Gázgyár? Az meg minek? A válaszokat kerestük az óbudai gázgyárban
„A világító lánggal égő gázkeveréket legnagyobb részben a kőszén száraz lepárolása által nyerik. Ezen kívül előállítható fa, turfa, petróleummaradék, zsír- és olajhulladékokból, melyek a különféle iparágak hulladékait képezik” – írta a Pallas nagy lexikona így írta le a gázgyártás alapanyagait. De miért kellett gázt gyártani?
Borítóképen: Az óbudai gázgyár 1930 körül (felül), és napjainkban az ellenkező irányból, a Népszigetről fotózva
Történetünk – szokás szerint – igen régről indul. Pest szabad királyi város tanácsa 1855 május 20.-án kötött szerződést városi világításra a nürnbergi Maier Kampferrel és a mannheimi Ludwig Stephanival, akik 25 évre szóló szerződésüket trieszti és bécsi tőkések alakította Általános Osztrák Gáztársulatra ruházták.
Ennek megfelelően 1856-ben Stephani mérnök tervei alapján a Vásártéren (ma II. János Pál pápa tér) megépült az első gázgyár, és ugyanezen év december 23.-án üzembe is helyezték. Ekkor Pest város utcáin 838 láng szolgáltatta a világítást, a magánosoknál 9.148 láng volt felszerelve, összesen tehát 9.986 lánggal indult meg a gázgyár üzeme.
A gázgyártás hamarosan tért hódított. A budai oldalra 1862-ben terjesztette ki üzemét a társulat, amidőn a Lánchídon át fektetett cső segítségével a Fő-utcát, az Albrechtutat és a városnak királyi palota felé vezető útvonalát rendezték be gázvilágításra.
1871-ben Óbuda mezőváros elöljáróságával, 1872-ben Újpesttel lépett szerződési viszonyba, ugyanebben az évben az újpesti Váci-úton épít egy kisebb gázgyárat.
A három város1873-as egyesítését 1879-ben követte a gázszolgáltatási szerződések egységesítése, az egységes szerződést pedig 1891-ben újították meg, méghozzá az Osztrák Társaság helyébe lépő Általános Osztrák Magyar Gáztársasággal. Ez a szerződés 1910. évi december hó 15-ig volt érvényben.
Ekkorra a gáz már bevezetésre került a háztartásokban, illetve ipari célokat is szolgált a közvilágításon túl.
Aztán persze jöttek a híres magyar mérnökök, és a közvilágításból lassan kiszorult a gáz, ugyanakkor a többi területen jelentősége egyre csak nőtt.
És akkor most értünk oda, hogy a címben feltett kérdést megválaszoljuk. Az igaz ugyan, hogy a földgáz kitermelése Magyarországon már az 1910-es évektől jelen volt, de a hajdúszoboszlói földgázmező kitermelésének első lépéseit csak 1925 őszén tették meg, és az arra épített erőmű csak 1927-ben épült meg. Magyarországon akkor ez volt az első földgázra alapozott erőmű, addig bizony a gázt a cikk bevezetőjében említett módon, a szén hideglepárlásával állították elő.
És ha már itt tartunk, akkor nem állhatunk meg itt, megmutatjuk, hogyan is nézett ki az óbudai gázgyár, és mi is történt ott. Persze ezúttal sem kell minden részletre kiterjedő, komoly műszaki beszámolóra számítania a kedves olvasónak, megmaradunk az úgynevezett népszerű tudomány szintjén, minthogy magunk sem vagyunk a téma szakértői, ellenben sok forrást áttanulmányoztunk cikkünk megírásához.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy megmutatjuk, a gáz felhasználása hogyan emelkedett a kezdetektől a szerződés lejártáig, azaz 1910-ig:
A szerződés lejárata előtt egy évvel, ár 1909-ben jelezte Budapest, hogy saját kezelésébe kívánja venni a gázgyártás, illetve a gázszolgáltatást. Ez az átvétel 1910. évi december hó 15-ről 16-ra virradó éjjelen meg is történt.
Igen ám, de a város kezelésébe vett gázgyárak akkorra igen alavultak voltak, a gépesítés szinte egyáltalán nem érte el ezt a területet, így azzal együtt, hogy nagy igény volt a gázra, a gyárak mégis drágán termeltek. A fővárosnak tehát azonnal intézkednie kellett egy új gázgyár építése ügyében. Szerencsére már 1909-ben – amikor jelezték az átvételt – máris határoztak a gázgyár megépítéséről, így;
Az elavult infrastruktúrát nem sokáig kellett fenntartani, az új gyár 1913 október 16.-án kezdte a gáztermelést.
Az új gázmű a III. kerületben, Homokosdülőben, az Aquincum és az újpesti vasúti híd szomszédságában épült fel, kezdetben napi 250.000 m³ kőszéngáz kapacitással. Az új gyár terveit Weiss Albert a zürichi gázgyár vezetője, Bernauer Izidor és Schön Győző igazgatók készítették el és melynek építését és üzembehelyezését utóbbi vezette.
A gázszolgáltatás budapesti kezelésbe vétele után az óbudai gyáron kívül még három gáztartó is épült, mégpedig az V. kerületben a Révész utcában egy 60.000 m³-es, a II. kerületben, a Margit körúton egy 18.000 m³-es és a X. kerületben, a Tomcsányi utcában (ma: Salgótarjáni út) pedig egy 150.000 m³ űrtartalmú. Ehhez természetesen az Újpesti vasúti hídon át kellett vezetni a gázvezetékeket.
Bár a volument csökkentette, az elavult, régi berendezések lekapcsolása a teljes költséget csökkentette. Az óbudai gázgyár felépítésével megszűnt a józsefvárosi gyár üzeme, 1913. október 31-én az alig 500.000 m³ évi termelőképességű budai gyár kapcsolódott ki az üzemből.
A háború kitörésekor a gázgyár szénnel bőségesen el volt látva és 1916. év végéig a fogyasztás állandóan növekedett.
1918-ban teljesen megszűnt a gázszén-ellátás (a gázszén az a szénfajta, amiből különösen sok gáz előállítható) és a Gázművek vezetőségének nem volt más választása, mint vagy teljesen beszüntetni a gázszolgáltatást, vagy minden kellemetlenség és nehézség ellenére magyar szénből termelni a gázt.
A magyar szén sem állott megfelelő mennyiségben rendelkezésre és a különböző hatósági korlátozások az 1917. évben elért 105.000.000 m³ fogyasztást csaknem a felére 58.000.000 m³-re csökkentették.
Ettől az évtől kezdve egészen 1922-ig kizárólag magyar szénre volt utalva a gázgyártás. 1919-ben aztán megszűnt a ferencvárosi I. számú, 1922-ben, illetőleg 1923-ban a II. számú kőszéngáz-, valamint a vízgázgyár üzem is.
1924-től az egész gáztermelés kizárólag az óbudai gázgyárra hárult!
A háborús idők, és az azt követő zűrzavaros időszak alatt a gyárral sajnos nem sokat tudtak foglalkozni, így annak gépei, berendezései eléggé leromlott állapotba kerültek, de ahogy kicsit is tisztult a kép, nekiláttak a gázgyár bővítéséhez és modernizálásához. Nagyon fontos lépés volt a barnaszénkátrány feldolgozás kialakítása, ami nem egyszerűen a külföldi tapasztalatok felhasználását jelentette – miután a hazai barnakőszénkátrány az eredeti technológiával nem volt alkalmas gáz előállítására! -, hanem Szigeth Gábor igazgató újítása révén a világon egyedülálló technológia került kialakításra.
A bővítés azért (is) vált szükségessé, mert 1921-ig a lajtaújfalui gyár látta el a hűtőipart ammóniával, azonban félő volt, hogy a területet elszakítják Magyarországtól, így az óbudai gázgyár berendezkedett az ammónia előállítására is, ahogy az a szalmiákszesz esetében is megtörtént. Félő volt, hogy ezen termékek tekintetében teljes mértékben a külföldre leszünk utalva!
Már említettük, hogy az akkori Magyarország területén elérhető alapanyagok köre igen korlátozott volt, így nem volt mit tenni, a gyáriak kénytelenek voltak maguk fejleszteni. Ahhoz, hogy ez a munka is hatékonyabbá váljon, egy kísérleti állomást is létrehoztak.
A Technológiai és Anyagvizsgáló Intézet a főváros Tanácsának hozzájárulásával, a Gázművek közreműködésével, az óbudai gázgyár területén építette meg az állomást. A kísérleti állomás 1924. év őszén saját személyzetével, de a Gázművek közreműködése mellett meg is kezdte működését és már több hazai szénnel végzett különböző értékes kísérletet.
1925-ben megépítették az óránként 120 tonna teljesítményű szénőrlő és keverőberendezést, melynek az volt a hivatása, hogy az olcsóbb aknaszénből minél nagyobb mennyiséget használhassanak fel és emellett a termelt koksz minőségét feljavítsák.
Ilyen nagyarányú berendezés létesítésével a gyár megelőzte a nagy külföldi gázgyárakat, amelyek aztán egymás után rendezkedtek be a szén őrlésére. Tudvalevő dolog, hogy a háborút követő idők kényszere alatt generátorgázzal kevert kőszéngáz szolgáltatására tértek át és a gázgyártás eme módjától úgy pénzügyi, mint műszaki okokból nem térhettek el egy ideig, így eleinte a kísérleti állomás kizárólag arra szorítkozhatott, hogy a gáz fűtőértékét 1919-ben elért mélypontjától fokozatosan 3.500 kalóriára emeljék.
Akkoriban külföldön már áttértek a 4.000 kalóriás gázra, így aztán ezt is elérték a hazai szakemberek, a világelső, és egyben egyedi gyártástechnológiájukkal!
Mindent összevetve azt tudjuk mondani, hogy 1930-ra minden nehézség ellenére is sikerült elérni azt a színvonalat, amelyet csak a legjobb nyugati gázgyárak voltak képesek produkálni. Azt itt most nem említjük – de a korabeli újpestiek, hiszen a településre az uralkodó szélirány éppen a gázgyár irányából, Budáról hozta a legtöbb port és a levegőt szennyező anyagot… -, hogy a gyár működése igen komoly környezetterhelést jelentett, hiszen akkoriban ezzel még nemzetközi szinten sem sokat foglalkoztak.
1930-ra a gázgyár 116.000.000 m³ gáz termelésére volt alkalmas, és 1929-ben a válság beütése évében a csökkenő kereslet mellett is 95.000.000 m³ gázt értékesített!
Abban az időben a kőszéngázt 78 darab úgynevezett Koppers-féle kemencében állították elő, melyek mindegyike pont egy vagonnyi (10 tonna) kőszenet gázosított el 24 óra alatt. Érdekes módon a kemencék fűtését nem a megtermelt gázzal, hanem hazai kitermelésű barnakőszén felhasználásával történt, a gázosítást pedig 1.300 C⁰-os hőmérsékleten tötént.
Akkoriban éves szinten 17.500 vagon szénből a gáztermelés és tisztítás közben a következő melléktermékeket nyerték ki: kb. 12.000 vagon koksz, 700 vagon kátrány és 150 vagon különféle ammónia-termék. A kátrány további feldolgozása is helyben történt, különféle olajokat és szurkot állítottak elő.
Akkoriban már vízgázt is előállítottak (kokszból, a víz bontásával előálló oxigén és széngáz), amit 850 kilométer csőhálózaton juttattak el a mintegy 100.000 felhasználóhoz!
A családok méretével kalkulálva ez azt jelentette, hogy a főváros lakosságának hozzávetőleg a fele élvezhette a gázszolgáltatás nyújtotta kényelmet.
A gázműveket akkoriban gyakran érte az a vád, hogy túlárazza a gázt. Ezeket a vádakat a gázművek azonban rendre elutasította ezeket (ismerős lehet ez későbbi korokból is…), mert az volt az érdekes, hogy fogyasztói ne csak fogyasszanak, hanem képesek is legyenek fogyasztásuk ellenértékét megfizetni. Ellenkező esetben ugyanis elsőként éppen a gázgyár/gázművek nyeresége vész el…
Nézzük tehát, hogy mennyibe került akkoriban a gáz – összehasonlítva más energiahordozókkal – konkrét példákon keresztül:
- Egy négyszemélyes ebéd elkészítése 18-20 fillér értékű gázt emésztett fel, két liter tea elkészítéséhez 2 fillérnyi gáz kellett, míg egy négytagú család napi gázszükséglete gáz használata esetén 18-20 fillért tett ki, ami havi 12 pengőt jelentett.
- Ugyanez a háztartás széntüzelés esetén – az akkori számítások szerint – 18-20 pengőnyi szenet használt el havi szinten.
- A spiritusz esetében azt tudjuk, hogy 2 liter víz forralása 6 fillérbe (háromszor annyiba, mint gázzal) került, az elektromos berendezések használata esetén pedig akkoriban 7-12-szeres költséggel kellett számolni.
És – láss csodát! – akkoriban még abban is segített a gázszolgáltató, hogy egyes gázzal működő berendezéseket kölcsönzött a felhasználóknak: háztartási gáztűzhelyeket 1,6 pengő, sütőket 40 fillér, főzőket és vasalókat pedig havi 24 fillér havidíj ellenében lehetett kölcsönözni!
Nos, így ment ez akkoriban, így éltek eleink, és így termelték meg azt a gázt, amit már 1930-ban a főváros lakosságának mintegy fele használt valamilyen formában!
Ma a gyár egyes ikonokus épületei még megvannak, de nagy részén modern, informatikai vállalkozások működnek új és felújított épületekben:
