Ganz menni Egyiptom – 1. rész: Hogyan került a Ganz Egyiptomba?

1929 júniusában jelent meg egy írás*, ami ékes példát szolgáltat arra nézve, hogy a nem igazán rózsás gazdasági helyzetben a Ganz milyen megoldást talált, milyen válaszokat adott a kor kihívásaira. És még a majd októberben kipattant New York-i tőzsdekrach előtt vagyunk!

Borítóképen: A Seru-i szivattyútelep gépháza a Ganztól ~ 1930

Azt már tudjuk – így utólag persze… -, hogy a gazdasági világválság iparunk nagy részét tönkretette, de voltak vállalatok, melyek méretüknél, és nem utolsó sorban kiváló vezetőiknek, és az ebből fakadó széles, és jó minőségű termékportfóliójuknak köszönhetően túlélték ezeket a megrázkódtatásokat is. És ez nem véletlen!

Nézzük tehát, hogy milyen kihívásokkal kellett megküzdenie a magyar iparnak – így a Ganznak is! – a múlt század ’20-as éveinek végén! Íme:

Azokban az időkben a szomszédos országok ellenséges magatartása okán az egyébként kiváló, és bőven elegendő magyar mezőgazdasági termékek értékesítése is komoly nehézségekbe ütközött, de az ipar még rosszabb helyzetben volt; a nyersanyagforrások éppen az előbb említett országokhoz kerültek, miközben azok a nagy gyárak és gyártók, akikkel a nemzetközi piacokon kellett versenyezni, jelentős állami támogatásokban részesültek.

Ahol a Ganz gépei készültek:

Azt is rendszeresen említik a korabeli lapok – és ezeket az információkat nem mi találjuk ki, hanem az akkori sajtóban megjelenteket vesszük alapul! -, hogy 1920 után olyan gazdasági, illetve kereskedelmi feltételeket határoztak meg, amelyek szintén negatívan hatottak; jó ideig semmiféle védelmet nem kaphatott a hazai piac, így aztán a kereskedelmi mérleg jelentősen romlott, ami aztán hihetetlen inflációhoz és pénzcseréhez vezetett.

Később aztán a magyar kormányok is hoztak protekcionista, piacvédő szabályokat, de látni kell, hogy a magyar állam gazdasági ereje, és nemkülönben politikai érdekérvényesítő képessége igen gyenge volt…

Amikor még Szabadkán a Ganz készítette el a terület villamosítását:

Ebből pedig egyenesen következett az, amire a Ganznál – nagyon helyesen! – rájöttek:

Ha az importot nem tudjuk megfelelő hatékonysággal fékezni, akkor a kereskedelmi mérleget csakis az export felfuttatásával lehet az egyensúly irányába kimozdítani!

Igen ám, de mint említettük, a nyersanyagforrások javarésze az új határokon túl, ellenséges megatartást folytató államok kezében volt… Innen nézve tehát persze szép, amit a Ganznál mondtak, csakhogy, ha nincs miből, akkor nincs mit gyártani! Igen, ez így van azoknál a tömegtermékeknél, amelyekhez „csak” gép, ember, meg nyersanyag kellett. De mi van azokkal a termékekkel, amelyeknél nem a nyersanyag az elsődleges kérdés, hanem a szellemi munka?

Nos, itt volt az a keskeny határmezsgye, amit a Ganz kijelölt maga számára; mérnökeink szellemi munkáját kell exportálni!

Mert ilyen munkákat akkor már nem adtak magyar vállalatoknak:

Persze ezt sem lehetett elkezdeni a szomszédos országokkal, mert azok inkább a kezükre jutott javak birtokában maguk oldották meg a feladatot – még ha inkább csak másoltak is, és még ha egyre inkább lemaradtak is a fejlesztésben, a fejlődésben. Ellenben voltak olyan országok és olyan feladatok, amelyeket nem szívesen vállaltak be nagy nyugati vállalatok, mert politikai, illetve gazdasági értelemben sokkal kisebb kockázatú piacaik is voltak, ne meg nem szerették a bonyolult feladatokat, sokkal inkább az egyszerű tömegtermelést!

Itt találta meg tehát a Ganz azt a kitörési pontot, ami aztán – immár nem először! – a világhírnévig repítette a vállalatot!

A Ganz ezzel hozzájárult más vállalatok megjelenéséhez is az egyiptomi piacon:

Ez pedig még a Ganznak sem volt egyszerű feladat, mert a világpiacon versenyezve azt tapasztalták, hogy csak minimális nyereséget képesek elérni, de amíg van akkora belső kereslet, hogy az legalább a rezsiköltséget fedezze, akkor a későbbi, akár aztán már meghívásos (!) munkák esetében vastagabban foghasson a toll. Mi ezt ma már tudjuk, hogy így is lett, de akkor ez bizony kockázatvállalást jelentett a vállalat vezetése részéről!

De végül siker lett, pedig a Ganznál úgy okoskodtak, hogy ha az elvállalt munka csak egy kis része az anyagköltség, a nagyobb hányada az munkabérekre megy el, akkor ez annyit tesz – még ha nem is nyereséges a vállalat! -, hogy szellemi tőkéjét meg tudja őrizni, sőt, idővel a megszerzett tapasztalatok birtokában azt bővíteni is tudja!

Ahhoz már eleve kellett egy jókora szellemi kapacitás, hogy az egyik napról a másikra élő világban távlati tervek alapján határozták meg a taktikai lépéseket a Ganznál!

Ennek ékes bizonyítéka a majd 30 évvel később épült híd a Níluson:

Bár Egyiptom helyzetét föld- és vízrajzát a következő részben tárgyaljuk, már most megelőlegezzük, hogy a Ganz egy olyan nagy kormányzati programban kapott komoly szerepet, ami akkoriban – és talán azóta is! – egyedülállónak számított a világon. Az akkori beruházásoknak köszönhetően 20 millió hektár, addig meddő földterület vált művelhetővé és öntözhetővé, ami akkoriban azt vetítette előre, hogy Egyiptom a világ gabonatermelésében komoly világpaci szereplővé válik. Aztán persze jött a válság, de az egy másik történet…

A folytatásban tehát az egyiptomi programmal, illetve a Ganztól megrendelt munkákkal folytatjuk:

*: Ganz közlemények, 1929. 1. szám