, követendő programot tudott mind a magyar, mind pedig a szlovák társadalom elé tárni.
Nyitraújlaki házában üldözött zsidókat bújtatott. Hamis útlevéllel számos üldözöttet (többségükben zsidókat) segített át Magyarországra. Magyarország 1944-es hitleri megszállása ellen memorandummal tiltakozott, melyet a pozsonyi svájci követségen keresztül juttatott el a szövetséges nagyhatalmakhoz.
Magyarország 1944. októberi német megszállása ellen memorandumban tiltakozott.
Bár könnyen nyugatra menekülhetett volna, ahová hívták is volt politikustársai és több rokona, ismerőse, ő mégis maradt, visszatért Szlovákiába, az időközben mindent – csak a magyarság állítólagos bűneit – nem feledő Csehszlovákiába.
Az év utolsó hónapjaiban a Gestapo körözést adott ki ellene, de nem hajlandó elmenekülni az országból.
Politikai bátorsága miatt támadták, meghurcolták, internálták. Menekülve, bujkálva vészelte át a háború utolsó időszakát.
Szlovákiai magyar értelmiségiekkel együtt memorandumot készített, amelyben a csehszlovák hatóságok védelmét kérték a magyar lakosság üldözése, kibontakozóban lévő kollektív jogfosztottsága miatt.
A szovjet belügyi szervek tíz pozsonyi magyarral együtt 1945 júniusában Moszkvába hurcolták, ahol koholt vádak alapján 10 év javító munkatáborra ítélték. A Gulágok poklát megjáró Esterházy a sarkkörön túl végzetes tüdőbetegséget kapott, egészségi állapota 1948 végére válságosra fordult.
Közben – távollétében – Pozsonyban 1947. szeptember 16-án a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának hazug vádjával kötél általi halálra ítélte őt a Pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság!
A szovjetek a súlyos beteg Esterházyt 1949-ben szolgáltatták ki a csehszlovák szerveknek. Hazatérte után az akkor még Szlovákiában élő húga, Mária és néhány ügyvéd ismerőse kegyelmi kérvényt adott be a csehszlovák államelnöknek, Klement Gottwaldnak, aki a halálos ítéletet „kegyelemből” életfogytiglanra változtatta.
Az ítéletmódosításkor kórházi kezelés miatt egy ideig Pozsonyban őrizték, ahol szökése elő volt készítve. Az előre eltervezett akció végrehajtását Esterházy azonban ismét elutasította, mondván, ő nem bűnös, nincs mi elől szöknie.
1955-ben a Csehszlovákia felszabadulásának 10. évfordulójára adott általános amnesztia jegyében büntetését 25 évre mérsékelték, de ebbe nem számították bele a Gulágon eltöltött éveit.
Börtönében az 1956-os magyar forradalom híre még visszaadta számára a szabadság reményét, de november 4-e után állapota rohamosan rosszabbodott…
Életének utolsó napjaiban, súlyos betegségében kérte, szállítsák a nyitrai börtönbe, hogy szülőföldjén halhasson meg. Ezt a kérését is megtagadták.
1957. március 8-án, 56 éves korában, 12 évnyi rabságban eltöltött súlyos szenvedés után halt meg a mírovi politikai foglyok börtönében. Még halála után sem hagytak nyugalmat számára, ugyanis hamvait nem adták ki a családbak, és csak jó ötven év múlva derült i, hogy…
Hamvait a motoli temetőben létrehozott, korábban eltitkolt tömegsírban helyezték el.
A mártír politikus tömegsírban nyugvó hamvai hatvan évvel halála után, 2017. szeptember 16-án a jelképes újratemetésével hazatértek szülőföldjére. Boldoggá avatását több szervezet kezdeményezte.
